Valami nagyon megváltozott: a koncertek és fesztiválok közönségének (is) elege lett a kormánypártból. Talán a sukorói EFOTT-on látszott a leglátványosabban: a néhány éve a felszínen még apolitikusnak tűnő, a szociológiai mélyfúrások szerint viszont sok szempontból a „hivatalos” magyar jobboldaltól is jobbra álló egyetemi ifjúságnak mintha nem annyira jönne már be mindaz, amivé Orbánék a nemzetinek nevezett politizálást 2025-re áttranszformálták.
Mindezzel nyilván összefügg, hogy a hatalom pártjának mára alig maradt 40-en inneni illetve érettségin túli szavazója. Az a politikai ajánlat, amelynek a nemzetiszínű sallangoktól megszabadított lényege annyi, hogy „ha mi maradunk, akkor nem lesz még ennél is sokkal rosszabb”, érthető módon kevéssé hozza lázba azokat, akiknek a megszületése idején Magyarország még/már egy reményteli, a saját nemzettudata szerint a régiós versenytársaknál fejlettebb, az EU küszöbén méltatlanul sokáig várakoztatott uniós tagállam volt. Jelenleg senkinél, semmiben (!) nem állunk jobban az egykor velünk együtt csatlakozókhoz képest, és ami anno Orbán Viktor politikai váltótársa szájából még szinte szitokként hangzott – hogy ti. „el lehet innen menni” -, az mostanra egy generáció úgyszólván egyetlen, az ország putyinizálódásával és gyorsulva Moszkva ölébe sodródásával egyre apadó reményévé vált.
Ha őszinte önmagához, magányos estéin talán bevallja magának, hogy a húszéves Orbán ezt a mostani miniszterelnököt seprűvel kergette volna ki a Színház utcai luxuskolostorból – aligha sértődhet meg miatta, ha szívük szerint a mai húszévesek is ugyanezt tennék. Ami még csak nem is radikalizálódás, inkább csak közel két évtizedes politikai apátia oldódása: a Fidesz a rendszerváltás első éveiben - egészen a székházügy kapcsán történt korrumpálódásáig -, és 2010-től kezdve megint lényegesen radikálisabb volt (a fennálló rend megváltoztatására irányuló akaratában), mint bármely mai ifjúsági mozgalom. Amit látunk, az inkább csak a késve felismert realitás: annak a belátása, hogy a szélsőradikálissá vált Orbán Viktor által megszemélyesített kínálat egyetlen elemében sem találkozik az ezredforduló után születettek generálta kereslettel; hogy nincs közös részhalmaz, és hogy a Fidesz nem tud annyit változni, hogy az igények és a lehetőségek szinkronba kerülhessenek. Merthogy erre, ami van, nem lehet tervezni, nem lehet családot alapítani, nem lehet életstartégiát építeni - ha csak az országból történő lelépést nem tekintjük stratégiának. Az a mi nagy szerencsék, hogy egyelőre nem az egész nemzedék tekinti annak (csak nagyjából a fele).
Ez a mérsékeltek forradalma, bármennyire kevéssé látszik is forradalminak. Az iskolában azt tanultuk: akkor törnek ki a forradalmak, amikor az uralkodó osztály már nem tud a régi módon uralkodni, a többiek viszont nem hajlandóak a régi módon élni - itt tartunk most. Ami következik belőle, az (hogy a fideszesek számára is ismerős legyen) többé válhat egyszerű kormányváltásnál: kis szerencsével még rendszerváltás is lehet.