A gyerekek védelme helyett csak a felnőttek félelme a könyvfóliázás

Ősszel a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál dedikálásán hatalmas sor állt az asztaluk előtt. Meglepődött?

Marie-Aude Murail: Teljesen meglepett, ami ott történt. Arra készültem, hogy háromnál többen nem lesznek, de az egész inkább a montreuil-i könyvvásárra emlékeztetett — ami Franciaország legnagyobb ifjúsági irodalmi eseménye. A standunk előtt kígyózó sorban fiatalok bőröndökben hoztak könyveket, és halmokban rakták le elém dedikálásra. Mindez annyira megható és szürreális volt, hogy úgy éreztem, nem is külföldön vagyok.

Miért döntött úgy, hogy ifjúsági irodalommal foglalkozik, ha korábban felnőtteknek írt?

Marie-Aude: Talán azért, mert gyerekként nem hittem, hogy nekem is jogom van az alkotáshoz. A családomban a művészet a férfiaké volt: apám költő, egyik bátyám zeneszerző, a másik író. Mi, lányok, nem láttunk női példaképeket. Az iskolában szinte kizárólag férfiakról tanultunk: uralkodókról, hadvezérekről, tudósokról. A nők mintha nem is léteztek volna. Tizenhat évesen hallottam először Colette-ről, és akkor is azért, mert én tartottam róla előadást. Sok idő kellett, mire elhittem, hogy az „író” lehet nőnemű is. Harmincévesen jelent meg az első könyvem, és teljesen véletlenül fordultam az ifjúsági irodalomhoz. A Sorbonne-on a doktori dolgozatom a klasszikus irodalmi művek gyerekeknek való adaptációjáról szólt. Arról, hogyan és miért alakítják át például Victor Hugo, George Sand vagy Dickens műveit a fiatalabb olvasók számára. És rájöttem, hogy ez nem csupán rövidítés - hanem igazi cenzúra. Ez volt az első lépés. Hogy én másképp csináljam.

Mit gondolnak a könyvfóliázásról?

Marie-Aude: Ez nem a gyerekek védelméről szól, hanem a felnőttek félelméről. Az én generációm még úgy nőtt fel, hogy az emberek, akiket nem értettünk, például a homoszexuálisok, egyszerűen láthatatlanok voltak. Ma viszont egy tinédzser szeretne tükörbe nézni, és azt mondani: „Létezem.” Egy könyv ebben segíthet. Ha ezt letakarjuk, elzárjuk, becsomagoljuk, azzal azt üzenjük: „Ne légy önmagad.” Oroszországban például az Oh, boy! című könyvem először 18+-os besorolást kapott, aztán fóliába csomagolták, és ma már be is van tiltva. Nem tudom, mi lesz a sorsa Magyarországon. Talán jobb is, ha nem kelt túl nagy feltűnést. Az egyébként meglep, hogy a kamaszoknak szóló A lélekdoki – A megváltó sorozatom eddig „átcsúszott a radar alatt” és szabadon elérhető, holott minden kényes témát érint.

Constance: Nagyon megérintett, amit Budapest főpolgármestere mondott a fesztivál megnyitóján. Jegyzeteltem is a beszéde alatt — szakmai ártalom. Arról beszélt, hogy a cenzúra hogyan hat az egész társadalomra. Nem tudom szó szerint idézni, de amit leírtam magamnak, az így hangzott: „Minden ifjúságtól elvett könyvvel egy gyógyulási lehetőségtől fosztjuk meg a társadalmat.” Szerintem ez rendkívül pontos gondolat.

Hogyan tartják a kapcsolatot a fiatal olvasókkal?

Marie-Aude: Ez a kapcsolat számomra az írás lényege. A gyerekek és kamaszok nemcsak a célközönségem, hanem a legfontosabb visszajelzőim is. Rengeteget tanulok belőlük, minden egyes találkozásból. Iskolákba látogatok, beszélgetek velük, kérdezek. Nemcsak azt, hogy mit olvasnak, hanem azt is, hogyan érzékelik a világot. Egyszer egy kisfiút megkérdeztem, mit jelent számára a család. Azt mondta: „A család az, akik meghallgatnak.” Ennél pontosabb, mélyebb választ felnőttől sem kaphattam volna.

Constance: Ezek a találkozások nagyon élőek. Budapesten is volt olyan esemény, ahol tizenévesek kérdeztek — először kicsit bátortalanul, de aztán teljes beleéléssel. Az egyik fiú például komolyan meg akarta tudni, hogyan lehet egyszerre olimpiai bajnok és fogorvos. A válaszaikból kiderült, hogy mennyi mindent szeretnének egyszerre megvalósítani az életükben. Ez a sokirányú érdeklődés inspiráló nekünk is.

Marie-Aude: Néha nagyobb, mélyebb kérdéseket is felteszek: mi a szerelem, mit jelent számukra a jövő, mitől félnek, mire vágynak. A válaszaik néha naivnak tűnnek, de gyakran sokkal bölcsebbek, mint gondolnánk. És az is izgalmas, hogyan változik a nyelvük, a világuk. Ha nem figyelnénk erre, könnyen olyan könyvet írnánk, ami már húsz évvel ezelőtti fiatalokhoz szól.

Hogyan lehet lekötni egy mai fiatal figyelmét?

Constance: Korábban csak egyetemi közegben írtam felnőtteknek szóló szövegeket. Anyám mellett kezdtem el megtanulni, hogyan kell kamaszoknak írni. Az első, amit mondott, hogy a fiatal olvasó a legigényesebb közönség. Nem szabad félni, és nem szabad kerülgetni a dolgokat, mert a gyerekeknek rengeteg dolga van: iskola, barátok, család, most már képernyők is. Ha le akarjuk őket ültetni egy könyv mellé, és végig ott tartani, akkor nem szabad hosszú köröket írni. Egyenesen kell menni az érzelmek, a nevetés, a könnyek felé.

Marie-Aude: És a műfaj csak eszköz. A krimi, a fantasy, a thriller célja ugyanaz: hogy tovább akarjon olvasni az olvasó. Nagyon érdekelnek a társadalmi kérdések, és mindig keresem a módját annak, hogy egy erős történeten keresztül megoszthassam őket. Ez lehet egy nyomozás, egy rémisztő elem, egy vicces helyzet: minden trükk megengedett a jó ügy érdekében.

Milyen gyakorlati problémái vannak ma egy írói pályának? Hiszen Constance generációja már mintha nemcsak írni tanulna, hanem menedzselni is magát.

Constance: Abszolút. Ma egy szerzőnek sokkal több feladata van annál, mint hogy csak írjon. Ott van a közösségi média, a rendezvényeken való részvétel, az interjúk, a saját márka felépítése. A könyvpiac túlterhelt, rengeteg új könyv jelenik meg, és nagyon kevés ideje van egy könyvnek arra, hogy felkeltse a figyelmet. Egy fiatal szerzőnek muszáj láthatóvá válnia, különben elsiklik felette az egész rendszer.

Marie-Aude: Ez nagy változás. Az én időmben sokkal zártabb volt ez a világ, kevesebb könyv jelent meg, és hosszabb ideig voltak a polcokon. Ma gyorsabb minden, de nekem fontos, hogy a könyv akkor is éljen, ha már nem „újdonság”. Szeretem, ha újra felfedezik egy-egy régi regényemet.

Hogyan gyűjtenek anyagot a könyveikhez?

Marie-Aude: Rengeteget kutatok. Ha egy szereplő pszichológus, akkor mindent elolvasok a terápiás eljárásokról, ha valaki örökbefogadott, akkor elmélyedek az örökbefogadás törvényi, társadalmi és érzelmi hátterében. A Lélekdoki sorozat esetében például minden egyes probléma, amit a páciensek elhoznak a rendelőbe, valós alapon nyugszik. Komoly háttérmunkát igényel. De ez nem teher – szeretem, ha hiteles, amit írok. Az írás mellett a kutatás a másik örömforrásom. Szenvedélyes sajtóolvasó vagyok: mai napig kivágom a cikkeket és dossziékba rendezem őket. Constance-szal pedig rendszeresen küldünk egymásnak podcastokat, videókat, cikkeket – ez egy állandó eszmecsere, inspiráció.

Constance: Én is gyűjtök, jegyzetelek, de még tanulom, hogyan ne vesszek el közben. Néha elindulok egy adat mentén, és három órával később már teljesen máshol járok. Az anyukám ebben példát mutat: tudatos, pontos, és nem tér le az ösvényről. Ő már rutinos.

Hogyan dolgoznak együtt?

Constance: Nem vagyunk hivatalosan társírók, de nagyon szoros az együttműködésünk. Átnézem a szövegeit, javaslatokat teszek, néha konkrét mondatokat is átírok. Ő pedig engem tanít, segít az építkezésben, témaválasztásban. Ez nemcsak munka, hanem közös élet is. Néha meglepődnek rajta, hogy mennyire tudunk párban működni, de nekünk természetes.

Marie-Aude: Constance segít nekem új kérdéseket feltenni, megtalálni egy másik nézőpontot. Az ő generációja már másként lát sok mindent – a nyelvhasználatot, a társadalmi elvárásokat, a szereplők közötti viszonyokat. Ez frissen tart engem is. Úgy érzem, általa újra és újra elölről kezdhetem.

Infó: Marie-Aude Murail: A lélekdoki – A megváltó. Könyvmolyképző, 2024.