Hát, ezt jól ellazáztuk. Az álságosan ünnepélyes beszédek helyett szólt a Thriller, Michael Jackson klasszikusa, a koreográfiát a szolid zombiknak öltözött „végzős” gyerekek adták elő az iskola előtti széles járdán. A másik végzős osztály is hasonló örökzöldet választott (Here Comes the Sun), ami igencsak passzolt az erőre kapó júniusi naphoz és a hangulatunkhoz is. Dusiék osztály pedig egy olyan dalt énekelt el, ami afelé tart, hogy korokon átívelő induló legyen: a Mi vagyunk a grundot A Pál utcai fiúkból. Nem tudom, mennyit értettek belőle a többiek, de a jó zene képes leküzdeni a nyelvi akadályokat. Bár nem biztos, hogy a pattogó ritmus alapján bárki a grundért vívott „szabadságharcra” asszociálna, de az elszántság biztosan átjött, főként az ihletett előadásnak köszönhetően.
Bevallom, én kicsit disszonánsnak éreztem a tizedik évükhöz érő gyerekek szájából azt a sort, hogy: „megmarad ez a hely, / Vagy egyszer belehalunk”. Miért kellene bármibe is belehalni, morgolódtam magamban Geszti Péter túlzásán. De aztán, ahogy néztem az átszellemült arcokat, ahogy a kék égbolt felé éneklik, kiáltják a szavakat, rájöttem, hogy mégiscsak neki van igaza. Hiszen pont ez az a kor, amikor igenis bele tudunk halni az álmokba, vágyakba, de olykor még ilyen nagy dolgok sem kellenek, elég egy önfeledt pillanat, hogy halálosan lendülettel vessük bele magunkat a tavaszba, nyárba, fénybe, félhomályba, egymásért, magunkért, lányokért, fiúkért, és ami a kettő között van, mert pezseg és lüktet az élet megállíthatatlanul, és ehhez a tempóhoz nem is lehet hitelesen viszonyulni másként, csak így.
Ők értik, hiszen pont efelé tartanak, én viszont már óvatos duhaj vagyok, jobban beosztom, amim van, és csak akkor veszek részt bármilyen forradalomban, ha azt le lehet zavarni délelőtt, mert ebéd után jólesik a pihenő, lecsúszik a hűsítő radler.
Szóval nem volt forgatókönyv, nem volt előre megírva semmi, a szülők olykor egymást kérdezgették, hogy akkor mi is jöjjön most, mikor adjuk át az ajándékokat a tanároknak, mikor köszönjük meg a négy évnyi munkát, mikor kapják meg a nebulók a tarisznyát és az eperízű jégkrémet. Közben pedig megterült az asztal is, mindenki hozott rá valamilyen finomságot, sósat és édeset, akinek nem volt ideje sütni, cseresznyét hozott és epret, arra jártunk rá szépen, két megható pillanat között. Kiderült az is, hogy Bella (őt nem lehetett kihagyni ebből), nem igazán érti a tapsot. Mit akarunk mi ezzel? Miért jó ez nekünk? Amint felhangzik az ütemes elismerés, ő azonnal vinnyogni, nyüszítve ugatni kezd, mintha azt hinné, hogy ez a valami nem kis fájdalommal jár nekünk, embereknek, és így nyilvánítja ki mélységes együttérzését. Vagy úgy véli, hogy egy ilyen bátorító közegben ő is kirukkolhat a maga művészetével. (Még nem dőlt el teljesen, hogy melyik verzió az igaz.) Viszont ilyenkor kénytelen vagyok elrángatni onnan, mert az éles hangjával képes felülírni bármilyen tetszésnyilvánítást, mintegy elorozva a show-t.
Másnap pedig még civilebb módon is megünnepeltük, hogy véget ért a négy év, lezárult egy korszak, mind a gyerekeink, mind a mi életünkben. A Belvedere melletti parkban hirdettük meg a találkozót, és az egyik legelszántabb anyuka lángossal lepte meg a társaságot. Nem olyannal, amit Bécsben ungarische langoschként árulnak, mert az a magyar gyomor számára majdhogynem felfoghatatlan: vékony, ropog a fogunk alatt, és tocsog az olajban. Talán azért is, mert elősütve hozzák ki a rendezvényekre, hogy ott még kicsit rápirítsanak, mert így lesz „frisch”. Azt nem igazán fejtettem meg, hogy ennek mi értelme, miért nem sütik meg kint rendesen, egy füst alatt, talán valamilyen közegészségügyi előírás miatt, vagy így akarnak spórolni az osztrákok drága idejével? Mindenesetre nekünk ez kész szentségtörés, a lángos labancos meggyalázása. Ennél még a román verziója is utcahosszal jobb volt.
Ez a lángos viszont sűrű volt, tömött és omlós, szinte magába szívta a fokhagymát. Aztán mintha az égiek megelégelték volna ezt a sok felesleges ünneplést, igazi nyári záport zúdítottak a nyakunkba, épp a torta felszeletelésénél. Jó nagy cseppek öntözték a papírtányérokat, oldották a csokis glazúrt, mosták el a gondosan előkészített pillanatot. A felnőttek pánikszerűen kerestek menedéket bokrok között, fa alatt. Csak az ünnepeltek maradtak kint, miután a szokásosnál is gyorsabban behabzsolták az édességet, rohangáltak az esőben, fociztak vagy ugráltak a pingpongasztalokon. A park kiürült, eltűntek az andalgó párok, a kutyasétáltatók, a mellettünk születésnapozó társaság is idejében összecihelődött (talán a telefonjuk figyelmeztette őket még az égi áldás előtt). Persze bőrig áztak a gyerekek, meg a nem erre a pillanatra szánt cipők is, de eszem ágában sem volt a károkat méricskélni. Mert ekkor, ebben a pár zűrzavaros percben éreztem először azt, hogy végleg és végérvényesen megérkeztünk: otthon vagyunk. Mintha ez lett volna a titkos ajándék a négy év, a német vizsgák, a harsányan nevetős és kicsit sírós pillanatok után. Csak a sors így akarta átadni: lazán és vigyorogva, hogy ne tévesszük össze semmivel.
