Vannak ünnepek, amelyek kapcsán fel kell tennünk a kérdést: van-e okunk ünnepelni? A kormány megtett-e mindent annak érdekében, hogy ünnepelhessük a magyar egészségügyet? Erre a válasz csak az egyértelmű nem lehet. Vajon megérik-e az egészségügyi ágazattal legtöbbet találkozó, nyugdíjas éveiket taposó magyarok, hogy még életünkben ez lesz az az ágazat, amely az Európai Unió dobogós helyére kerül?
Talán nincs is olyan magyar család, amelynek valamelyik tagja ne szembesült volna azzal, hogy milyen állapotok uralkodnak ezen a területen. Bőven van tapasztatunk, hogy szembesítsük az egészségügyért is felelős minisztert és államtitkárát, hogy amit tesznek, az elégtelen, amit mondanak, annak a fele sem igaz. Az nem lehet válasz egyetlen problémára sem, hogy „az egészségügyben mindig van mit tenni, tudjuk jól”, ahogy mondta ezt az államtitkár a központi ünnepségen. Ezt Mari néni szokta válaszolni, amikor azt kérdezik tőle, miként telnek a napjai. Ez a válasz egy háziasszony szájából elfogadható, de egy államtitkártól már nem. Ahogy az sem lehet válasz az orvoshiányra, hogy: „majdnem kilencezerrel több orvos dolgozik Magyarországon, mint 2010-ben”. A kórházi osztályok bezárásával, a hosszú várólistákkal szembesülő beteget ez a szám nem érdekli. Az érdekli, hogy hányan hiányoznak a rendszerből, és miért telnek el hónapok, amíg ő találkozik azzal a személlyel, aki legalább a diagnózist felállítja.
A férfit, aki a posztsztrókos napjait éli és akinek a történetét a fentiek alátámasztásaként elmesélem, most éppen az foglalkoztatja, hogy gondozottként ebben az évben eddig miért nem kapott még időpontot nefrológiára és miért csak októberre második felére kardiológiára.
***
Az egyik november végi napon kezdődött minden. A reggeli fagyok ellenére alkalmasnak mutatkozott a délutáni időjárás, hogy a férfi a lehullott leveleket a kertjükben összegereblyézze. Bár a nap megmutatta magát, érezte a megizzadt testén, hogy hűvös szellő fújdogál. Este a tévé előtt ülve vacogni kezdett, s úgy érezte, hogy láza van. 38,3 Celsius fokot mutatott a lázmérő. Lázcsillapítót vett be, ami rövid időn belül normális állapotba hozta a testhőmérsékletét.
Nyugodt éjszakája volt. A reggeli ébredés után az emeleten lévő hálószobából a lépcsőkön lefelé haladva úgy érezte mintha valaki súlyokat kötött volna a lábára, vagy talán le is bénult volna a bal fele. Ennek ellenére nem tulajdonított neki különös jelentőséget. Talán a kerti munka okozta izomláz, gondolta magában. A délelőtt órái vendégvárás előkészületeivel teltek el. Bár ketten csak szűkösen férnek el a konyhai előkészítő pult mögött, ahogy sokszor, azon a majdnem végzetes kimenetelű napon is kivette a részét az ételek elkészítéséből. A családja és a barátai szerint kiváló szakács lett volna belőle. Felesége a desszert összeállításához szükséges alapanyagokat mérte ki, a férfi a sülés alatt lévő hús forgatására készült. A szokásos módon kissé behajlított térdekkel kivette a tepsit a sütőből. E művelet alatt olyan érzés kerítette hatalmába, hogy el fog ájulni. Annyi ideje volt csak, hogy alig érthető hangon jelezze a feleségének:
– Segíts, rosszul vagyok.
És már nyújtotta is a forró edényt a konyhai pult felé. A pillanat tört része alatt ájultan rogyott össze a konyha kövezetén. Azt még hallotta, ahogy a felesége – aki azt érzékelhette, hogy ezek az utolsó percek, amiket még a férjével tölthet – kétségbe esve szólongatja, könyörögve kéri:
– Gyere vissza, ne hagyjál itt.
Közben úgy érzékelte mintha egy sötét, szűk folyóson járna, aminek a végén lámpa pislog, és mintha azt suttogná valaki a fülébe:
– Gyere csak, mindjárt találkozunk.
Aztán amilyen hirtelen történt az eszméletvesztés, olyan hirtelen kezdett az élet visszatérni a férfi testébe. Felesége nyakába kapaszkodva felállt, majd a segítségével leült a fotelbe és megivott egy pohár vizet. Csak akkor érzékelte, hogy az eszméletvesztés során nem volt ura a testének: maga alá vizelt.
Felesége tárcsázta a háziorvosukat. Az orvos az eszméletvesztés mikéntjére és idejére vonatkozó kérdéseket tett fel. Tekintettel a Covidra, a telefonon történő diagnózis felállításába már a férfi is bekapcsolódott. Lehetséges okként a hirtelen vérnyomás-ingadozást jelölte meg az orvos, de nem zárta ki a vírusfertőzést sem. A házaspár által elmondottak alapján nem tartotta indokoltnak, hogy mentőt küldjön, ami találkozott a beteg elképzelésével is. Nyomós okként szolgált számára az interneten megjelent, egészségüggyel összefüggő statisztika és annak elemzése, amit éppen a rosszulléte előtti napokban olvasott. Az írás többek között azt taglalta, hogy a megelőző években többen haltak meg kórházi fertőzésekben Magyarországon, mint a közutakon.
Azt azonban indokoltnak tartotta a háziorvos, hogy beutalja a szomszédos település kardiológiai szakrendelésére, mert abban a városban, ahol élnek, nemhogy kardiológus, de még szakrendelő sincs. A kardiológiai vizsgálat során sem az EKG, sem a szívultrahang nem mutatott aggodalomra utaló eltérést a szakorvos szerint: „strukturális szívbetegség nem igazolható, az eszméletvesztést nagy valószínűséggel PR esés okozhatta”. A házaspár örömmel nyugtázta a diagnózist. Így már „csak” a szokásos izgalommal készülhettek a karácsonyi ünnepekre.
Sem az eszméletvesztést követő napokban, sem a karácsonyi ünnepek alatt nem volt semmiféle jele annak, hogy történni fog valami a férfi egészségi állapotával. Az újesztendő első napján hosszú sétát tettek a feleségével, az első két napján a szokásos ritmusban élte az életét. Az ötödik nap reggelén azonban ugyanazzal az érzéssel kelt fel, mint az eszméletvesztése napján. Nehezen mentek a lépések, mintha önálló életet éltek volna az alsó és felső végtagjai. Mint egy rongybábúnak, úgy lógott a karja. Vánszorogva tudott csak lemenni az emeleti hálószobából a földszinten lévő nappaliba.
Felesége riasztotta a gyerekeiket és összeült a családi tanács. Úgy döntöttek – ami ellen a férfi sem tiltakozott –, hogy a lehető legrövidebb időn belül elviszik a területileg illetékes kórház sürgősségijére a háziorvostól kapott részletes kórtörténetet leíró beutalóval.
Az adott napon pontban 13 órakor jelentkeztek a kórház portáján. A portával szemben lévő teremben átadták a beutalót. Egy ott lévő egészségügyi dolgozó felvette az adatait, rögzítette az intézmény felkeresésének az okát, megmérte a vérnyomását, az oxigénszintjét, majd azt kérte a betegtől, hogy foglaljon helyet a zsúfolásig megtelt váróban, ahol kezdetben türelmesen várakozott. Látta, hogy szinte futószalagon folyik a mentővel érkezők ellátása, a néhány fős személyzettel.
18 óra volt, amikor először megpróbált érdeklődni, hogy mikor kerül sorra. Eredménytelenül. Azt is látta, hogy amióta bejelentkezett, a váróban ülők közül még senkit sem hívtak, vagy vittek be a vizsgálóba. Bár idővel egyre jobban érezte, hogy szomjas, de hiába szorongatta a kezében az ásványvizes palackot, nem mert inni, nehogy akkor szólítsák, amikor a folyadékbevitel miatt WC-re kell mennie. Már elmúlt 21 óra 40, amikor ismét felkereste a betegfelvevő egészségügyi dolgozót:
– Ne tartson türelmetlennek, de szeretném tudni, hogy mire számítsak, mikor kerülök sorra?
Meglepte a válasz:
– Ne türelmetlenkedjen, ön a lábán jött be, nyilván nem annyira sürgős a vizsgálat. Talán rosszul érzi magát? – kérdezte a kórházi alkalmazott.
– Ezért vagyok itt, látta a kórtörténetem. Nem vagyok jól – válaszolta a férfi.
Ekkor a betegfelvevő arra kérte, hogy mondja utána és ismételje meg az általa felsorolt szavakat és számokat:
– Nincs messze innét Budapest. 1, 2, 35, 29…, hideg van, meleg van, szomszédok, hulahopp-karika.
A férfi teljesítette a kérést, de megjegyezte:
– Nem demencia-vizsgálatra jöttem. Nézze meg a háziorvos által leírt kórtörténetemet.
– Jó, hogy nem a beteg mondja meg, hogy mi a teendőm – vágott vissza a hölgy.
Ezek után a férfi megkérdezte:
– Előnyt élveznek-e azok, akiket a mentő hoz be?
Erre a válasz a határozott igen volt.
Közel kilenc órás várakozás után a férfi közölte, hogy nem várja ki a sorát. Meglepte, hogy a jelenlévő egészségügyi személyzet ezt ellenvetés nélkül tudomásul vette, ahogy az is, hogy a kórtörténet ismeretében sem írattak alá vele olyan papírt, hogy saját felelősségére távozik. A férfi fogta az otthon gondosan összekészített csomagját és kilépett az épületből a kocsiban várakozó fiához. Beszámolt a váróban történtekről és közölte vele, hogy a távozás mellett döntött. Útban hazafelé megállapodtak, hogy a következő napon felkeresnek egy magánkórházat és kérnek egy agyi MR-t.
A vizsgálat másnap sürgősséggel megtörtént. A felvétel jelezte a bajt, amit az orvos először latin kifejezések használatával szóban is értékelt, majd magyarra fordítva kimondta:
– Önnek friss sztrókja van, ezért sürgős neurológiai konzíliumot javaslok. Rosszabbul is végződhetett volna – tette még hozzá.
Az orvos szavait néma csend követte, de ki nem mondott kérdések fogalmazódottak meg a férfi fejében. Kereste a magyarázatot arra, hogy az egészségi állapotának romlásában ki hibázhatott.
Többen is hibázhattak, adta meg magának a választ. Alapvetően az az egyik budapesti szakrendelőben dolgozó neurológus, aki évekkel ezelőtt figyelmen kívül hagyta, hogy mit mutat a kontrasztanyaggal készített koponya MR, amelyet tartós szédülései és halláscsökkenése miatt végeztek el. A neurológus, aki akkor MR-re küldte, elbagatellizálta a felvételen látottakat. Kijelentette, nincs különösebb probléma, a sok kicsi agyi infarktust ábrázoló felvétel miatt. Az ön korábban ez már természetes, nem kell megijedni, mondták neki. A férfi akkor még csak hatvanhárom éves volt.
