Nemrég jártam egy fesztiválon, ahol három nap alatt elfogyasztottam öt italt, alkoholt és üdítőket vegyesen. Mivel a közelben nem akadt visszaváltó, szépen lehelyeztem az üres palackokat a kukák mellé, biztos elviszi valaki. De azért csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én ezt a 250 forintot kidobtam az ablakon. Így hát, bizonyos közgazdasági alapvetésekre ösztönösen ráérezve, arra jutottam, majd otthon, Pesten, felveszek öt sörösdobozt a földről, azokat jól visszaváltom, és akkor ugyanott vagyok. S lőn. Bár megvallom, három palackért kicsit bele kellett túrnom az utcai szemetesbe, de hát sag schon, tavaly, persze némi ideológiai továbbképzés után a rendőrség is erre buzdított. Néhány napra rá jutottam odáig, hogy megcélozzak velük egy közeli, kicsi, de márkás közértet, ahol emlékeim szerint működött automata. (A saját háztartásomban visszaváltós palackból havonta egy, ha keletkezik.) Már amikor betértem, öles betűkkel fogadott, hogy a palackvisszaváltás megszűnt. (Nyilván, hülyék lennének beengedni ezt a rothadó traktát, amikor az ő alapterületükön ez nem is kötelező.) De vettem néhány zacskó zöldséget. Nem kellett volna. A sorban állva észleltem ugyanis, hogy a boltban csak automata kassza üzemel, a géphez érve pedig a felügyelő hölgy rám szólt, hogy az úgy nem fog menni, meg kellett volna jegyeznem a zöldségek kódját. Önérzetes dühömet akkor még palástolva visszacsoszogtam, visszahelyeztem a zöldségeket a helyükre, majd üres kézzel, a középső ujjamat a kamerába mutatva terveztem a távozást. Ám a kapu blokk nélkül ugyebár nem nyílt. A felügyelő hölgy nem akarta akadályozni spontán antikapitalista kiállásom lendületét, így gyorsan pittyegtette a zárat. Sőt, miközben azt mormogtam neki, hogy van ezer más bolt is, azt felelte, teljesen megért, ő se bírja itt tovább, a felmondási idejét tölti.
No, hát átvánszorogtam a másik márkás boltba. És tádámm! Fények, csillogás, működő automata, mocsok, bűz, ami kell.
Rajtam kívül természetesen mindenki más a halálos adag sokszorosának megfelelő alkohol- és üdítőpalack-hegyekkel állt előttem-mögöttem a sorban. Nem is értem. És nem csak guberálók. Sokat kellett várni, mert az automaták a teljesen szabályos palackokat is többször visszaadták, amikből a talán nagyon-nagyon-nagyon nagy buli után másnapos srácoknál akadt jó sok. Amikor végeztek, a következő, több száz palackkal érkező hölgy lelkére bazírozva megkérdeztem, maga elé engedne-e az öt sörösdobozommal. Engedett. Ám ez az öt palack vagy öt percig tartott, mert a gép a szabályos benyelés előtt átlag háromszor az összeset visszadobta. Távoztamkor még egyszer, nagyon szépen megköszöntem a mögöttem állónak a kedvességét, aki megtört lemondással csak bólintott. Gondoltam, fröccsentek egyet a kezemre az odahelyezett alkoholos fertőtlenítőből, de az adagoló nem csak simán üres volt, hanem jól szét is volt már rángatva. Drukkoltam, hogy a fizetésig ne felejtsem el a bónt – el szoktam –, ezért a kasszánál rátettem a szalagra. Nem kellett volna: a pénztáros leszúrt, hogy azt nem oda kell rakni, mert becsúszik a hengerekhez, és akkor tönkremegy az egész, ezért az utalványt csak a végén nyújtjuk át. Nem is tudta, hogy már annak örülök, hogy itt egy hús-vér ember szúr le. Csak semmi robotika! Így hát a zöldségeim blokkolása közben megtudakoltam tőle, nem-e lehetne-e valamit állítani az automatákon, mert minden palackot vagy háromszor visszadobnak. – Ott a telefonszám, ha valami gond van, hívja a Mohut – válaszolta, hozzátéve: ők is szoktak amúgy telefonálni, aztán vagy kijönnek, vagy nem. Közben persze a cetlit elfelejtettem, de rendes volt a hölgy és szólt, hogy ha be akarom váltani az utalványt, akkor most adjam. Adtam, közben pedig azt motyogtam, hogy szépen megküzdöttünk ezért a 250 forintért – mire elmosolyodott.
Történik mindez 2025-ben, a Fülkeforradalom, a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a magára kellő szerénységgel büszke Orbán-rendszer 15. esztendejében.
