Rugalmasan hajlik, vagy végképp széttörik az a bizonyos József Attila-i gyémánttengely? Lázas izgalommal vitáznak, napi levélváltásokkal – még Goodfriend is, aki kettejük közül diplomatához illően a mérlegelőbb, óvatosabb alkat. Kocsis, aki világéletében szenvedéllyel vetette bele magát mindenbe, most is hű önmagához.
Nincs más bajuk, mint holmi elvont gyémánttengelyen huzakodni? – kérdezhetné a napi gondokkal terhelt olvasó, miközben kapkodja a fejét a két levélíró okfejtése között.
De, van. Egyikük amerikai diplomata, országa tele politikai viharokkal, épp most cserélik le a diplomáciai kart is. Másikuk magyar könyvkiadó, a finanszírozás, terjesztés, túlélés zátonyai között hajózva. Van miért fájjon a fejük. De mindketten érteni és formálni szeretnék a világot, lecsupaszítani azokat a nagy összefüggéseket, amelyek életüket meghatározzák.
Mindketten szakemberek, de egyikük sem szakbarbár, sőt. Goodfriendet ideiglenes ügyvivőként ismertük meg 2013–14-ben – az ő idejére esett a Vida Ildikó-féle kiutasítások emlékezetes botránya. Arra kevésbé figyelhettünk, hogy klasszikus humán műveltségű, igazi bölcsésszel van dolgunk. Sikeres diplomatapályája során szolgált a világ számos táján, de előtte filozófia, klasszikus görög és francia szakot végzett, kommunikáció szakon mesterfokozatot szerzett.
Értékérzékenységét, elemzői igényét diplomataként sem vágja sutba. Egyszerre mosolyogtam és meghatódtam, amikor elolvastam a levelezéshez csatolt beszédét, amelyet egy magyar mangalicafesztivál (!) zárultával mondott, az amerikai életszemléletet magyarázva. Igen, mangalicafesztiválon, ahová a rendezvény fényét növelendő hívták meg az ügyvivőt. Törököt (pontosabban amerikait) fogtak. Gondolom, a vidékfejlesztési miniszter és társai se köpni, se nyelni nem tudtak, amikor a vendég a disznók méltatása helyett kifejtette: Amerika titka, hogy hisznek a jövő formálásában, az emberi jogokban, az egyenlőség eszményében.
Kocsis sem csak a könyvek embere: képzőművész és a közéletet lázas buzgalommal szervező értelmiségi („hálózatember” – mondja róla az előszót író és a könyv születésénél végig bábáskodó Csepeli György), társakkal együtt a Hazám-díj és a XXI. Század Társaság alapítója.
Nem az az elefántcsonttoronyba húzódó, távolságtartó fajta. Róla mondják, hogy nem bír megülni a fenekén, afféle örökmozgóként, örök szervezőként konfliktusokat és kalandokat is felvállal, sőt élvezettel szalad beléjük. Nemrég tért haza egy kenyai árvaházban töltött 40 nap után, most éppen ukrajnai kérésre viszi oda szobrát Nagy Imréről (ott kérik, míg nálunk mindent elkövetnek elfelejtéséért), a Horn Gyuláról készült művét az Európai Unió brüsszeli székházában láthatjuk. Amúgy szociológia szakot végzett – az „anómia” Durkheimtől származó fogalma, az erkölcsi értékek, szabályok bomlása, az ember gyökértelenné válása mostani írásainak is kiindulópontja.
És már helyben is vagyunk, a levelezőkönyvnél. A levélregény műfajának Goethe Wertherétől Rousseau Új Héloïse-éig komoly hagyománya van. Társadalomfilozófiai munka is született levélformában, pl. Montesquieu-től a Perzsa levelek. Azt nem ígérhetjük az olvasónak, hogy a most megjelentetett levelek olyan pikáns részleteket tartalmaznak, mint amilyeneken oly kellemesen botránkozhatunk meg Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényében – ott a cselszövő vikomt a szeretője hátán veti papírra levelét, hogy galád módon elcsábítsa a szemérmetes és erényes férjes asszonyt.
Goodfriend és Kocsis levelei prózaibb körülmények között, gépen kopogva, e-mailként íródtak 2025 februárjában és márciusában. A modern informatika lehetővé tette a gyors reakciókat, működnek a fordítóprogramok, Goodfriend egyszer még a mesterséges intelligencián is végigfuttatja Kocsis állításait.
Két, humánus értékeken nevelődött ember próbálja értelmezni a helyzetet. És a kedvezőtlen fejlemények ellenére megerősíteni magukat abban, hogy nincs itt a világ vége, hogy nem naivitás esélyt adni a progressziónak, a szabadság és szolidaritás kiterjedésének. Kocsis kezdi. Felszínes társasági találkozások után szinte ismeretlenül, de ösztönösen jól kiválasztva az emberét, elküldi Goodfriendnek a Nelson-elvről szóló írását. (A cím a híres hadvezér, Nelson admirális meglepő stratégiai húzásai nyomán arra hívja fel a figyelmet, hogy ha minden veszni látszik, csak valami egészen új szemlélettel, Kocsisnál a politikai elvek megújításával lehet kimászni a slamasztikából.)
Goodfriend nem az ismert emberek kedvesen lerázós módján felel. A szokásos udvarias nyugtázás helyett komolyan veszi a dolgot, és részletesen taglalja, mivel ért egyet, mivel nem.
És itt kezd kibontakozni, hogy ez a két, hasonló értékeket követő, hasonló társadalmi és kulturális érdeklődésű ember mégiscsak különbözik. A karakterek is különböznek, de ennél nagyobb szerepet játszik az amerikai és a magyar történelmi környezet eltérése. Az, hogy mennyire más szemlélettel éli meg, milyen tanulságokat levonva közelíti meg a két nép a múltját és a jövőjét. Ez valójában már Csepeli György asztala (beszélt is erről a könyvbemutatón), hiszen ő írt tanulmányokat a magyarok borús, gyakran önsajnáló történelemfelfogásáról, a panaszkultúráról, többek között a különböző nemzetek himnuszait és hőseit összehasonlítva.
Goodfriendből, mint Csepeli jellemzi, egy múltjára és teljesítményére büszke nagyhatalom magabiztossága sugárzik. Nem kedveli a „válságnarratívákat”, a változást a világ természetes létmódjának tartja, benne az előrevivő alkalmazkodásnak, a körülmények átalakításának esélyét keresi. Kocsis meg is mosolyogja, amikor arról beszél, hogy az amerikaiaknak és általában az emberiségnek joga és módja van megváltoztatni és ellenőrizni még a természetet is.
Kocsis is optimista, de magyar viszonylatban, magyar háttérrel az. Bízik abban, hogy a progresszió, az együttműködés, a „politikai elegancia” előbb-utóbb győzedelmeskedik a világban. De látja és elemzi az odáig vezető út buckáit, szenvedéseit, tévelygéseit. Az jellegzetesen Goodfriend, és nem Kocsis megfogalmazása, hogy „a változás jó”, „a legjobb még hátravan”. Kocsis szeretné ezt hinni és elősegíteni, Goodfriend biztos benne.
Pedig mindkettejük családja átélte az anómia kínjait, a gyökerek és perspektívák elvesztésének traumáját. Kocsis gyakran emlegeti azt a felmenőjét, aki a Monarchia vezérkari főnöke, legmagasabb katonai rangjának viselője volt, majd a vesztes világháború, a Monarchia felbomlása után egy csapásra minden összeomlott körülötte. Goodfriend családjának tragikus élményei nem véletlenül Európához kötődtek: apja ötéves gyerekként 1940-ben, a németek bevonulásakor álnéven menekülni kényszerült Párizsból. Anyja a lelkére kötötte, ki ne mondja a saját eredeti nevét, ha nagybátyját vagy apját látja, ne ismerje meg őket. Beleborzongok, ha elképzelem, mit jelent egy kisgyereknek, hogy teljes múltjától, nevétől, ismerős világától megfosztják.
Mindketten tudják tehát, miről beszélnek. Hogy mit jelent a világ eddigi menetének felfordulása”, a „liberális”, „progresszív”, „szabadságjogok” szavak szitokszóvá válása, az agresszív tekintélyelvűség diadala. Erről leveleznek, és az alkalmazható gyógyszerekről. Részvételi demokrácia, állampolgári alapjövedelem (igen, Goodfrend részéről is!), újfajta nemzetfelfogás, új politika. Még Smith és Marx újraértelmezéséről is eszmét cserélnek: Kocsis szerint a marxi gazdasági törvényszerűségek máig érvényesek, de az emberi tényező szerepét lebecsülte. Goodfriend azt mondja, az automatizáció és a mesterséges intelligencia korában a termelékenység már nem az emberi erőfeszítésektől függ, az elnyomottság érzése helyett a feleslegesség vált alapélménnyé, a proletariátusból bizonytalan helyzetű prekariátus lett. Mindketten új társadalmi szerződés szükségességéhez jutnak el.
De hátterük különbözőségét már a kötet címválasztása körüli vitájuk is mutatja. Ritkán válik egy könyv tárgyává saját címe. Itt ez is megtörténik. Először kettejük hasonlóságából indulnak ki („Két András szerint a világ”, vagy Csepeli ötletére „Gondolkodunk, tehát vagyunk”.) Aztán Kocsisnak eszébe jut a József Attila-idézet: „Szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. Aktuális, hiszen az a gyémánttengely máris meggörbülni látszik, a régi ideológiák, meggyőződések, remények szétestek, a világ tartás és tengely nélkül maradt.
Goodfriend optimizmusa felhorgad: ez túl pesszimista, túl végzetszerű megközelítés. Nagyon is biztató, hogy a gyémánttengely csak meggörbül, de nem törik el. Hajlás közben felszikrázik, új módon töri a fényt, sok mindent megvilágít. Kocsis rezignáltan ráhagyja – legyen igaza a naiv amerikainak –, és új javaslatot tesz: „Nem görbül meg a világ gyémánttengelye”. De Goodfriendnek ez sem jó: igenis görbül, hiszen a változások elkerülhetetlenek, de éppen ez bennük a jó: új kihívásokra válaszul lehet formálni a jövőt.
Így születik meg a végleges cím: A gyémánttengely meghajlik, de nem törik el.
Akkor most törik vagy sem? És ha hajlik, merre? Ezt már az olvasónak kell eldöntenie, ha a szerzőkkel tart ezen a szellemi túrán. Amelyhez a kötet útravalót, térképet és főleg jó társaságot kínál.
(André Goodfriend – Kocsis András Sándor: A gyémánttengely meghajlik, de nem törik el. KAS Kiadó, 2025.)
