Azt már tudjuk, hogy nem kevés macerával és bonyolult műtétekkel meg tudjuk változtatni a biológiai nemünket. De vajon a születési hely adta identitást meg lehet változtatni? Van erre valamilyen mentális beavatkozás, szellemátalakító operáció? Én kelet-európaiként születtem a vasfüggöny rosszabbik oldalán, és az osztálytársaimmal nem kevés vágyakozással néztük a főként tévében látható nyugati világot, amelyet megpróbáltunk leutánozni. Azt hittük, hogy farmerben és Puma cipőben el tudjuk hitetni magunkkal, hogy nem ehhez a világhoz tartozunk. Ám eközben észre sem vettük, hogy a keleti tömb hogyan formál a saját képére, hogy táplál belénk olyan reflexeket, amelyeket szinte lehetetlen levetkőzni.
Most már egy ideje a nyugati világ egyik bástyájában élek, és egyre élesebben látom a magammal hozott identitás furcsaságait. Mindig apróságok révén. Például Bécsben mi sem természetesebb, hogy amikor villamos vagy busz után futó embereket látnak, akkor a bentiek vagy kinyitják nekik az ajtót, vagy beállnak közé, hogy ne tudjon becsukódni, és így mindenképpen beérjék a járgányt. Mindezt a lehető legtermészetesebben. De olyan is előfordult már, hogy amikor a nejemmel és a kutyánkkal kétségbeesetten szaladtunk a 40-es busz után, a már leszállt hölgy visszafordult, és kinyitotta nekünk az ajtót. Az is fontos, hogy ilyenkor a buszsofőr sem dohog mérgesen a mikrofonba, hogy miért tartják fel a rakoncátlan utasok húsz másodpercig a járművet. Ha valakinek láthatóan sietős, akkor segítenek neki.
Én ilyenkor mindig elszégyellem magam, mert fiatalon nem kevés kárörömmel néztem a buszból, az ülésem kényelméből az izzadtan rohangálókat, akik mindent beleadva loholtak a járdán, hogy elérjék a járatot, és olykor fogadásokat is kötöttünk, hogy sikerül-e nekik vagy sem.
Sőt: minél idősebbek voltak, annál murisabbnak tűnt, hogy a futástól elszokott felnőttek próbálják kihozni magukból a kisvárosi Carl Lewist. Az viszont eszünkbe se jutott, hogy közbeavatkozzunk. Miért nem indultak el korábban? Miért nem voltak körültekintőbbek? Maguknak köszönhetik, hogy lekésik – fogalmaztuk meg magunkban az ítéletet.
Más: a barátunk mostanában kutyasétáltatást vállal. Az első egy-két alkalom után már meg is kapta a lakáskulcsot, hogy zavartalanul tudja hozni-vinni a házi kedvenceket. Amikor találkoztunk vele, nem győztünk hüledezni: mi biztos nem adnánk oda a kulcsokat egy vadidegennek, hiszen ki tudja, hogy mit kezdene vele. Ha nem is ő rámolja ki a lakást, de lemásolja a kulcsot, és elpasszolja a sokkal gátlástalanabb ismerőseinek, költöttük tovább a sztorit. Pedig a mi kecónkból, ellentétben a kutyák gazdáival, alig van mit elvinni, hacsak nem magyar könyvekre utazik a tolvaj. De itt úgy gondolják, hogy ha én munkát adok neked, rendesen megfizetlek, akkor te miért akarnál nekem rosszat? Ez egy win-win helyzet, amelyben mindenki csak jól jár. És talán benned is van annyi intelligencia, hogy elgondolkozz: miért rabolnád ki azokat, akik a jövőben is segíteni tudnak neked?
Ez egy olyasfajta bizalom, ami bennünk nem fejlődött ki. Nálunk, Kelet-Európában az állandó gyanakvás az alapfelszereltséghez tartozik. Mi ezt a bizalmat naivitásnak látjuk, és biztosak vagyunk benne, hogy előbb vagy utóbb meg fogják járni, mert… (És itt számtalan magyarázat jöhetne.) A nejemen, aki még a sarokról is képes visszafordulni, hogy ellenőrizze, kétszer is ráfordította-e a kulcsot, már a gondolatra is jeges borzongás futott végig. Ő addig nem fekszik le, amíg ajtót, ablakot, minden nyitható rést meg nem vizsgál, mert az ördög nem alszik. A tolvaj meg csak a kedvező alkalomra vár.
Más: itt szokás, hogy a még használható dolgokat nem dobják ki, hanem a kuka mellé teszik. Könyveket, gyerekjátékokat és olykor élelmiszert is. A múltkor a nejem egy szép süteményes bádogdobozt (mi már ezt sem dobtuk volna ki) talált, tele különféle csábító teafilterrel. Pislogva nézte. Először azt hitte, hogy ez valami átverés. Mi ilyet és így ajándékba szoktunk vinni vagy kapni. Meg is kérdezte az egyik arra járótól, hogy szerinte ezt el lehet-e vinni. (Nagy volt a kísértés, mert imádja a teákat.) A megszólított szinte értetlenkedve mondta, hogy hát persze, azért rakták oda. Még az is megfordult a fejében, hogy talán lepermetezték valamilyen szerrel, mert valaki így akar ritkítani a szomszédokon. Utólag már nevettünk az elméleten, de a gyanakvás akkor is képes efféle hajmeresztő teóriákkal bombázni az agyunkat, mert nem érti a gesztust. Ha nálunk valaki nem szereti a teát, akkor vagy továbbajándékozza, vagy elteszi a spájzba, hogy majd jó lesz valamire. Aztán ott aszalódik éveken át, hogy lomtalanításkor végleg kidobják. Itt másként gondolkodnak: jobb addig odaadni valakinek, amíg még iható. Aki szereti, biztos élvezni fogja.
A nejem ugyan még nem főzött a talált filterekből teát, de már közeledik a pillanat. Egy-kettőt már én is kinéztem magamnak. Egy hűvösebb őszi délután leülünk majd az erkélyen, és elkortyolgatjuk. Nem kis örömmel gondolva, hogy sikerült legyőznünk a belénk táplált bizalmatlanságot, és tenni egy lépést a valódi, félelemmentes szabadság felé.
