Most lopni fogok, mégpedig Uj Pétertől (444.hu), és azért lopok, mert szégyen ide, szégyen oda, nála jobban frappánsabban nem tudnám leírni a mostanság látott Orbán Viktort. És innen kezdve idézek: „Gyilkos iramot diktál. Szinte naponta, bocsánat, akár napon belül is többször, alkalomról alkalomra cserélgeti a szerepeit, maszkjait, hangát, hol egyszerű vidéki fiú, megyekettes cserecsatár, hol világpolitikai tényező, hol gazdasági látnok, hol vérnősző antidemokrata zsebhitler, hol egy sztoikus bölccsé öregedett világforradalmár, hol tájékozott értelmiségi, hol antiintellektuális sültparaszt. Néha már attól tart az ember, hogy egyszer belegabalyodik ebbe az őrült tempója színészkedésbe.”
Hát ennyi.
Én a végével folytatnám, már ebbe a belegabalyodásba. És itt téved a szerző, amikor félti Orbánt a gabalyodástól. Mert hát Orbán nem gabalyodik. Ez csak akkor történne meg vele, ha ragaszkodna saját narratíváihoz, következetes lenne, és fontos lenne számára, hogy mit is mondott tegnap. Nem, egyáltalán nem fontos neki, olyan mint az Ötven első randiban a tíz másodperces Tom; az agya törli a korábbi, saját, mondatait, mintha azok nem is léteztek volna, és lehet, hogy igaza is van. A politika fogyasztói gyorsan felejtenek, nem kapcsolják össze a múltat a jelennel, hívei azonnal elfogadják érvényesnek, amit mond, a politikai elemzők meg tökmindegy, hogy mit állítanak, mire emlékeznek. Mellesleg ezt a sportot már régóta gyakorolja a miniszterelnök, hogy úgymondjam rutinos színjátékos, amióta pedig ő az ország első számú embere, úgy tizenhatodik éve, állandóan színpadon van. Ki be járkál a deszkákon, hol – tényleg – mélységes liberális, megértő a melegekkel szemben is, hol szélsőségesen jobbos és kiparancsolná őket az országból, hol ukránbarát, hol a legnagyobb ellenségük, hol Zenelszkíj-társ, már-már Nagy Imreként ábrázolja, hol hagyja, hogy teleplakátolják az országot Magyarország megrontója és potenciális lerohanójaként.
Mostanság csak Trump mellett igyekszik kitartani, amit talán a legnehezebb szerepe tizenhat év óta; úgy kell továbbra is térdig hajolni az amerikai elnök előtt, hogy az közben szembemegy a magyar érdekekkel (vö: fegyverek Ukrajnának, vámteher az orosz energia vásárlóinak).
Szóval ügyesen és jól mozgott a színpadon, csaknem másfél évtizedig, még azt is el tudta hitetni sokakkal, hogy jól, és egyedül ő oldotta meg a Covid-járványt; ötvenezer halott sikerré lett stilizálva. Most azonban baj van. Illetve: bajban van. És vele, persze, mi is. Az ország rossz állapotban, a gazdaság mélyponton, pénz sehol, az EU nem segít, a kínai vagy amerikai hitel sokba van, ráadásul a kínait Trump nem is nézi jó szemmel, plusz van egy ember, az egykori hatostársa, aki minden lépését, megkontrázza, az átlagnál kicsit jobb a memóriája, és ezt igyekszik ki is használni. Az embereknek ettől még nem válik élesebbe az emlékezetük, de a bajtársból ellenséggé lett harcos, igyekszik emlékeztetni őket arra, ami a legfontosabb: a szakadék felé tart nem csak az ország, az ő életük is. Erre pedig már nem elég a Megváltó szerepe.