„… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már” – írta volt Radnóti Miklós az Á la recherche-ben. A perspektívaváltás tragikuma itt és most a mű létrejöttének történetében rejlik: a közismert szólás – a könyveknek is megvan a maguk sorsa – ezúttal kiváltképp igaz. 2017-ben az irodalomtudós, kritikus Kálmán C. György úgy döntött, hogy kötetbe rendezi régebbi és kortárs elbeszélő művekről írt esszéinek és bírálatainak egy részét. A terv elkészült, a munka megkezdődött. A szerző váratlan – és roppant korai – halála miatt azonban a vállalkozás torzóban maradt. Veszendőbe mégsem ment. Kollégái, Szolláth Dávid és Veres András ugyanis – a szakmai szolidaritás példájaként – az eredeti szándék jegyében megszerkesztették a könyvet, ami így egyszersmind mementó is lett.
Az írásokban tükröződő irodalomtörténészi/kritikusi mentalitást szembeszökően át- meg áthatja a klasszikus liberális demokrata szellemiség, értékrend. Jórészt ennek is köszönhető, hogy elemzéseiben sosincs áthidalhatatlan szakadék a hivatásos és a laikus olvasó között. A lényeg ugyanis az, hogy a mű – így vagy úgy – eljusson befogadójához. (Újraolvasás – új olvasás: a kötet két nagy ciklusának már a címe az irodalmi alkotásokban való elmélyedés hasonlítatlan élményét, örömét sugallja, amiben bárkinek része lehet.) A kötet remek szerkesztői előszava tehát kellő nyomatékkal emeli ki, hogy Kálmán C. György „profi értekezőként is mindvégig nélkülözhetetlennek és megfejtendőnek tartotta a primer olvasói impulzus szerepét, s nem restellte, hogy erre a szubjektív, tudományos argumentációval, szakmai érvekkel nehezen védhető benyomásra hivatkozzék”.
A föntebbiekből eredeztethető az is, hogy ritkán, sőt szinte sosem kötelezi el magát az éppen vizsgált alkotás egyetlen egy értelmezése mellett: rendszerint alternatívákat láttat, lehetőségeket mutat fel. Elsődleges szakmai feladatának tehát azt tekinti, hogy az evidenciákon túlmutató szempontokat, szakszerű ötleteket kínáljon a minél teljesebb, sokrétűbb műértéshez.
Régi, kopottaknak tűnő szövegekhez közelít szokatlan interpretációs eszköztárral, profán/ironikus stílusban, eleinte hitetlenkedve csóváljuk a fejünket, de egyszer csak a kiválasztott mű életre kel, megszólít bennünket, izgalmassá, maivá válik (például Kármán József: Fanni hagyományai). Gondolatmenete nem kinyilatkoztatásokra, hanem sokkalta inkább kérdésekre alapozódik (Nádas: Egy családregény vége újraolvasása nyomán igencsak elgondolkodtató dilemmáinak hosszú-hosszú sorát osztja meg velünk), ezek révén orientál – hasonlóan a legjelesebb pedagógusokhoz.
Amit a Konrád-regények elbeszélői pozíciójáról mond, az – mutatis mutandis – a saját esszéiben testet öltött magatartásmodellre is érvényes: „tárgyaljuk meg a dolgokat, gondoljuk át, melyikünk mit miért mond; elegyedjünk beszélgetésbe, egy-egy gondolattal játsszunk el. Egyikünk sem az, aki a nagybetűs igazságot ki fogja mondani, mindannyiunk helyett megfogalmazza a lényeget – az író sem az. Társak vagyunk, egyenrangúak vagyunk, még ha mindent egészen másként gondolunk is.” Nyitottságának hatásosságát fokozza remek humora, időről időre fölvillanó (ön)iróniája, valamint a színes, olvasmányos értekező stílusa.
Miközben kivételesen toleráns a különféle megközelítésekkel, értékelésében gyakran szinte perfekcionista. Pontosabban: kritikusként komolyan veszi azt az irodalomtörténeti/szociológiai tényt, hogy a kiemelkedő művek igen ritkák, belőlük valamely – esetleg évtizedeket átfogó – periódusban mindössze csak néhány akadhat. Innen közelítve, e mérce alapján válik nemcsak érthetővé, hanem indokolttá, amikor a szerző rámutat például Kertész Imre Felszámolás című regényének gyengéire, Kornis Mihály publicisztikájának ambivalenciájára vagy arra, hogy A kígyó árnyéka (Rakovszky Zsuzsa) „parádésan megírt másodvonalbeli” mű. A viszonyítási szintet ugyanis a vitathatatlan klasszikusok alkotják. Így aztán már a szemünk se rebben, amikor a „korunk egyik legkiválóbb lírikusának” tartott Térey János Káli holtakjáról azt olvassuk: „modoros, vacak, érdektelen”.
Az elemző figyelmét nem kerülik el a hagyományosan felfogott belletrisztika peremvidékei sem. Szellemesen bírálja például az ifjúsági szerzővé vált Verne Gyula ismert művét, A makacs Kerabant („kétségkívül rossz”), mivel értelmezésében poétikailag inkább rejtett bédekkernek tekinthető. Grimm meséinek új fordításáról viszont a csúcsteljesítményeknek járó elismeréssel szól.
A közösségi fórumokon rendszeresen megosztotta csípős, szellemesen kritikus véleményét a közállapotainkról. Természetes tehát, hogy műbírálóként is volt füle az „áthallásokhoz”. Márton László: Hamis tanú című, a tiszaeszlári vérvádpert felidéző regényét elemezve kiemeli, hogy a mű elemi erővel mutat rá „a mai antiszemitizmus egyik forrásvidékére, a provinciális-feudális borzalomra. Arra a világra, ahol a zsidók – és minden »idegen« – kiebrudalásának gondolata oly természetesen fogant meg, ahol a műveltség és a fantázia ócska népszórakoztató tömegtermékekre alapul, a politikusok uszító fércműveket lobogtatnak, és a szegény (paraszt vagy zsidó) kussol, parírozik.” Kálmán C. György személyisége, munkásságának egésze – közvetlenül/közvetetten – radikálisan szemben áll ezzel a világgal és megátalkodott mai örököseivel. Jelenléte ezért is hiányozhat egyre jobban.

Infó
Kálmán C. György: Szórul szóra így igaz
Balassi, 2025.