Angolpark
Bóklászunk a kertben, orrunkat
lógatva. A mahónia mindenütt
felüti fejét, előttünk hófehér
törzsükkel platánok világítanak,
arra folytatjuk utunk. Valami meg-
remeg a fényben, s a pillanatnyi
csendből labdapuffanás szól; csőrrel
rúgták el a labdát s akkora erővel,
amilyennel nem rendelkezünk.
Sok van még a tóig, melyről csak
reméljük, hogy ott van, hol az ösvény
elfordul a naptól. Nem adnám sokért,
hogy elálljon szavam, mely, mint a
levegő, csak jár-kel, hogy kitöltsön
minden hézagot. A probléma más itt,
nem a csend. Hanem ami azután jön,
hogy letelepedtünk a keskeny fahídon,
mely a víz fölött kies túlpartra ível:
nem látszik a gazban semmiféle ösvény.
Maradjon titok
Még nem tudom, hova lyukadok ki.
Talán úgy a legizgalmasabb, ha nem
látom előre. Öntudatlanul fekszenek
a strandon, összegöngyölve vagy ki-
hajtogatva, hátukon a föveny rajzával.
Mások állnak, könyvvel a kezükben.
Sikló lovagolja a hullámokat, s befalja
a parton, amit kifogott. Ha közelebbről
nézem, szájából kiejti a falatot, elmenekül
dolgavégezetlen. Akkor kopogó szemekkel
ballagok tovább, s ha liánnal benőtt viskóra
lelek, nem találgatom, kié lehetett. Azt
kívánom inkább, maradjon titok.
