Kálmán C. György;

„Társak vagyunk, egyenrangúak vagyunk”

Kálmán C. György posztumusz megjelenő kötete válogatás az elbeszélő művekről írt tanulmányaiból és kritikáiból. Amelyek remek humora mellett megmutatják azt is, hogy sosem kötelezte el magát az éppen vizsgált alkotás egyetlen egy értelmezése mellett.

„… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már” – írta volt Radnóti Miklós az Á la recherche-ben. A perspektívaváltás tragikuma itt és most a mű létrejöttének történetében rejlik: a közismert szólás – a könyveknek is megvan a maguk sorsa – ezúttal kiváltképp igaz. 2017-ben az irodalomtudós, kritikus Kálmán C. György úgy döntött, hogy kötetbe rendezi régebbi és kortárs elbeszélő művekről írt esszéinek és bírálatainak egy részét. A terv elkészült, a munka megkezdődött. A szerző váratlan – és roppant korai – halála miatt azonban a vállalkozás torzóban maradt. Veszendőbe mégsem ment. Kollégái, Szolláth Dávid és Veres András ugyanis – a szakmai szolidaritás példájaként – az eredeti szándék jegyében megszerkesztették a könyvet, ami így egyszersmind mementó is lett.

Az írásokban tükröződő irodalomtörténészi/kritikusi mentalitást szembeszökően át- meg áthatja a klasszikus liberális demokrata szellemiség, értékrend. Jórészt ennek is köszönhető, hogy elemzéseiben sosincs áthidalhatatlan szakadék a hivatásos és a laikus olvasó között. A lényeg ugyanis az, hogy a mű – így vagy úgy – eljusson befogadójához. (Újraolvasás – új olvasás: a kötet két nagy ciklusának már a címe az irodalmi alkotásokban való elmélyedés hasonlítatlan élményét, örömét sugallja, amiben bárkinek része lehet.) A kötet remek szerkesztői előszava tehát kellő nyomatékkal emeli ki, hogy Kálmán C. György „profi értekezőként is mindvégig nélkülözhetetlennek és megfejtendőnek tartotta a primer olvasói impulzus szerepét, s nem restellte, hogy erre a szubjektív, tudományos argumentációval, szakmai érvekkel nehezen védhető benyomásra hivatkozzék”.

A föntebbiekből eredeztethető az is, hogy ritkán, sőt szinte sosem kötelezi el magát az éppen vizsgált alkotás egyetlen egy értelmezése mellett: rendszerint alternatívákat láttat, lehetőségeket mutat fel. Elsődleges szakmai feladatának tehát azt tekinti, hogy az evidenciákon túlmutató szempontokat, szakszerű ötleteket kínáljon a minél teljesebb, sokrétűbb műértéshez.

Régi, kopottaknak tűnő szövegekhez közelít szokatlan interpretációs eszköztárral, profán/ironikus stílusban, eleinte hitetlenkedve csóváljuk a fejünket, de egyszer csak a kiválasztott mű életre kel, megszólít bennünket, izgalmassá, maivá válik (például Kármán József: Fanni hagyományai). Gondolatmenete nem kinyilatkoztatásokra, hanem sokkalta inkább kérdésekre alapozódik (Nádas: Egy családregény vége újraolvasása nyomán igencsak elgondolkodtató dilemmáinak hosszú-hosszú sorát osztja meg velünk), ezek révén orientál – hasonlóan a legjelesebb pedagógusokhoz.

Amit a Konrád-regények elbeszélői pozíciójáról mond, az – mutatis mutandis – a saját esszéiben testet öltött magatartásmodellre is érvényes: „tárgyaljuk meg a dolgokat, gondoljuk át, melyikünk mit miért mond; elegyedjünk beszélgetésbe, egy-egy gondolattal játsszunk el. Egyikünk sem az, aki a nagybetűs igazságot ki fogja mondani, mindannyiunk helyett megfogalmazza a lényeget – az író sem az. Társak vagyunk, egyenrangúak vagyunk, még ha mindent egészen másként gondolunk is.” Nyitottságának hatásosságát fokozza remek humora, időről időre fölvillanó (ön)iróniája, valamint a színes, olvasmányos értekező stílusa.

Miközben kivételesen toleráns a különféle megközelítésekkel, értékelésében gyakran szinte perfekcionista. Pontosabban: kritikusként komolyan veszi azt az irodalomtörténeti/szociológiai tényt, hogy a kiemelkedő művek igen ritkák, belőlük valamely – esetleg évtizedeket átfogó – periódusban mindössze csak néhány akadhat. Innen közelítve, e mérce alapján válik nemcsak érthetővé, hanem indokolttá, amikor a szerző rámutat például Kertész Imre Felszámolás című regényének gyengéire, Kornis Mihály publicisztikájának ambivalenciájára vagy arra, hogy A kígyó árnyéka (Rakovszky Zsuzsa) „parádésan megírt másodvonalbeli” mű. A viszonyítási szintet ugyanis a vitathatatlan klasszikusok alkotják. Így aztán már a szemünk se rebben, amikor a „korunk egyik legkiválóbb lírikusának” tartott Térey János Káli holtakjáról azt olvassuk: „modoros, vacak, érdektelen”.

Az elemző figyelmét nem kerülik el a hagyományosan felfogott belletrisztika peremvidékei sem. Szellemesen bírálja például az ifjúsági szerzővé vált Verne Gyula ismert művét, A makacs Kerabant („kétségkívül rossz”), mivel értelmezésében poétikailag inkább rejtett bédekkernek tekinthető. Grimm meséinek új fordításáról viszont a csúcsteljesítményeknek járó elismeréssel szól.

A közösségi fórumokon rendszeresen megosztotta csípős, szellemesen kritikus véleményét a közállapotainkról. Természetes tehát, hogy műbírálóként is volt füle az „áthallásokhoz”. Márton László: Hamis tanú című, a tiszaeszlári vérvádpert felidéző regényét elemezve kiemeli, hogy a mű elemi erővel mutat rá „a mai antiszemitizmus egyik forrásvidékére, a provinciális-feudális borzalomra. Arra a világra, ahol a zsidók – és minden »idegen« – kiebrudalásának gondolata oly természetesen fogant meg, ahol a műveltség és a fantázia ócska népszórakoztató tömegtermékekre alapul, a politikusok uszító fércműveket lobogtatnak, és a szegény (paraszt vagy zsidó) kussol, parírozik.” Kálmán C. György személyisége, munkásságának egésze – közvetlenül/közvetetten – radikálisan szemben áll ezzel a világgal és megátalkodott mai örököseivel. Jelenléte ezért is hiányozhat egyre jobban.

Infó

Kálmán C. György: Szórul szóra így igaz

Balassi, 2025.

Ráadásul annak is tanúi lehetünk, hogyan tanítják „szárnyalni” a növendékeket.