A repülőtérre tartó autóbuszjáraton egymást váltják a kétnyelvű, magyar és angol kiírások, figyelmeztetések: Hangoskodni tilos! A járművön enni, inni tilos! Adja át a helyét a rászorulóknak! Mire jó ez? Mit gondol rólunk egy svéd, holland vagy angol turista? Hogy ebben az országban kiabálnak a buszon, és figyelmeztetés nélkül nem adja át senki a helyét? És különben is. Normális ember számára ezek teljesen felesleges figyelmeztetések. Aki meg „olyan”, az akkor is kiabál, akkor sem adja át a helyét, ha erre kiírás utasítja. Firenze, a híres dóm kupolája. Kétnyelvű, olasz és angol felirat: a falra firkálni tilos. Uffizi Képtár alagsora. Szokatlan felirat: ne tegye a lábát a falra!
Úgy látszik, az Isonzón innen és túl a dolgok nagyjából egyképpen folynak.
Michelangelo Dávidja lenyűgöz. Pedig nem tökéletes – a fej és a kezek aránytalanul nagynak tűnnek. A mester nem köztéri vagy beltéri szobornak, hanem épület homlokzatára szánta az alkotást. Ha magasba emeljük, a fej kisebbnek látszik. Talán ezért formált nagynak tűnő fejet. Anno rajztanárom, Czinke Ferenc művész más megoldást javasolt. Szerinte a nagyobb fej Dávid ravaszságának, intelligenciájának kifejezője. No de a kezek?
Ha öt-hat szobor áll valahol, és az ember ráér, alaposan megszemléli őket. Az Uffizi hosszú folyosóin legalább ötven szobor van – nem lehet mindet egyforma figyelemmel tanulmányozni. Így aztán az átlagturista elmegy Tiberius, Nerva, Traianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius 1700–1900 éves márványszobrai mellett. Pedig Antoninus Pius uralkodása, Marcus Aurelius uralmának első fele sokak szerint az ókor abszolút csúcspontja rendezettségben és szervezettségben, belső biztonságban és nyugalomban. Talán életszínvonalban is. Edward Gibbon angol történész szerint ez volt az emberiség legboldogabb periódusa. Igaz, a XVIII. században élt kutató nem élte meg a XX. század harmadik negyedét, az emberiség történetének legnagyobb reáljövedelem-emelkedését, ami a szerencsésebb nyugati világban a demokrácia kiteljesedésével esett egybe.
Nem kap több figyelmet Aesculapius sem. Életnagyságúnál nagyobb férfialak, botjára kígyó tekereg. Pedig a turisták ismerik, csak nem tudják, hogy ismerik. Megmagyarázom. A görög Aszklépiosz gyógyító istenség. A kígyó az isten attribútuma; de több annál. Aszklépiosz templomában ugyanis tartottak egy hús-vér, tekergőző, igazi kígyót – ő volt az isten. Amikor a korai Rómában járvány pusztított, az orvosok tehetetlennek bizonyultak. Így a jósok felnyitották a Sibylla-könyveket. Azt olvasták ki belőle, hogy új istent kell hozni Rómába ahhoz, hogy a járvány véget érjen. Római delegáció utazott hellén földre, és szorult helyzetére (és katonai fölényére) hivatkozva magával vitte az istent. Már a Tiberisen haladt fölfelé a hajó, amikor a kígyó megszökött. Szerencsére látták, hogy a folyó egyik szigetén úszik partra. „Itt akar élni az isten!” A szigeten épült fel Aszklépiosz temploma, akit latinul Aesculapiusnak neveztek. És honnan kell ezt tudnia a turistának? Ahol európai ember él, a legtöbb patika bejáratánál vagy belső terében kígyó tekergőzik egy kehelyre – Aesculapius.
Úgy látszik, az Isonzón innen és túl a dolgok nagyjából egyképpen folynak.
Michelangelo Dávidja lenyűgöz. Pedig nem tökéletes – a fej és a kezek aránytalanul nagynak tűnnek. A mester nem köztéri vagy beltéri szobornak, hanem épület homlokzatára szánta az alkotást. Ha magasba emeljük, a fej kisebbnek látszik. Talán ezért formált nagynak tűnő fejet. Anno rajztanárom, Czinke Ferenc művész más megoldást javasolt. Szerinte a nagyobb fej Dávid ravaszságának, intelligenciájának kifejezője. No de a kezek?
Ha öt-hat szobor áll valahol, és az ember ráér, alaposan megszemléli őket. Az Uffizi hosszú folyosóin legalább ötven szobor van – nem lehet mindet egyforma figyelemmel tanulmányozni. Így aztán az átlagturista elmegy Tiberius, Nerva, Traianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius 1700–1900 éves márványszobrai mellett. Pedig Antoninus Pius uralkodása, Marcus Aurelius uralmának első fele sokak szerint az ókor abszolút csúcspontja rendezettségben és szervezettségben, belső biztonságban és nyugalomban. Talán életszínvonalban is. Edward Gibbon angol történész szerint ez volt az emberiség legboldogabb periódusa. Igaz, a XVIII. században élt kutató nem élte meg a XX. század harmadik negyedét, az emberiség történetének legnagyobb reáljövedelem-emelkedését, ami a szerencsésebb nyugati világban a demokrácia kiteljesedésével esett egybe.
Nem kap több figyelmet Aesculapius sem. Életnagyságúnál nagyobb férfialak, botjára kígyó tekereg. Pedig a turisták ismerik, csak nem tudják, hogy ismerik. Megmagyarázom. A görög Aszklépiosz gyógyító istenség. A kígyó az isten attribútuma; de több annál. Aszklépiosz templomában ugyanis tartottak egy hús-vér, tekergőző, igazi kígyót – ő volt az isten. Amikor a korai Rómában járvány pusztított, az orvosok tehetetlennek bizonyultak. Így a jósok felnyitották a Sibylla-könyveket. Azt olvasták ki belőle, hogy új istent kell hozni Rómába ahhoz, hogy a járvány véget érjen. Római delegáció utazott hellén földre, és szorult helyzetére (és katonai fölényére) hivatkozva magával vitte az istent. Már a Tiberisen haladt fölfelé a hajó, amikor a kígyó megszökött. Szerencsére látták, hogy a folyó egyik szigetén úszik partra. „Itt akar élni az isten!” A szigeten épült fel Aszklépiosz temploma, akit latinul Aesculapiusnak neveztek. És honnan kell ezt tudnia a turistának? Ahol európai ember él, a legtöbb patika bejáratánál vagy belső terében kígyó tekergőzik egy kehelyre – Aesculapius.
A Diszkoszvető márványszobra nem hajszálpontosan olyan, mint híresebb görög változata. Rómaiak gyakran készítettek márvány másolatot görög bronzszobrokról. Jól tették. Ugyanis a tűzfegyverek feltalálása után sok bronzszoborból öntöttek ágyút, de a márvány megmaradt. Érdekes, a görögöknél sokszor ismerjük a szobrász nevét, de nem a modellét. A római szobrászatban rendre tudjuk, kit ábrázol a szobor, de nem ismerjük az alkotó nevét. A görögök művésznek, a rómaiak kézművesnek tartották a szobrászt. Vénusz és Mars kettős szobra kész vallástörténet. Vénusz (azaz Venus) eredendően nem része a görög vagy római panteonnak. Keleti istenség, ott Astarté a neve. A görögök közvetlenül átvették, és Aphroditének nevezték. Rómába karthágói és szicíliai közvetítéssel jutott. Csak ezután, jóval később azonosították őket. Mars eredendően pásztorok farkasistene, csak később kapta a hadisten, és még később „a férfi” szerepkörét.
Nagyobb figyelmet keltenek az Uffizi festményei.
Hát persze! Giotto, Botticelli, Michelangelo, Leonardo. Nálam hozzáértőbbek elemezték, méltatták alkotásaikat. Én hagy legyek kicsit kaján e festőzsenikkel szemben. Filippo Lippi sokalakos képén ugyanaz a nő kétszer szerepel, ám mindkettő mellékszereplő. Talán a festő kedvenc modellje? Botticelli híres alkotásának, a Vénusz születésének alakja egy másik festményen is ott áll. Mintha Firenzében több lett volna a briliáns festő, mint az alkalmas modell. Botticelli Tavasz című képén ott a három grácia (a kellem és a báj istennői – nálunk Lotz Károly festett egy Három grácia képet), de más alakok is. A néző a narancsligetre, a nőkre, az egyetlen férfialakra figyel. Hacsak nem botanikus. Egy hozzáértő állítólag száznál több növényfajt ismert fel a festményen. Köztük olyanokat is, melyekről addig a tudomány nem tudott, ám a kép alapján megtalálta a természetben. Flóra a természetes vegetáció és a tavasz istennője, egy istenháromság tagja. A kor legnagyobbjai nem sokat bajlódtak az anakronizmus kérdésével. A görög-római és a keresztény mitológia alakjai rendre kortárs (értsd: reneszánsz kori) ruhákban jelennek meg. A Kentaur és Pallas című Botticelli-képen Pallasz Athéné kezében alabárd – ami középkori találmány. Másutt Mária könyvet tart a kezében, noha az ókorban ezt csak tekerccsel tehette volna meg.
A reneszánsz alkotó kedveli az erotikát.
(Egy pécsi püspök, bizonyos J. P. egyenesen Orsolya pinája címmel írt verset). Szobron és festményen egyaránt gyakori, hogy a nőalak egyik (rendre a bal) mellét fedetlenül láthatjuk, noha ennek a mű tartalma, üzenete szempontjából semmi jelentősége. Ám ezeken túltesz a Pitti-palota egyik képének mellékalakja, egy férfi. Ágyékkötőjét mintha semmi sem tartaná, hacsak nem erekcióban lévő, takart hímvesszője. Mindez nem csak nekem tűnik fel. A kép főalakjának, Máriának a tekintete egyértelműen a férfi ágyékára fókuszál.
A firenzei dóm falai kívülről aprólékos részletességgel díszítettek. Fő motívuma világoszöld és fehér márványcsíkok váltakozása. Ám mellette rózsaablakok, szobrok. Érdekes, hogy ez a részletező díszesség nem kelti zsúfoltság vagy túldíszítettség benyomását, semmi barokkos túlzás. Nem öncélú ékesség – inkább harmónia és egyensúly, önbizalom és kifinomultság sugárzik belőle. Ez a külső csak a XIX. században nyerte el végső alakját, noha maga a katedrális a XIII–XV. században épült. A világ negyedik legnagyobb temploma hivatalosan a Liliomos Szűz Mária Székesegyháza nevet viseli. A templombelső messze egyszerűbb, mint a falak külső díszítése. Az épület egy sor nagy alkotót vonultat fel, mint Giotto, Brunelleschi, Vasari. Ekkora kupolát a Nyugat az ókor óta nem épített – nem kis kihívás az érett középkor építészének. A turista nagy magasságban körbefutó félfolyosón közelről szemlélheti a kupola freskóit.
A San Lorenzo templom, főleg annak Hercegek Kápolnája nevű központi része valósággal tobzódik a márványban – miképp persze egész Olaszország. (Magyarország a márványt importálja; itt egész hegyek vannak belőle. Ha már, vessünk egy pillantást a nyelvre! Az olaszok hazáját illetőleg a magyar gazdagabb, mint más nyelvek. Nekünk a csizma Appennini-félsziget, a történeti táj Itália, a politikai egység Olaszország. Több nyelvnek a háromra egyetlen fogalma van). A márvány átalakult kőzet. Az olcsó és tömeges mészkőből keletkezik, magas hőmérsékleten, nagy nyomáson, hosszú idő alatt. Nem érdemes házilag kísérletezni, a „hosszú idő” itt évmilliókat jelent. Ritkán használnak egyetlen épületben 6–7 különböző színű márványt. Itt jól mutat. A San Lorenzo altemplomában tucatnyi ereklyetartó. Az egyik üvegablakkal, így látszik: egy térd található benne. Volt néhány évszázad (kb. 800–1200 között), amikor az ereklyekultusz „a vallásos hit legfontosabb aspektusa” (Paul Johnson). Ezért vásárolták, ajándékozták, hamisították, darabolták. Ha egy érsek székesegyháza birtokolt egy kéz-ereklyét, annak egyik ujjperce ajándékként egy másik templomba kerülhetett. Meghatározó szerepet játszottak a törvénykezésben, eskütételben, a királyok csatába is magukkal vitték kedvenc ereklyéjüket. A mi I. István királyunk egyetlen külföldi (bulgáriai) hadjáratából nem kincseket, egy ereklyét hozott haza. Manapság a keresztény felekezetek közül talán az ortodox görögkeleti egyházban a legjelentősebb az ereklyekultusz.
A Santa Maria Novella nem egyszerűen templom.
Hatalmas komplexum: a háromhajós templom a bonyolult kereszthajó miatt néhol hat hajósnak tűnik; egy sor kápolna tartozik hozzá. Két kerengő, egy kis belső udvar, gótikus oszlopcsarnok. Homlokzata hasonlóságot mutat a nagy dómmal. E sorok írójára Plautilla Nelli, az első firenzei festőnő itt látható Utolsó vacsorája gyakorolta a legnagyobb hatást. A XVI. századi, terjedelmes, szalagszerű képen Jézus baloldali szomszédja a Megváltó vállára hajtja a fejét, s Krisztus átfogja az vállát. Az alak valószínűleg nő, bár kissé uniszex arca és a távolság miatt, ahonnan nézhettem, ez nem egyértelmű. Talán szándékosan nem egyértelmű? A mű 450 évig rejtve maradt, csak az 1966-os árvíz során került elő.
A Szentlélek templom (Santo Spirito) a XV–XVI. században épült. Több festményén is Mária és a szentek láthatók; az egyik Filippo Lippitől. Az épületben Capponi szarkofágja. Apropó szarkofág. Az Uffizi is őriz néhányat. Egyikén domborműves ábrázolásban Phaeton bukása. A mitológia szerint a napszekeret Phoibos vonta föl az égre, vitte végig útján. Egy alkalommal fia, Phaeton kérte, hagy próbálhassa ki. Apja engedett a fiúnak, de intette, óvatosan hajtson. Ám az ifjú a sebesség bűvöletében száguldott, mígnem lezuhant a szekérről és meghalt. Milyen XX. századi történet!
A firenzei idegenforgalmat (hatalmas, turisták mindenütt!) kiszolgáló vendéglátásban, kiskereskedelemben, s a pszeudo riksákon gyakran bevándorlók. Afrikai, ázsiai arcok. Kedvesek, jól beszélnek angolul. Ha egy őrült politikus egyik napról a másikra kiűzné a migránsokat, nélkülük a turizmus összeomlana. Valaha az olasz szervezés olyasmi volt, mint a mongol nehézipar vagy az NDK-humor, netán a csehszlovák liberalizmus: irónia tárgya. Ez rég a múlté. Minden olajozottan szervezett. Épp Ferenc pápa temetésekor jártunk a városban. Ám a temetés nem akadályozta a templomok látogatását. Érdemes eltűnődni a pápák nevein. János, Gergely, Pius, Benedek akad bőven. De Ferencből – habár Assisi Szent Ferenc halála óta fél évezred telt el – Bergoglio révén most volt az első. Az assisi szent emelte be a kereszténységbe a szegények tiszteletét. Ferenc az első baloldali pápa? Egyébként a kétezer éves kereszténység első évezredében nem voltak felvett nevek. Minden római püspök saját nevén szerepelt. Akkor történt változás, amikor egy Mercurius nevű főpapot választottak meg (533-ban). Mercurius valaha pogány isten volt. Egy Szentatya mégsem viselheti egy ókori isten nevét! Ezért választotta pápaként a János nevet. Aztán a névválasztás nemsokára általánossá vált.
Firenzének van diadalíve. Kettő is.
Ámde mindkettő modern, újkori. Eredeti diadalívek csak Rómában találhatóak. Már amennyire eredetiek. Kevesen tudják: a királyság és köztársaság korában két függőleges faoszlopot állítottak, rá keresztbe egy harmadikat. Ez volt a „nővér gerendája”, a Sororium Tigillum. Semmi köze a diadalhoz. E gerenda alatt vonult át a háború után, a római hadsereg, hogy megtisztuljon a vértől. Vallási szertartásról volt tehát szó. Később az történt, ami a görög színházzal és olimpiával, az etruszk eredetű gladiátori játékokkal vagy a római diadalmenettel: az eredendően vallási események lassan elveszítették vallási jellegüket, profánná váltak. Csak ekkor, a császárkorban juthatott eszébe valakinek, hogy immár márványból emeljen ívet, ami egyszerre lesz művészi alkotás és hatalmi reprezentáció. A korai civilizációkban minden, ami nem a puszta életben maradással vagy a háborúval kapcsolatos, vallási jellegű.
Nem messze szállásunktól a Via Cavour. Amint Magyarországon Rákóczi út, Olaszországban Cavour utca alighanem minden településen található. Camille Cavour piemonti, majd olasz miniszterelnök döntő szerepet játszott az egységes Olaszország, az olasz nemzetállam megteremtésében. Róma város ekkor még nem tartozott Olaszországhoz. Ezért néhány évig Firenze volt az Olasz Királyság fővárosa. Aztán, amikor 1870-ben az olasz királyi csapatok bevonultak Rómába, immár az örök város vált fővárossá. Mivel mindez az Egyházi Állam megszűnésével járt, a pápák vagy hatvan évig a sátán művének nevezték az olasz nemzetállamot. Mígnem Mussolini uralmát érezték alkalmas időpontnak a megegyezésre: a lateráni egyezményben (1929) a Szentatya elismerte az olasz nemzetállamot, de megkapta – állami, államfői jogokkal – a Vatikánt, s ezzel kialakult a mai helyzet. Egy másik firenzei köztér neve Ciompi. 1378-ban zajlott a rongyosok felkelése, avagy másképp a sovány nép lázadása a kövér nép ellen. Ez a történelem egyik legkorábbi munkásfelkelése.
Egy harmadik tér Savonarola nevét őrzi. A nagyon művelt és mélyen vallásos Savonarola prédikátorként szerzett népszerűséget, bírálva az egyház gazdagságát. Vitathatatlan és általános erkölcsi tekintéllyel bírt, ám politikailag megosztotta a társadalmat. Teokratikus köztársaságot hirdetett. Pár évre (az 1490-es években járunk) a város élére került. Aszketikus vallási demokráciája talán túlságosan is szigorú volt. Mindenesetre, amikor VI. Sándor kiközösítette, bukását sokan megkönnyebbüléssel fogadták, habár kivégzését talán kevesen akarták. Visszatértek a város urai, a Medicik. A nagy művészetpártoló dinasztia kis magyar vonatkozása a következő. A herceg, Lorenzo Medici elhatározta, két fia egyikének átadja majd a Firenze fölötti uralmat, a másikból pedig pápát csinál. Hogy egyengesse útját, már hétévesen apáttá, 13 évesen bíborossá emelték a fiút. Így könnyű! Az egyik ellenjelölt Bakócz Tamás esztergomi érsek volt. A bíborosi kollégium Giovanni Medici mellett döntött, aki X. Leó néven lépett trónra. Vigasztalásul ruházta fel Bakócz Tamást a keresztes hadjárat meghirdetésének jogával, melyet majd Dózsa György vezet.
Nem sok hely van a világon, ahol annyira egymásra rétegződnek korszakok és kultúrák, mint épp Firenzében.
