Bevallom, rászoktam az ízére. Korábban is szerettem kint lenni a természetben, elvégre falusi gyerek vagyok, ráadásul apám erdész volt, amikor csak tehette - és általában sokszor tette – vitt magával az erdőbe. Még a nyári diákmunkánkat is itt töltöttük: fákat jelöltünk, mentünk a fémtilolóval, mértük az átmérőt, és kiabáltuk hangosan, hogy cser, tölgy, bükk, vagy fenyő, s 16, 24 vagy 30 centis. Apánk ezt szép akkurátusan felírta egy füzetbe. Aztán később ugyanígy végigjártuk az erdőket, de akkor már egy öblítős flakonnal a kezünkben, amiben festék volt, a szája pedig egy textillel szépen lezárva, és ahová mondta, ott pöttyöt rajzoltunk vele a fa törzsére. Lám, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy „szálaló erdőművelésnek” hívták azt, amit kamaszgyerekként előkészítettünk, hiszen így csak a megjelölt, netán beteg fákat vágták ki a sűrű erdőből, sokkal inkább vigyázva az itteni világ kényes egyensúlyára, mintha csak úgy letarolták volna az egész állományt.
Gyerekként elég volt ránézni a fa törzsére, az erezett barázdák kérgéről máris tudtam, milyen fafajta előtt állok. Még csak a levelet sem kellett nézegetnem, ment, mint a karikacsapás. Ma már sokkal nagyobb bajban vagyok, mert feledésbe ment a tudás, s nincs már mellettem, akivel, ha csak hobbiból is, de gyakorolni tudnék ismét.
Akkoriban fel sem tűnt, egy nap hány kilométert gyalogoltunk. Hegynek fel, hegynek le, hogy aztán jutalomként kora délután apánk elővegye a kopott, sápadt-zöld, bőrszíjakkal tarkított hátizsákjából a szalonnát, keressen a közelben egy mogyoró-bokrot, ahonnan majd egyenes ágat vág a nyársaláshoz. Meglepetésként néhány fahasábot is kiemelt a zsákból: nem is tudtuk, hogy miközben velünk gyalogolt, még plusz terhet is cipelt. Elrejthette volna egy bokor alá, feltéve, ha ugyanoda térünk vissza, de ki tudja, az erdő melyik jószága vetett volna szemet a füstösen illatos zsákmányra addig.
Mostanság inkább zabkását viszek magammal a hegyre, amibe beleszerettem, amihez vonzódom, legyen bár a közelebbi, szőlőtőkéket rejtő, márgás mészkő talajú, vagy a távolabbi, az itteni legmagasabb, amelynek csúcsáról körbenézve mintha egy erdőtengerből emelkednénk ki vitorlásként, megpillantva a távoli glóbuszt, ami esetünkben egy idetelepített NATO-radar. Rovátkolt gömbformája egyeseknek focilabdát, másoknak inkább tölcséres fagyit idéz. Ismerős vadászházak mellett vezet el utunk, s szívünk elszorul: a vidám családi ittlétek ma már erősen létszámhiányosak lennének, s bárhová néznénk, azokat látnánk itt is, ott is a szegletekben, akik legfeljebb fentről figyelhetik, hogyan lesz az övékétől sokkal ízszegényebb és fantáziátlanabb a vadpörköltünk.
Mi sem természetesebb, hogy szerelmünkért áldozatot is hozunk. Noha nem vagyunk lelkes hívei a hajnali kelésnek, kánikulában mégis ezt választjuk, hisz messziről is mágnesként vonz magához a hegy. Megyünk hát pirkadatkor, együtt kelve szinte a madarakkal, hogy aztán párás leheletünk odafent egybeolvadjon a nap felé pipáló erdő gomolyával.