Veszélyesek. Önsorsrontók, és mások sorsának a „rontására” is képesek. Zsigeri „lények”. Gyakran az ösztöneik vezérlik őket. Szeszélyesek, szélsőségesek, sokak számára elviselhetetlenek. Öntörvényűségükkel felrúgják a konvenciókat. Robbanékonyságukkal botrányt, fejfájást okoznak. Gyakran elhamarkodottan cselekednek. Könnyen elvesztik a fejüket. Magas az érzelmi amplitúdójuk. Akár maguk számára is váratlanul cselekszenek.
Sándor Péter most éppen a Rudolf című musical címszerepében hódított. A trónörökösre, legalábbis a darab szerint, jellemzők lehettek ezek az előbb említett tulajdonságok, tán nem véletlenül lettek öngyilkosok a szerelmével. Vagy esetleg miután nemkívánatossá váltak az udvarban, eltették őket láb alól? Ilyen verzió is közszájon forog.
Az utóbbi változatot a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott, a Győri Nemzeti Színházzal közös produkció, Bakos-Kiss Gábor direktor rendezésében, nem erősíti meg. Bár a Taaffe grófot, a miniszterelnököt adó Nagy Balázs, aki buzgón lát el titkosszolgálati és ármánykodási feladatokat, abszolút érezteti azt, hogy nála simán belefér, hogy nemkívánatos személyeket így távolítson el, sőt még netán ínyére is való az ilyen feladat. Az a típus, akinek a szeme se áll jól. Magától értetődő természetességgel elferdíti a tényeket. Nagy Balázs remekül énekel is, fajsúlyossá tesz egy undorító figurát. Molnár Eriknek viszont sikerül csaknem fajsúlytalanná tenni Ferenc József császárt, Rudolf apját. Az első dalát eléggé fülbántó hamissággal énekli, és kevéssé érezteti, hogy egy birodalom nagy tekintélyű uralkodójáról van szó. Gyakran inkább azt érzem, hogy egy ebet a karóhoz mindenáron kötő, vaskalaposan konzervatív apa családi perpatvar közben viaskodik az amúgy sem könnyű eset, de mégiscsak haladó szellemiségű fiával, aki a magyarok élére állva leválasztaná Magyarországot a birodalomról. Ez persze a hatalmon lévőknek egyáltalán nem tetszik. Elkapja a hév. Forradalmian lázító beszédet mond egy kiállítás megnyitóján. Sándor Péter ismét remekel. A balkonon kezdi. Szabadságról énekel felbujtó módon.
Majd lesiet a lépcsőn a tömeg közé. Kissé elvegyül az emberseregletben. Aztán kijön a zenekar elé, szembefordul velünk, és rajtunk végigpásztázva a szemével, egyre fokozódó hangerővel, bennünket is lázít.
Megint elvegyül a tömegben, hogy végül visszatérve a balkonra, így mások fölé magasodva, fejezze be mozgósító beszédét. Hihető, hogy lázba tud hozni tömegeket, és éppen ezért veszélyes. Le kell állítani. Nem lehet tűrni, amit csinál. És mivel meglehetősen makacs, bármilyen eszköz bevethető ellene.
Erre még rárakódik egy magánéleti szál is, hogy nem a feleségébe szerelmes, pedig mohón várnák tőle a fiúgyermeket, hogy a dinasztia, a trónra kerülők sora, és így hatalma, biztosított legyen. A feleségből, Stefániából Molnár Ágnes hisztiző, elviselhetetlen hárpiát formál, mentalitásában hasonlatos egy boszorkányhoz. Így emberfia képtelen lenne bele szerelmes lenni. Ez, bármennyire is a musical sok tekintetben a leegyszerűsítés műfaja, kevéssé árnyalt, sematikus felfogás. Pedig nyilván ennek a nőnek is van igazsága, ahogy rendszerint a legelvetemültebb embereknek is, de ezt meg kellene mutatni. Ha semmi nőies nincs benne, ha egy fúria, akkor nem hibáztatható az, aki faképnél hagyja. Ettől kisebb a drámai feszültség. A Jenes Kitti által adott szerelmes, Vetsera Mária viszont csupa nőiesség, vonzó báj, empatikus megértés. Hihető Rudolffal való összefonódásuk, rajongó szeretetük. Egy vérbeli férfi és egy vérbeli nő. Felizzik körülöttük a levegő, csaknem megfoghatóvá válik egymás iránti feltétlen kitartásuk, a szó szoros értelmében vett mindhalálig. Ez az ármánnyal, hazugsággal terhes, képmutató világ, sajnos, ugyanúgy törvényszerűen megfojtja a szerelmüket, mint Rómeót és Júliát.
Shakespeare remekművéből két világsikerű musical is készült. Az egyik a West Side Story, Leonard Bernstein alkotása, aki megpróbált felnőni, és ez nagymértékben sikerült is, Shakespeare halhatatlan remekművéhez. A másik Gérard Presgurvic, ő meg sem közelítette a shakespeare-i léptéket, a nemesen veretes szöveghez egyáltalán nem illő, főleg könnyed, táncdalos jellegű zenét rittyentett, és ezzel aratott, szerintem méltatlanul, világsikert. Mind Presgurvic Rómeó és Júliájának, mind a Rudolfnak, Kerényi Miklós Gábor volt a fő hazai szálláscsinálója. A Rómeó és Júlia elképesztő sokszázas szériát ért meg a Budapesti Operettszínházban, és hódított a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. A Rudolf kisebb szériát futott az Operettben, ahogy külföldön is jóval kevésbé tarolt, de Szegeden, a szabad ég alatt visszatérő vendég volt. Ennek a darabnak az esetében sincs pariban a fajsúlyos téma és jobbára könnyed, olykor már-már hatásvadász zene, ami amúgy ügyesen eléri, hogy hatásos is legyen. Silló István pedig, mint mindig, olyan intenzitással, beleéléssel vezényli Frank Wildhorn zenéjét, mintha egy Wagner-operát dirigálna. A kiváló zenekari teljesítmény miatt már-már mélyenszántónak érezhetjük azt, ami gyakran inkább üres.
Az előadás mozgalmasságát fokozza Szöllősi Krisztina koreográfiája. Az ellenpontozás eszköze is lehet, például vidám báli jelenetben borzadályosan zaklatottak a szerelmesek. Árva Nóra szín- és formapompás jelmezei, látványos díszletei már-már karneváli forgatagot idéznek. A háttérbe még egy kisebb méretű, de mégiscsak valóságos óriáskerék is bekerül.
Aki a történetet elmeséli, az Pfeiffer, az utcai bábjátékos. Kerekeken guruló, szép színpadán, mutatós bábjaival alig bábozik, pedig éles karikatúráját adhatná az egész históriának. Bródy Norbert inkább velünk szembefordulva, dalban regél. Tulajdonképpen ő az a bölcs ember, akinek mindenre rálátása van. De végül kiderül, hogy őt is dróton rángatják, a színpad fölött himbálózva a légben, hatalmas madzagokon, kiszolgáltatottan húzogatják.
Valószínűleg mindannyiunknak hasonló a sorsa, vonhatjuk le a szomorú következtetést. S bár a két főszereplő is meghal, a műfaj kissé faramuci hagyományainak megfelelően, naná, hogy veszettül vidám finálé követi a konklúziót. A meghajláskor fölpattan a helyéről a tekintélyes számú közönség, és álló vastapssal ünnepli a művészeket. Csaknem háromezer néző köszönte az élményt, többen bravóztak, felfokozott volt a hangulat. A produkció minden bizonnyal Győrben is jelentős siker lesz.
