A kormány meghányta-megvetette a Nekünk hisznek-e még a választópolgárok vagy már tényleg és a sajnálatosan a szemüknek? c. száz évre titkosított előterjesztést. Először számba vették a még nagyobb plakátkampány, a még több nemzeti konzultáció és a Még Harcosabbak Klubjának bevetését, mint amihez vitán felül értenek, de úgy ítélték meg, hogy ha a legvadabb No migration, no gender, no war! zászlólobogtatás szele eddig sem vitte előre a magyar gazdaság hajóját, akkor ez kevés lehet.
Ezért arra a kézenfekvő megállapításra jutottak, hogy a választók legalább a törekvést lássák, hogy szakítani próbálnak a pökhendi urizálás idegesítő gyakorlatával. A kormányból többen elsírták magukat, néhányan a lemondásukat helyezték kilátásba a fővárosra néző erkélyen, a honvédelmi miniszter zokogva pakolta ki a zsebéből a zsetonokat, a miniszterelnök-helyettes elkezdte leírni a táblára százszor, hogy nem lövöldöz többé svéd szarvasra helikopterrel uniós pénzzel kitömött vállalkozó bevonásával, a külügyminiszter megfogadta, hogy visszaadja a Hős Anya kitüntetést Lavrovnak, ha még egyszer oligarcha jachtján kapják lencsevégre nyaralás/túlmunka közben. A végén a kormányfőre meredtek a kisírt szemek mind. Értem a kérdést, csak nem szeretem, morogta a kormányfő egykedvűen, szerinte a fránya nép végtelenül hálátlan, ők igenis az utolsó vérükig védték az óvodásokat a bevándorló szakállas szír terroristanőktől és az ukrán gabona- és szervkereskedőktől, akik a szabadnapjukon gyanútlan magyar járókelőket vernek halálra doronggal az erdőben. Átfutott a fején, mit tenne most egy virtigli illiberális, a tömegbe lövetne vagy a lövegbe temetne, de a történelem nem segítette neki. Legyen, nem bánom, harapdálta a szája a szélét a meghasonlott kormányfő, akit most először kap a nép hazugságon. „Mindig is így mentem, a jövő héten is így fogok menni, és az az utáni hetekben is így fogok menni”, mormolta, és szét nézett a RyanAir fapados járatán, ahol a jövő elkezdődött. A menőnek meg vége lett.