Az alábbiakban nem jogi bölcselkedésre teszek kísérletet, mert ezen a területen alighanem még a „dilettáns” minősítésre sem szolgálok rá. Egyszerűen állampolgári hiányérzetemet, esetleges elvárásaimat próbálom megfogalmazni a jelenlegi polgári demokráciával szemben. A kérdéskörrel kapcsolatban legtöbbünk számára megtévesztő lehet, hogy a politikai közbeszéd a „nyugati” világban elterjedt mai rendszert demokráciának jelöli. Ezen az elé biggyesztett „polgári” jelző sem árnyal már sokat. Mintha egy véglegesen definiálható modellel lenne dolgunk. A posztszovjet térségben ezt a képzetet erősíti, hogy országai a rendszerváltás idején egy „kész” struktúrát vettek át. A nehézségek láttán errefelé arról szoktak beszélni, hogy a demokráciát tanulni kell, beolajozni, ami hosszú folyamat. Csak hát magának a modellnek a kialakulása sem ment egyik pillanatról a másikra. Évszázados küzdelmek eredménye, amíg a nemesi, rendi képviselettől eljutottunk a mai intézményrendszerig, a törvényhozói, végrehajtói hatalom és az igazságszolgáltatás elkülönüléséig. Széles körű választójogról gyakorlatilag csak a XIX. század óta beszélhetünk. Sokáig vagyoni és műveltségi cenzusok korlátozták. Az általános választójog mindössze száz éve kezdett terjedni, és mai szemmel megdöbbentő, hogy a nőknek még a francia demokráciában is a második világháború végéig kellett várniuk, hogy voksolhassanak. Svájcban csak 1971-ben kapták meg ezt a jogot.
Visszaéléskarma
A demokratikus jogállam ma sem uniformizált, különböző változatai léteznek: elnöki rendszer, egy- vagy kétkamarás parlamenti köztársaság. És az idő megmutatta, mindegyiknek vannak sebezhető pontjai. Az amerikai elektorális választás kisebbségi szavazattámogatással juttathat valakit elnöki pozícióba. A kétkamarás rendszer lassíthatja a törvényhozási folyamatot, amivel az uralkodó elit gátolhat például számára kedvezőtlen szociális reformokat. Az erős elnöki hatáskör, illetve az egykamarás parlament pedig túlhatalmat idézhet elő. Putyin az előbbivel élt vissza, míg a Fideszt a kétharmados többséggel járó lehetőségek (köztük az alkotmány megváltoztatása) juttatta az autokráciának utat engedő helyzetbe.
Kiderült, hogy ezen a pályán nehéz megállni, korlátozható az alkotmánybíróság jogköre, törvényekkel, esetleg a hozzájuk szükséges alkotmánymódosítással el lehet foglalni a közmédiát, a közintézményeket, a felsőoktatást, a hatalmon lévők számára kedvezően alakítható a választási rendszer, el lehet jutni a rendeleti kormányzásig, a gyülekezési jog korlátozásáig, bármeddig.
Ezek az „illiberális” minták azóta keltenek aggodalmat, hogy erősödik a radikális jobboldali pártok helyzete, támogatottsága Európában.
Ezek a politikai szervezetek diszkriminációs jelszavaikkal, az „illiberális” modellek helyeslésével előrevetítik, hogy választási győzelmük esetén az emberi jogokat és a létező demokratikus intézményrendszert korlátozni kívánó kormányzást folytatnának. A lengyel és az olasz példa azt mutatja, hogy kisebb többség esetén ez kezelhető, kordában tartható, de egy szélesebb európai szélsőjobboldali áttörés következményei már nagyon komoly veszélyeket jelenthetnek. Főleg orosz támogatás és trumpos amerikai megingás esetén.
Korlátolt korlátok
Hogyan lehet gátat szabni ennek a folyamatnak? Úgy tűnik, eljött a cselekvés ideje. A hagyományos demokratikus rendszerek egyelőre jogi megoldásokat keresnek. Ennek elvi alapja, hogy csak a klasszikusan értelmezett jogállamiság politikai intézményrendszerei tekinthetők demokráciának, az illiberális törekvések nem demokratikusak, szemben állnak ezzel a modellel, így védekezni kell ellenük. Eddig három markánsabb, elhárító jellegű jogi beavatkozás történt. 2024-ben a román alkotmánybíróság törvénytelen kampányolás miatt megsemmisítette az elnökválasztás eredményeit, amelynek első fordulóját a szélsőjobboldali Călin Georgescu nyerte meg, megakadályozva a jelölt végső győzelmét. Idén a radikális Alternatíva Németországért pártot (AfD) alkotmányellenesnek minősítette az ottani alkotmányvédő hHivatal (bár amerikai nyomásra néhány nap múlva felfüggesztették a határozatot). Marine Le Pent, a szélsőséges francia Nemzeti Tömörülés vezetőjét pedig közpénzekkel való visszaélés miatt eltiltották a közügyektől.
Nagy kérdés, hogy a polgári demokráciának ez a fajta „harcias” védelme megfelelő, hosszabb távon is kellően eredményes út-e.
Hiszen a cél minden esetben (még ha törvényekre hivatkozik is) létező, ráadásul nagy támogatottságú politikai-népképviseleti erők mozgásterének korlátozása, kormányra kerülésük megakadályozása. Lényegében ugyanaz, amit a Fidesz csinál a választási rendszer átalakításával és karaktergyilkos, jelölteket hazaárulóvá, külföldi ügynökké minősítő kampányaival. Mi a garancia arra, hogy ez nem vezet autokratikus mechanizmusok kialakulása felé? Maga az „alkotmányellenesség” amúgy is eléggé képlékeny vádnak tűnik. Ezek szerint a létező alkotmány alapelvei kőbe vannak vésve? Egy párt nem tűzheti ki célul akár azt, hogy megváltoztatja? Főként, ha ehhez óriási társadalmi támogatottságot szerez? Ez azt jelenti, hogy békés, parlamentáris úton kizárjuk a rendszerváltás lehetőségét.
A „harcias” demokrácia alternatívája, szárnypróbálgatásai azt jelzik, hogy a létező rendszer valójában nincs felkészülve saját védelmére. Mintha úgy érezné, nem áll készen arra, hogy eredményes küzdelmet vívjon támadóival saját alappillérei mentén. Bár igencsak felemésztené maradék életörömömet is, ha a szélsőjobboldal tovább terjeszkedne, egyetértek azokkal, akik szerint ameddig nyílt erőszakról nincs szó (Oroszország már átlépte ezt a pontot), a demokrácia keretei között kell szembeszállni az illiberális törekvésekkel. Ehhez azonban ki kell lépni a jogi, morális szemléletmódból, és tágabban értelmezni a helyzetet. Amit sokan szorgalmaznak a demokratikus térfélen, főleg a baloldalon.
Indulat a mélyrétegekből
A tágabb fókusz is eredményezhet persze szűkítést. Újabban a sikeres populista propagandák, gátlástalan, indulatkiszolgáló kampányok kapcsán mind gyakrabban felmerül, hogy a lakosság nagy része nincs kellően felkészülve felelős szavazásra. Részben a kelleténél alacsonyabb műveltségi szintje, részint tájékozatlansága miatt. Ez elméletileg ismét felveti cenzusok lehetőségét. Kössük a választási jogot érettségihez plusz valamilyen tájékozottsági teszthez, és máris beszűkülnek a manipulációs lehetőségek. Csakhogy egy érett demokrácia a társadalom egészére épül, minden réteg képviseletére. Ha nagyok köztük a kulturális különbségek, az a társadalmi rendszerről szól. Jelzés, hogy munkamegosztása erős szekularitást eredményez, amelyhez az oktatási rendszer is ösztönösen alkalmazkodik. Szükség van tanulatlanabb rétegek újratermelésére. Nem megoldás, hogy az ide kerülőket megfosztjuk a választói, képviseleti jogtól. Mint ahogy azt is tudomásul kell venni, hogy mások a kulturális igényeik. A társadalomnak látnia kell egyenlőtlenségeit, és azt is, hogy milyen veszélyeket hordoznak.
A jelenleg optimálisnak tartott polgári demokrácia nehezen őrizheti meg értékeit, ha csupán védekezik. Lehet, hogy képes még visszaverni illiberális, szélsőjobboldali rohamokat, de idővel ezek ismétlődni fognak. Az igazi megoldás a demokrácia továbbfejlesztése. Ehhez azonban a valódi társadalmi problémák ismerete és kezelése szükséges. Nyilvánvaló, hogy az illiberalizmus, az autokratikus modellek támogatása fontos jelzés – elsősorban a társadalom mélyrétegei felől. Az elégedetlenség, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság indulatát üzeni. Beszélhetnénk róla, hogy ha a baloldal ismét megszerveződne, és képes lenne hatékonyan átvenni a dolgozói osztály érdekképviseletét, rávilágítva a nehézségek mögötti szerkezeti ellenmondásokra, kevésbé kéne tartani antidemokratikus, kirekesztő politikai áramlatoktól. De pillanatnyilag a legnagyobb felelősség a polgári elitek vállán nyugszik. Ők vannak operatív helyzetben. Nekik kell eldönteniük, hajlandók-e a társadalom felé fordulni, és új szintű „szerződést” kötni vele, vagy folytatják a maffiaharcot egymással erősebb pozíciókért, minden korlátot átlépve, bármilyen értéket feladva a szavazatvadászat érdekében. „Demokrata” és „nemzeti radikális” jelmezben.
Amíg ez eldől, amíg a baloldal ismét erőre kap, egy korlátozó intézkedést mégis megérdemelne a társadalom.
Ha már nincs megfelelő szinten közügyekbe avatva, és érdemi információk nélkül kell találgatnia, miben is él, a politika világában legalább a hazudozást szigorúbban lehetne kezelni. Itt a rágalmazás, a megtévesztés nem egyszerűen polgári jogi ügy. Milliók becsapásáról van szó, ami meghatározó jelentőségű lehet a hatalomgyakorlás, a társadalmi jólét, és igen, a demokrácia szempontjából. A társadalom politikai félrevezetése a hatalommal való súlyos visszaélés. Dilettáns polgári szemmel: bűncselekmény.
