Okosan kellett lavírozni kettejük között, hogy az olykor általam is jogosnak érzett szankciók ellenében megőrizzem az általam még jogosabbnak érzett gyermeki szabadságomat.
Persze nem úgy kell ezt érteni, hogy apám huszonnégy órában vitte volna a rossz-zsaruságát, hiszen mindennél jobban imádta a békességet és a vidám hangulatot, de a pallérozásom érdekében időnként magára kapta ezt a szerepet. Ezzel is értésemre adva, hogy a világ sem lesz mindig elnéző a szemtelenségeimmel, a szabálysértéseimmel szemben, jobb időben felkészülni az ok-okozati viszonyra, tehát okosabb, ha időnként meghúzom magam, és félreteszem a rebellis hajlamomat. Diktatúrában ez valóban bölcs hozzáállás, ott van a túlélők kiskátéjában, csak épp a kamaszok nem tudnak mit kezdeni ezzel az óvatossággal, másrészt pedig pár évre rá megérkezett a rendszerváltás. Egészen más szabályokkal és attitűddel.
Könnyen lehet, hogy belőlem is előtört volna, ha nem a nejemmel szövetkezem Duska felnevelésére. Ő ugyanis zsigerből hozza a jó zsarut, a megbeszélés, az alkudozás, a diplomácia híve, aki irtózik mindenféle fenyítéstől, mert úgy véli, azzal mindenki csak veszít. Csupán olyankor változik ez meg halványan, amikor én jobb akarok lenni az ő zsarujánál is. Például fagyizást javaslok önfeledten egy sugárzóan meleg tavaszi napon, teljesen elfeledkezve arról, hogy a gyerek tegnap jött ki egy makacs torokfájásból. Nos, ilyenkor azonnal megjelenik az Oberscharführerbe ojtott rossz zsaru, aki azonnal intézkedik: engem alaposan leteremt, a programot elnapolja, a fagyist elkergeti (ezt csak képzeletben). Számtalanszor elmagyarázta már, hogy mennyire gyűlöli ezt, tehát igyekezzek a realitás talaján maradni, épp elég neki egy gyerek adjusztálása.
Volt idő, amikor magam is azt vallottam, rossz zsarura igenis szükség van, hiszen szigorú korlátok és fenyítés nélkül úgy burjánzik el a gyerek, mint a parlagfű, olyan erkölcsi bomlás indul el benne, ami felnőttként már visszafordíthatatlanná válik. Ma csak nevetek ezen. Jobb, ha a szigort következetességként vezetjük elő, és a fenyítés helyett az őszinte bocsánatkérésre és megbánásra törekszünk, mert az előbbi csupán a dac és a harag előcsalogatására alkalmas.
Persze a rossz zsarut olykor a szorongás is szolgálatba állíthatja. Dusi szülinapján megszavaztuk a strandolást, pedig a meteorológia országos vihart jelzett. De a jó zsaru azt mondta, hogy az az egy-két óra is megéri, mint megelőzés gyanánt otthon ücsörögni a négy fal között, ráadásul az ünnepelt már hajlott rá, hogy „ez lesz élete legrosszabb szülinapja”, holott a reggel már a torta ünnepélyes elfogyasztásával kezdődött, az ajándékokat pedig rég megkapta. Bennem a sötét fellegek megjelenésével bukkant fel a rossz zsaru, aki azon nyomban kiparancsolta volna a gyereket a medencéből, vigyázzban állva kellett volna törölközni, és azonnal elhagyni a körletet, mielőtt az első cseppek dobolni kezdtek volna a vállunkon. A jó zsaru szerint viszont így lesz csak igazán kaland a kaland, nem kell megijedni egy kis égiháborútól. Aztán amikor a szél seperc alatt ledöntötte az épülő fedett uszoda és strand közötti, stabilnak látszó kerítést, és teleszórta a szánkat homokkal és földdel, már mindenkinek sürgősebbé vált a dolog. A csoda viszont az, hogy igazából mindkét zsarunak igaza lett: a menekülés kalandnak sem volt utolsó, és végül az óvatosság sem ártott. Ami pedig még ennél is nagyobb ajándék, hogy a tizenegyedik szülinap végül a legjobbak közé költözött.
Nem tudom, hogy mit tett hozzám annak idején a rossz zsaru, valóban segített-e kifejleszteni az erkölcsi érzékemet, megacélozott-e, levontam-e a kellő tanulságokat vagy minden pofon csupán egy újabb szöget ütött be a dadogás koporsójába, hogy a beszédhibámat végül csak felnőttként tudjam úgy-ahogy mederben tartani. Erre már sosem fogok választ kapni. Az élet jóval bonyolultabb kísérlet ennél. Az viszont biztos, hogy velem megszakad a sor, én nem adom tovább sem a diktatúra önfegyelmező óvatosságait, sem a fenyítés szigorát. Persze olykor akad egy-két rosszabb hangsúlyom (egyszer Duska sírva panaszolta a nejemnek, hogy azt mondtam neki, hogy „na!”), időnként átvillan a fejemen, hogy egy-egy konfliktust másként is le lehetne zárni, gyorsabban, látványosabban, de aztán eszembe jut, hogy miért is kellene sietni. Miért is kellene a tekintély szőnyegbombázását bevetni a megértés többkörös fordulói helyett? Az eredmény pedig magáért beszél: a gyereknek eszébe se jut félni tőlem, nem kutatja összeszűkült gyomorral a kedvemet. A rossz zsaru pedig vétkek hiányában végképp nyugdíjba megy. Nem fog hiányozni.
