Lengyel László (L. L.): Miután Trump felelőssé tette a háborúért Zelenszkijt az Ovális Irodában, Amerika előállt egy hétpontos javaslattal – az azonnali békéért cserébe Amerika jogilag elismerné, hogy a Krím Oroszországhoz tartozik, illetve Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja, Herszon régiók tényleges orosz fennhatóságát; kijelenti, hogy Ukrajna soha nem lesz a NATO tagja, és feloldja a 2014 óta hozott szankciókat; továbbá az USA ellenőrzi a zaporizzsjai atomerőművet és Ukrajna ásványkincseit és gazdasági megállapodást köt Oroszországgal –, amely nemcsak Ukrajnát osztaná fel és hagyná minden biztonsági garancia nélkül, hanem többé-kevésbé helyreállítaná Oroszország nagyhatalmi státuszát. Mindez Ukrajna és Európa elárulását jelentette volna, annak kifejtését, amit Marco Rubio egyszerűen fogalmazott meg: „Ez nem a mi háborúnk.” Hihetnénk, hogy Putyin él a lehetőséggel, hiszen szinte mindent megkapott volna, ám mégis a háború folytatása és az időhúzás mellett döntött. Mi lehet döntésének hátterében? Hiszi, hogy megnyerheti a háborút? A kínai támogatás erősítette meg Amerikával és Európával szemben? Még többet, ukrajnai rendszerváltást, európai befolyási övezetet akar? Jobb ajánlatra vár? Nem bízik abban, hogy Trump állja a szavát?
Sz. Bíró Zoltán (Sz. B. Z.): Putyin abban bízik, hogy a trumpi ajánlatnál jobb feltételekkel fejezi be a háborút. Ebben részben az a fajta trumpi magatartás erősítheti meg, hogy időről időre fenyegetőzik, de ennél többet soha nem tesz, részben pedig az, hogy az orosz hadseregnek májustól sikerült a korábbiaknál lényegesen nagyobb területet elfoglalnia. Azt gondolja, hogy ez a trend a következő hónapokban sem törik meg. De ebben a háborúban volt már példa arra, amikor egy ígéretesnek tűnő trend megtört. Most is megtörténhet.
A háború nem tudta megtörni az ukránokat. 82 százalékuk – a legfrissebb felmérés szerint – elfogadhatatlannak tartja az orosz feltételeket, hogy az ukrán hadsereg létszámát és fegyverzetét jelentősen korlátozzák, hogy Ukrajna örökre mondjon le a NATO-csatlakozásról, hogy Kijev de jure ismerje el az oroszok által részben vagy csaknem egészében megszállt négy keleti, illetve délkeleti megye, továbbá a Krím félsziget Oroszországhoz tartozását. Nem fogadják el a szankciók feloldását sem. Putyin láthatóan azzal sem számol, hogy az Ovális Irodában történtek, illetve azok után, hogy nyilvánvalóvá vált, az Egyesült Államok támogatására a korábbiaknál jóval kevésbé számíthatnak, az ukránok megmakacsolták magukat. Zelenszkij népszerűsége újra növekedni kezdett. Az ukránok 60 százaléka kész addig folytatni a háborút, amíg erre szükség van.
Putyin úgy látja, hogy az idő neki dolgozik. Ez távolról sem biztos. Az orosz gazdaság idei első negyedévének teljesítménye azt mutatja, hogy az előző két év gyors – 4 százalék fölötti – növekedésének vége szakadt. Idén már annak is örülnie kell, ha a GDP-növekedés eléri az 1 százalékot. Gyorsuló ütemben fogynak az ország korábban felhalmozott tartalékai. Nagy az esélye, hogy a nemzeti jóléti alap tartalékait – ahogy évekkel korábban a tartalékalap megtakarításait – Oroszország már az idén feléli. Oroszország katonai kiadásai idén 12 százalékkal, 172 milliárd dollárra nőnek. Moszkva katonai célokra az ország GDP-jének 7,7 százalékát költi, és ezt tervezi a következő két évben is. A kérdés: miből? Át lehet rendezni a költségvetés kiadási oldalát, és új, illetve felemelt adókkal is lehet operálni. Ezekkel a Kreml azt kockáztatja, hogy egyre kevésbé tudja majd fenntartani azt az illúziót, hogy szó sincs semmiféle háborúról.
Szenes Zoltán (Sz. Z.): Mindegyik megfontolás része lehet a putyini döntésnek. Az orosz elnök jól látja, hogy a háborúval kapcsolatos amerikai politika teljesen megváltozott. Hol vagyunk már Trump azon ígéreteitől, hogy 24 óra alatt véget vet a háborúnak, vagy 100 nap alatt megoldja a problémát? Ehelyett egy passzív visszavonulást látunk, fokozatosan ráhagyja a tárgyalásokat a háborúzó felekre. Nem látszik, Trump hogyan akarja rávenni az oroszokat a fegyverszünetre és a békekötésre. Az amerikai javaslatok kidolgozásába nem vonják be sem Ukrajnát, sem az európai nagyhatalmakat. Putyin együttműködésről biztosítja Trumpot, közben húzza az időt. Folytatja a támadásokat, hogy minél több területet tudjon kiszakítani Ukrajnából. Az orosz politika nemcsak a területszerzésről, hanem sajátos orosz államépítő tevékenységről, egy Moszkva-barát rezsimváltás előkészítéséről szól. Az orosz elnök felhasznál minden lehetőséget, hogy nemzetközileg is erősítse pozícióját, mint ahogyan láttuk ezt a hétfőn befejeződött BRICS-országok csúcstalálkozóján Rio de Janeiróban. Tudja, hogy az idő neki dolgozik. Trump a világban Kínára, Izraelre és Iránra koncentrál, otthon pedig a belpolitikai konfliktusokra. A Trumppal szembeni bizalom egyre fogy. Európa tesz erőfeszítéseket, folytatja Ukrajna támogatását. Újra elindította fegyverkezési programját, de lassú a végrehajtás. Mintha még nem döntötték volna el, hogy belépnek Amerika helyére. Ukrajna egyre inkább megérti, hogy a jövőben csak magára számíthat.
L. L.: Trump azt is Zelenszkij arcába vágta, hogy Ukrajnának nincsenek kártyái Oroszországgal szemben, mire az ukrán titkosszolgálat és hadsereg Pókháló drónhadművelete képes volt arra, hogy több ezer kilométerre az ukrán határtól támadást intézzen orosz légikikötők ellen. Átírta ezzel Ukrajna a háború szabályait, vagyis képes ellensúlyozni az orosz mennyiségi fölényt a maga találékony és rugalmas minőségi fölényével? Milyenek az erőviszonyok most földön, vízen, levegőben? Lehetséges-e egy áttörést jelentő nagy orosz offenzíva a nyár folyamán? Milyen hatással van az orosz politikai és katonai elitre, a társadalomra, hogy a háborús célpontok immár stratégiailag fontos orosz területeken vannak?
Sz. Z.: Ukrajna katonailag nehéz helyzetben van, főleg a szárazföldi harcokban. Az orosz fegyveres erők tavaly megragadták a stratégiai kezdeményezést. Azóta mintegy 5000 négyzetkilométert foglaltak el, már Dnyipropetrovszk megye területét is fenyegetik. Naponta több száz összecsapás történik az 1000 kilométer hosszú frontvonalon. Sikerült kiszorítani az ukránokat az orosz Kurszk megyéből. Harkiv megye után az orosz haderő Szumi megyében is frontot nyitott, hogy létrehozzon egy határ menti ütközőzónát. Az oroszok harcászati fölénye, aktivitása kétségtelen, nemcsak élőerőben, hanem a tüzérség, légi támogatás, elektronikai harc, logisztikai biztosítás területén is. Folyamatosan elemzik a tapasztalatokat, fejlesztik az eszközrendszert (sokat fejlődtek például a drónhadviselés területén), a felőrlő harcászati eljárásokat. Ennek ellenére harcászati-hadműveleti áttörést nem tudtak elérni, az ukrán front egyetlen szakaszon sem omlott össze. A támadási ütem nagy veszteségek mellett a donyecki fronton napi 135 méter (egy-egy fasor, utca vagy háztömb elfoglalása), az elfoglalt terület napi 6 négyzetkilométer.
A hadműveleti fontosságú Pokrovszk donyeci kisvárost már január óta ostromolják az oroszok, Donyeck megye elfoglalásához még be kellene venni a két nagy „erődvárost”, Szlovjanszkot és Kramatorszkot. A nyári offenzíva célpontja Pokrovszk lesz, amihez az oroszok 110 ezer fős csoportosítást hoztak létre a támadó 8. összfegyvernemi hadsereg állományában. Az ukránok az indirekt hadviselés részeként már ezt a haderőcsoportot gyengítik mélységi precíziós csapásokkal (hadszíntéri lőszerraktár megsemmisítése, nagy értékű célpontok támadása). Az oroszok a fronton légi fölényben vannak, de a teljes légi uralmat nem sikerült megszerezniük. Az orosz fekete-tengeri hadiflotta már visszavonult Novorosszijszkba, a harci tevékenységekben nem játszik jelentős szerepet.
Az ukrán harcászat válságban van. Megkezdődött a szárazföldi erők átszervezése, amely nemcsak a létszám növelését szolgálja, hanem hatékonyabb alkalmazást is lehetővé tesz. Létrehozzák a hadtest-dandár struktúrát. Önálló fegyvernemmé szervezik a drónerőket, egész dandár tevékenységi sávokat szeretnének digitális rendszerré alakítani. Az átszervezés nem megy könnyen, a szárazföldi erők parancsnoka, Mihajlo Drapatij vezérőrnagy a közelmúltban mondott le. Hátrább lépése azt mutatja, hogy éles viták zajlanak a szárazföldi haderő átalakításáról, a rugalmas védelem fontosságáról, a küldetésalapú vezetés bevezetéséről. Ezt a reformot az elnöknek és az ukrán honvédelmi vezetésnek is támogatni kell, ha változásokat szeretnének a fronton elérni. Bár az orosz harctéri sikerek nem hozzák el automatikusan a stratégiai győzelmet, de mindennapos mérhetőségük hozzájárulhat az ukrán harci morál csökkenéséhez, a katonai potenciál gyengüléséhez, végső soron egy kapitulációs hangulat kialakulásához. Ukrajna még messze áll ettől, de kellenek a jó hírek: nemrégen egy ukrán F–16-os vadászgép lelőtt egy modern Szu–35-ös vadászgépet a Svédországtól kapott légtérellenőrző gép segítségével.
Ezért van nagy jelentősége a június 1-jén végrehajtott Pókháló hadműveletnek, amikor az ukrán titkosszolgálat, másfél éves előkészítés után, kamionok tetejéről indított drónokkal (összesen 117 db FPV quadkopter), közvetlen közelről öt hadászati légierőbázist támadott meg szerte Oroszországban, sok ezer kilométerre Ukrajnától. A kis távolságról indított támadás, a drónvédelem hiánya miatt semmi esélye sem volt az orosz bázisoknak a védekezésre. Legalább 14 Tu–22 és Tu–95 stratégiai bombázó megsemmisült, 11 megsérült, de elvesztettek egy-egy A–50 légi felderítőgépet és An–12 nehéz szállítógépet is. A világot elképesztette a terv találékonysága, a támadás professzionalizmusa, magas technológiai szintje, a rejtés és meglepés megoldása, a támadás éjszakai időzítése (nem volt emberi veszteség). Lényeges eszkalációt sem hozott a háború menetében, még csak fel sem vetődött egy esetleges nukleáris válaszcsapás lehetősége. Pedig a 2024 végén módosított orosz nukleáris stratégia elvileg már olyan esetekben is lehetővé teszi a nukleáris válaszadást, ha a támadás az orosz nukleáris erők reagálóképességét érinti. A nagy hatótávolságú csapások új stratégiája a katonai és védelmi ipari célok ellen jelentheti Ukrajna számára a kitörési lehetőséget a szárazföldi csapdahelyzetből. Ha ezt következetesen és egyre nagyobb saját erővel tudja folytatni, jelentősen meg tudja gyengíteni Oroszország hadviselési képességet, megváltoztatva a háború eddigi menetét.
Sz. B. Z.: A Pókháló művelet politikai következményeit még a katonainál is jelentősebbnek tartom. Mutatta, hogy Ukrajnának komoly ütőkártyái vannak. Ha nem lennének, mint ahogyan azt Trump hajtogatja, akkor egyszerű lenne Ukrajnát megadásra kényszeríteni. Ez egyelőre nem sikerült. Az ukrán társadalom – a háború minden borzalma ellenére – továbbra is kitart. Itt nem amerikai–orosz proxyháború folyik, mint ahogyan ezt a magyar politikai jobboldal kitartóan hangoztatja, mert ha az folyna, akkor azt az USA pillanatok alatt lezárhatta volna. Az ukránok kitartása éppen azt mutatja, hogy ők ennek a történetnek nem eszközei, hanem alanyai. Akaratuk ellenére nem lehet véget vetni a harcnak, mert honvédő háborút vívnak, amit akkor is folytatni fognak, ha ehhez nem kapnak amerikai segítséget. Trump úgy gondolta, hogy Amerika támogatása nélkül az ukrán ellenállás rövid időn belül összeroppan. Nem ez történt. Úgy tűnik, hogy a „Nagy Európa” (EU-országok, Nagy-Britannia, Norvégia és Kanada) helyettesíteni tudja a kieső amerikai támogatásokat. Kérdés, hogy ez mennyire lesz tartós, illetve hogy az európai országok hogyan tudják megoldani a kieső amerikai fegyver- és lőszerszállítások pótlását.
L. L.: Trump Amerikája belezavarodott abba, hogy a „villámbéke” nem sikerült, és szembejött vele a valóság: Putyin álarca mögött a még elszántabb Putyin van; Oroszország nem fordítható Kína ellen, sőt Trump szorosabbra fűzte az orosz–kínai szövetséget; néhány kivételtől eltekintve Európa nem hajlandó magára hagyni Ukrajnát és Ukrajna nem fogja feladni függetlenségi harcát, méltóságát. Amerika se kimenni, se bent maradni nem tud. Európa és szövetségesei mindent megtesznek, hogy rávegyék Trumpot, ne engedje át Putyinnak Ukrajnát és Kelet-Európát. Rövid távon mintha lenne katonai és diplomáciai megoldás a helyzet stabilizálására. Hosszabb távon pedig az európai hadseregfejlesztés, fegyverkezés kellő ellensúlyt jelenthet Oroszországgal szemben. Csakhogy középtávon – amikor az ukrán ellenállást Amerika már, Európa pedig még nem tudja kellően erőssé tenni, s amire Putyin várakozik – már igazi a veszély. A bénult Trump-adminisztráció és a katonai egységet még nem teremtő Európa állhat szemben az életét megkoronázni akaró Putyinnal. Mire képes az orosz hadigazdaság és az orosz hadsereg középtávon? Mikor és mire lesz képes Európa az elhúzódó háborúban?
Sz. B. Z.: A háború első három évében Ukrajna a „politikai Nyugattól” évente átlagosan 82 milliárd euró értékben kapott segítséget, aminek durván felét a fegyver- és lőszerszállítások tették ki. Ez a segítség a „Nagy Európa” GDP-jének 0,37 százalékával volt egyenlő. Ez vásárlóerő-paritáson az érintett országok bruttó hazai termékének 0,21 százalékát tette ki. Az olyan gazdasággal rendelkező országok, mint Németország (0,13 százalék), Nagy-Britannia (0,16 százalék), Franciaország (0,05 százalék), Olaszország (0,04 százalék) és Spanyolország (0,03 százalék), jelentősen elmaradtak az átlagtól. Ez a helyzet mára lényegesen megváltozott, már ami Németországot, Nagy-Britanniát és Franciaországot illeti. Ugyanakkor Olaszország és Spanyolország a lehetőségeihez és politikai súlyához mérten még mindig alig veszi ki a részét a támogatásból. Még mindig jócskán vannak tartalékai Európának, a tagállamoknak.
Tévedés azt gondolni, hogy az orosz gazdaság rövid időn belül megroppan. Igaz, az orosz gazdaság technikai recesszióba fordult. Ettől még a rendszer a szűkülő erőforrásokat át tudja csoportosítani, mint ahogyan június végén Putyin elnöki rendeletével ez meg is történt. Az állami programokat – köztük az iparfejlesztést, a tudományos-technikai fejlesztést, az agráriumot és a hajógyártás támogatását – jelentősen visszavágták. A transzszibériai és Bajkál–Amur vasútvonalak bővítését két évvel elhalasztották. A csökkenő bevételek nem teszik lehetővé ezek finanszírozását még úgy sem, hogy a költségvetés tervezett hiányát (1200 milliárd rubel) több mint háromszorosára növelték (3800 milliárd rubel). Ezek a változások egy idő után már a társadalom egyre nagyobb részét fogják közvetlenül negatívan érinteni. Ebből még nem következik, hogy Moszkva még egy ideig ne tudná finanszírozni a háborút. A rezsim jól bejáratott elnyomó mechanizmusai a fokozódó elégedetlenség elfojtására még jó ideig képesek lesznek. Meddig? Nehéz megjósolni. Ezért sincs komoly esély a háború gyors lezárására.
Sz. Z.: Nemrégen Rutte NATO-főtitkár megdicsérte az orosz hadiipart: képes évente 1500 harckocsit, 300 páncélozott harcjárművet vagy 200 Iszkander ballisztikus rakétát gyártani. Három hónap alatt annyi lőszert tudnak készíteni, mint a NATO egy év alatt. Ezeket a számokat Kubilius, az EU védelmi biztosa megismételte a júniusi GLOBSEC-konferencián. Érthető a politikai szándék, hogy a Nyugat nagyobb sebességre kapcsoljon, de ezek a nyilatkozatok egy idealizált képet mutatnak az orosz hadiiparról.
Az orosz védelmi iparban 2022 augusztusától hadigazdasági termelést vezettek be (napi 24 óra, heti 7 nap). Fel tudták gyorsítani a gyártást, de a szankciók miatt a legkorszerűbb eszközök gyártása lelassult vagy esetenként megszűnt. 2024-ben az orosz csapatok 4000 páncélozott harcjárművet, 180 repülőgépet és helikoptert kaptak. Bár az FPV-drónok gyártása felfutott, még mindig nincs elegendő belőlük a csapatoknál. Gond a perspektivikus fegyverek, a pilóta nélküli légi járművek, lézerrendszerek fejlesztése, probléma az elektronikai rendszerek és a radarok gyártása. Nem megoldott a csapatok valós idejű vezetése és irányítása, amely a műholdas felderítés fejlesztését igényli. Nehézségek vannak a MiG–35 vadászgép újragyártásával, mert a gyártósorok már nem tudnak a régi módon működni, az üzemek súlyos munkaerőgondokkal küzdenek, a beszállító láncok csak részben léteznek. Az orosz haderő ellátásához Belarusz, Irán (bár az ország védelmi kapacitása az izraeli légitámadások miatt jelentősen meggyengült), Észak-Korea és Kína közvetlen anyagi-technikai támogatása kellett. A front szükségleteinek kielégítését hátráltatja a hadiipari tevékenységet korlátozó szankciók kijátszásának nehézsége. Különösen nagy problémát jelent a repülési elektronikában használatos csipek, processzorok, kommunikációs eszközök ellátása, amelyet a fekete- vagy szürkepiacról szereznek be.
Ha a haditechnikai veszteségekhez hasonlítjuk a kapacitásokat, láthatjuk, a megújult hadiipar nem tudja tartósan biztosítani az igényeket. Az orosz szárazföldi hadsereg közel 7400 db „nagy vasat” veszített a háború alatt (pl. 1946 harckocsit, 1233 páncélozott harcjárművet, 320 tüzérségi löveget, 174 sorozatvetőt), amelyek pótlása nemcsak pénzt, hanem időt igényel. Ennek ellenére az orosz vezetés nemcsak a front igényeinek kiszolgálásával törődik, hanem folytatja a haditechnika modernizálását is. Folyik az Ohotnyik S–70 stratégiai lopakodó drón gyártása, amelyet össze akarnak kapcsolni a Szu–57 ötödik generációs vadászgéppel. Vízre bocsátották a Perm nukleáris tengeralattjárót, amely képes Zircon hiperszonikus cirkálórakétát is kilőni. Fejlesztik a Poseidon nukleáris torpedót, amely hatalmas pusztítást tud okozni part menti területeken. Minden téren törekednek arra, hogy a harctéri tapasztalatokat beépítsék a fegyverek és a katonai felszerelések fejlesztésébe. Elsődleges politikai követelmény, hogy a háború ellenére valamennyi fegyverkategóriában fenn tudják tartani a legmodernebb eszközök gyártását. Jogos az a NATO-feltevés, hogy Oroszország az ukrán háború befejezés utáni katonai konfliktusokra is készül, hogy elérje nagyhatalmi céljait.
L. L.: Mi lehet a megoldás? Milyen tűzszünetre, igazságos békére, biztonsági garanciára van kilátás, Ukrajna NATO-tagsága, illetve a NATO alapszerződés 5. cikkelye nélkül? Brit és francia békefenntartó csapatok bevonulása egy biztonsági zónába? Lehetséges-e Putyinnal vagy nélküle megállapodásra jutni? Sikerülhet-e Orbán Viktornak széttörnie az ukránokat támogató európai koalíciót, és egy oroszbarát, patrióta ellensúlyt teremtenie? Vajon Kenneth Waltz szomorú jóslata válik-e be – „a történelmi korszak, amely Németország újraegyesítésével kezdődött, Ukrajna felosztásával végződik” –, vagy képes lesz egy másik Amerika és Európa megtalálni a független és európai Ukrajnához és az önvédelemre képes, szabad Európához a megoldást?
Sz. Z.: Sajnos lehet, hogy Kenneth Waltznak lesz igaza, Európa közel nyolc évtizedes békés fejlődése véget ért. Új „hideg béke” korszak kezdődött. A jelenlegi erőviszonyok alapján Európának nem kell félnie, de világos, hogy tartós hadviselésre egyedül nem lenne képes. Komoly hiányok vannak a hadiipari termelőkapacitásokban, légvédelmi és rakétavédelmi fegyverekben, a stratégiai támogató képességekben, a kontinensen belüli katonai infrastruktúra területén. Bár a hágai NATO-csúcstalálkozón döntés született a védelmi kiadások GDP 5 százalékra emeléséről a következő tíz évben, sajnos sem a NATO, sem az EU nem egységes abban, hogy mit, hogyan és milyen gyorsan kellene megtenni. A szövetség hivatalosan nem adta fel a NATO 5. cikk kollektív védelmi ígéretét, de nem tudjuk, hogy kritikus helyzetben mennyire lehet számítani Amerikára. Európának bátrabbnak kell lennie. Úgy kell készülnie, hogy adott esetben egyedül kell a harcát megvívni. A „tettre készek” koalíciójának működését összhangba kell hozni a NATO ESDI (európai biztonság és védelem) és az EU „Rearm” lehetőségeivel. Ukrajnát „európai projektként” kell kezelni. A háború még sokáig fog tartani. Ma is aktuális Churchill 1936-ban feltett kérdése: „Lesz időnk rendbe tenni védelmünket? Lesz idő megtenni a szükséges intézkedéseket, vagy csak a szörnyű »túl késő« szavak fognak elhangozni?”
Sz. B. Z.: A háború lezárása összetett feladat. Számos bonyolult ügyben kellene megoldást találni. A szemben álló felek álláspontja nagyon távol áll egymástól. Egy tűzszüneti megállapodáshoz legalább három kérdésben kellene dűlőre jutni. Egyrészt a határok ügyében: hol húzódik a két hadsereget elválasztó demarkációs vonal? Putyin nemcsak a Krím félszigetre, de négy keleti, délkeleti ukrán megye teljes területére igényt tart annak ellenére, hogy ebből hármat egyelőre nem sikerült teljes egészében elfoglalnia. Moszkva azonban úgy akarja ezeket a területeket megszerezni, hogy Ukrajna de jure ismerje el Oroszországhoz való tartozásukat. Kijev erre nem hajlandó. Arra talán igen – egyre több jel utal erre –, hogy tudomásul vegye az oroszok által elfoglalt területek ideiglenes de facto elvesztését.
A másik fontos kérdés Ukrajna státuszának ügye: Moszkva rá tudja-e kényszeríteni Ukrajnára, hogy mondjon le a NATO-hoz való csatlakozási tervéről? Putyin elvárásai között talán ez a legfontosabb. Ám a követelés korlátozza Ukrajna szuverenitását, és szembemegy a helsinki záródokumentumban deklarált „szuverén egyenlőség” elvével. Ukrajnának mint szuverén államnak jogában áll eldönteni, hogy csatlakozni akar-e valamely szövetségi rendszerhez, vagy a semlegességet választja. Ezt egy másik állam semmilyen módon nem korlátozhatja. A harmadik kérdés: mi fogja garantálni – az Oroszországgal aláírásra kerülő megállapodáson túl – Ukrajna biztonságát? A legerősebb és igazán érdemi garancia Ukrajna gyors NATO-felvétele lehetne, erre, amíg Trump az elnök, nincs esély. Más megoldást kell találni. Hogy mit – egyelőre nehéz megítélni. Nemcsak Ukrajnának, de Európának is érdeke, hogy olyan erős biztonsági garanciák védjék Ukrajnát, amelyek képesek elejét venni a tűzszüneti megállapodás után a háború kiújulásának. Enélkül senki nem fogja újjáépíteni Ukrajnát. További három fontos kérdés, amire egy majdani békeszerződésben mindenképpen választ kell adni: a jóvátétel, a háborús bűnösök felelősségre vonása és az Oroszországot elleni szankciók kérdése. Az utóbbiakkal engedményekre lehet kényszeríteni Moszkvát. Ma még az érdemi tűzszüneti tárgyalásoktól is messze vagyunk, ezért illúzió, hogy ez a háború rövid időn belül befejeződik.
