Mindig azt hiszem, engem már semmivel nem lehet meglepni, aztán csalatkozom. Kis híján felnevettem a helyzet szürrealizmusán. Azon, amikor egy budapesti rendőrkapitányság hirdetményén egy világszerte ismert klímaaktivista nevét láttam lakhelyével, születési dátumával, operaénekes anyja nevével.
Tudom, ilyen a demokrácia – itt most fojtsunk el egy kacajt – senkinek nem jár a kivételezés. Valaki a budapesti Pride után a részvétele, vagy mert azt posztolta, hogy „a fasiszták soha nem lesznek képesek betiltani a szerelmet”, vagy ki tudja mi okán, (mert eddig nem derült ki), felnyomta a svéd Greta Thunberget.
Nem volt mit tenni, a rendőrségnek eljárás alá kell őt vonni. Végül úgy tűnik, ahogy a többi demonstrálóval, úgy vele szemben sem járnak el. Mindemellett nem irigylem a belügyi agytrösztöt. Lelki szemeik előtt talán lejátszódott, hogy Thunberget előkerítik és előállítják.
Ott terem a világ összes kamerája, mikrofonja, Svédország és Magyarország egymással versengve kéreti be a külképviseleteik vezetőit, a lány hőssé válik, a betiltott budapesti Pride-ról és a csak azért is megrendezésről a bolygónak az a csücske is értesül, ahová nincs bekötve az internet.
A hírre nem gyalog, hanem fapados repülővel, fasisztákat emlegetve tíz- meg százezrével sereglenek ide az aktivistával szimpatizálók, direkt szivárványos hacukában. Kell ez? – töprenghettek. Hagyjuk Gretát, hagyjuk a többieket, mondjuk azt, hogy megbocsátunk a résztvevőknek, akik biztos azt hitték, legális rendezvényen vannak.
Hogy az ügy csírája egy komoly, névtelen feljelentés volt, géppel írva, vagy egy zseniális matt valakitől, talán sosem tudjuk meg. Ne csináljunk magunkból hülyét – célzott a kormányára Lázár János a Pride előtt – azzal, hogy hoztunk egy törvényt, amit nem hajtunk végre. De sikerült?