Idestova 140 éve, 1885. június elsején nemzeti gyászszertartás keretében helyezték az évszázaddal csaknem egyidős Victor Hugót örök nyugalomra. A fiatal III. Köztársaságnak a temetés jó ürügy volt arra, hogy felmutassa egységét, bizonyítsa legitimitását, és szakralizálja a republikánus értékeket. Jean-Paul Sartre-ról ahhoz hasonló kép maradt meg a kortársakban és a nemzeti emlékezetben, mint amilyen a XIX. század alkonyán az akkori kortársakban élt Victor Hugóról. Míg az utóbbi temetése a köztársaság apoteózisa volt, Jean-Paul Sartre-é – nagyjából egy évszázaddal később, 1980. április 19-én – a hatvannyolcas nemzedék utolsó tömegdemonstrációja.
1885-ben tizenöt éves a fiatal francia III. Köztársaság; a republikánusok azonban már látják: a nehéz kezdetnek még nehezebb a folytatása.
Pénzügyi és gazdasági válság, munkanélküliség – emellett Jules Ferry miniszterelnök laicista közoktatás-politikája és expanzionista gyarmatpolitikája is eléggé felborzolja a kedélyeket. A tuniszi, a tonkini (Vietnám) meg a kambodzsai katonai beavatkozás indulatos vitákat vált ki a Képviselőházban. Az októberi választások közeledtével az elégedetlenség nőttön nő. A jobboldali ellenzéki frakciók közös listán akarnak indulni a választáson. Az 1885 áprilisától hivatalba lépő Brisson-kormány, válaszlépésként, szintén igyekszik egy táborba tömöríteni a republikánusokat, hogy felvegyék a harcot a jobboldal „konzervatív uniójával”. Ebben a helyzetben majdhogynem kapóra jön Victor Hugo, a „Guernsey-i pátriárka” 1885. május 22-én bekövetkező halála; a gyászszertartás az író elképesztő népszerűsége okán kiváló alkalom az akkor jó hárommilliós francia fővárost megmozgató republikánus megmozdulásra.
A XIX. századi Párizsban a köztársaságpárti hírességek temetése gyakran volt ürügye kisebb-nagyobb ellenzéki tüntetéseknek, zavargásoknak. Így történt a republikánus-bonapartista-liberális Maximilien Sébastien Foy tábornok 1825-ös, vagy a bonapartista-liberális Jean Maximilien Lamarque tábornok 1832-es halálakor. Az utóbbi temetése kapcsán akkora felkelés tör ki Párizsban, hogy az incidens Lajos Fülöp trónját is megrengette (ebben a felkelésben hal meg A nyomorultak Gavroche-a a rue Saint-Denis-t eltorlaszoló barikádon). De említhető még, mármint a tüntetéssé fajuló temetések között, a III. Császárság alatt a szobrász David d'Angers 1856-os búcsúztatása, valamint az ellenzéki újságíró Victor Noiré; neki, huszonegy éves korában, 1870-ben III. Napóleon unokatestvére, Pierre Napoléon Bonaparte pisztolygolyója oltotta ki az életét.
***
Victor Hugo azonban nem tartozik ebbe a sorba. Írói nagysága, politikai szerepe, közismertsége és népszerűsége, valamint az a tény, hogy mindvégig kérlelhetetlen ellenfele volt III. Napóleonnak, különösen alkalmassá teszi az alakját egy érzelmileg felkavaró republikánus „nagymisére”. Annál is inkább, mivel az író még életében bekerült a republikánusok – és az iskolásoknak szánt tankönyvek – képzeletbeli panteonjába. Ami annyit jelent, hogy az Hugo-kultusz már jóval az író halála előtt megkezdődött. A poroszoktól elszenvedett sedani vereség hírére a párizsi városházán 1870. szeptember 4-én kiáltották ki a köztársaságot. Amikor tizenkilenc év távollét után Hugo már másnap visszatér a francia fővárosba, az Északi pályaudvaron lelkes tömeg fogadja. Az új politikai rendszerben előbb képviselő lesz, majd szenátor. Februári születésnapján évről évre hivatalos küldöttség köszönti fel az írót otthonában, és ha aznap családja körében megjelenik a lakás erkélyén, hosszasan megéljenzi a ház előtt ácsorgó tömeg.
Amikor 1885 május közepe táján híre terjed, hogy tüdőgyulladást kapott, a párizsi napilapok első oldalon tudósítanak az író hogylétéről. A belügyminiszter két minisztériumi alkalmazottat meneszt Hugo lakására, hogy rendszeresen tájékoztassák a kormányt a beteg állapotáról; az ismertebb politikusok pedig kötelességüknek tartják, hogy viziteljenek nála. Rendszeresen felkeresik a nagybeteg Hugót a kormány tagjai, meglátogatják nagykövetek, és felkeresik képviselők, szenátorok, írók, művészek is, hogy mindannyian beírják nevüket a bérház bejáratánál elhelyezett nagykönyvbe.
Az évszázad végének színe-java tiszteleg az évszázadot megtestesítő író előtt. Mígnem május 22-én a színműíró Victorien Sardou, Hugo lakásából kijövet, bejelenti a tragikus hírt.
Több honatya már másnap törvényjavaslatot nyújt be a képviselőházban: a Panthéon, amit III. Napóleon visszaadott az egyháznak, legyen újra – a XIX. században immár harmadszor – a nemzet kiválóságainak nyughelye. De hát hogyan is lehetne méltóbb sírhelyet találni a szó meg a rím nagy varázslójának, annak, akit már életében szobortalpazatra állítottak, aki egyszerre a Felvilágosodás utolsó nagy fáklyavivője és az egyetemes Emberiség honpolgára, aki Guernsey-i magányában is a szabadság rendíthetetlen élharcosa és a Császárság engesztelhetetlen, megalkuvást nem ismerő ellenfele, aki kivette részét a még ingatag lábon álló Köztársaság minden ütközetéből, akinek felejthetetlen regényalakjai – Cosette, Jean Valjean, Thénardier meg a többiek – még azoknál is elevenebbek, akikről az író mintázta őket, és aki – már életében megdicsőülve – a róla elnevezett sugárúton lakott?
„A Panthéonból kirakják az Úristent, csak hogy helyet csináljanak Victor Hugónak” – fakad ki epésen Louis Veuillot a L'Univers című katolikus napilap hasábjain. Pedig a törvényjavaslatot a Szenátus 181:72 arányban szavazza meg, a Képviselőház pedig 330:88 arányban. A rendőrség mindenesetre komolyan felkészült a rend biztosítására, annál is inkább, mert alig pár nappal a június első napjára kitűzött temetés előtt tartott a Père Lachaise temetőben megemlékezést a baloldal a „Kommünárok falánál”. A kormány június elsejét nemzeti gyásznappá nyilvánítja, politikusokból, neves művészekből és tudósokból temetkezési bizottságot állít fel a szertartás megrendezésére, illetve arra, hogy a republikánus pompával megrendezendő látványos eseményt összeegyeztessék Hugo végakaratának rendelkezéseivel. Az 1883-ban kelt végrendelet ugyanis „szerény civil szertartásról” beszél, illetve arról, hogy az elhunytat „a szegények halottaskocsiján” vigyék utolsó útjára.
A temetkezési bizottság a párizsi Operaház tervezője, Charles Garnier sugallatára a szertartás előtti napon hatalmas ravatalt állított fel a fekete drapériával bevont Diadalív alatt. A Diadalív terét körös-körül fellobogózták, a zászlórudakra erősített címeralakú táblákon az elhunyt műveinek címe volt olvasható. A koporsó mellett nappal díszgárda sorakozott fel, a virrasztás éjszakáján pedig a család által kiválasztott tizenkét költő. Erről az átvirrasztott éjszakáról Maurice Barrès is megemlékezik Kitépett sarjak (Les Déracinés, 1897) című regényében: „A sokaságot fáklyás lovaskatonák próbálták féken tartani. A Concorde tér felől özönlő néptömeg, amely csak kétszáz méterre közelíthette meg a ravatalt, őrjöngve rótta le kegyeletét a halálában megistenült nagyság előtt.”
A Diadalívtől a Panthéonig vezető út egyes pontjait dragonyos egységek biztosították. A temetés napján az iskolák meg az államilag támogatott színházak zárva tartottak. A temetési menet – több mint egymillió ember – fél tizenkettőkor indult el a Diadalívtől, és csak este hétre ért, több mint kilenc órás gyaloglás után a Panthéonhoz. Ez alatt az idő alatt semmilyen incidens nem történt. Ha a köztársasági államforma ügyében nem is volt teljes a konszenzus, a szertartás mégiscsak a nemzet politikai egységét jelképezte. A nemzet az egyház kizárásával áldozott a szenté avatott Nagy Ember kultuszának. Tizenöt évvel kikiáltása és tíz évvel „alkotmányos törvényekkel” való megerősítése után a III. Köztársaság végre rátalált ideológiai alapzatára, érzelmileg is magához kötötte a honpolgárokat, és sikeresen szakralizálta a nemzet és az új államforma immár szétválaszthatatlan azonosságát.
***
Victor Hugo esetében a tömeg a Diadalívtől hömpölygött a Panthéonig, Jean-Paul Sartre búcsúztatásán a 14. kerületi Broussais kórházból indult a szintén a 14. kerületben levő Montparnasse temetőbe.
A menet, amely időnként kirajzott a járdára, lassan haladt, szemben az forgalommal, a kétségbeesetten dudáló autókat kerülgetve. „Főleg fiatalok” – jegyzi meg a La Cérémonie des adieux (Búcsúszertartás) című 1981-es könyvében Simone de Beauvoir. Majd így folytatja: „Emberek kopogtattak a halottszállító kocsi üvegablakán. Főleg fotósok, akik fényképezőgépüket az ablaküvegre szorítva próbáltak lencsevégre kapni. A Les Temps modernes baráti köre hátul távol tartotta a tömeget a kocsitól, az autó körül pedig ismeretlenek alkottak védőgyűrűt egymás kezét fogva.” Mindent összevéve a Simone de Beauvoir szerint ötvenezres, a sajtó szerint mindössze húsz-harmincezres tömeg – legalábbis a Montparnasse temetőig – fegyelmezett volt, együttérző, méltóságteljes.
Furcsa egy menet volt, az biztos. Fiatalok és öregek, franciák és bevándorlók, értelmiségiek és segédmunkások, és velük a társadalom szélére sodródott különös alakok, afrikai utcaseprők munkaruhában, homoszexuálisok, mozgáskorlátozottak, félbolondok kísérték megrendülten a koporsót szállító autót. Szemben Victor Hugo illedelmes, ha ugyan nem komilfó temetésével, itt semmi se felelt meg a standard viselkedési normának. A Montparnasse temetőben lökdösődés, feldöntött keresztek és sírkövek, letaposott sírok, felborult cserepes virágok jelezték a tömeg útját. Victor Hugo temetésén nem vett rész a baloldal, amely pár nappal korábban emlékezett meg a Kommün áldozatairól a „Kommünárok falánál”, Sartre temetésén viszont a rendőrség maradt távol a szertartástól. De ott haladt a menetben Yves Montand, Simone Signoret, Françoise Sagan, a szocialista Michel Rocard, vagy épp Michel Foucault… A hivatalosság, a politikai elit viszont nem képviseltette magát. Ahogy Giscard d’Estaing köztársasági elnök feljegyezte: „Jean-Paul Sartre minden megtiszteltetésre, minden kitüntetésre nemet mondott. Nem ildomos, hogy a köztársasági elnök kegyeleti gesztussal megsértse az elhunytnak ezt az elhatározását”.
Sartre – Hugóval ellentétben – idejekorán nemet mondott a nemzeti gyászszertartásra, az ő temetése már nem volt politikai esemény, őt ugyanis nem lehetett intézményesen kisajátítani.
Hugo viszont sohase vetette meg az ünneplést, az elismerést, a kitüntetéseket. Sartre esetében a Nobel-díj visszautasítása egyben annak is jele volt, hogy milyen kevésre értékelte a megtiszteltetést, a plecsniket, a „kóvedet”. Victor Hugo esetében még politikai tett volt a világi gyászszertartáshoz való ragaszkodás, ugyanez a Sartre-éban már természetes, magától értetődő. Egy évtizeddel Hugo halála után a Dreyfus-per meghonosítja a társadalomban az intellektuel alakját, ettől fogva az értelmiségiek formálják-befolyásolják a kollektív meggyőződéseket. Egy évvel Sartre halála után, 1981-ben, François Mitterrand választási győzelmével a baloldal visszatér a hatalomba, a hatalmi pozíció azonban lassan elkoptatja baloldali eszményeket, meg a baloldalnak a korszakot értelmezni tudó képességét…
De a két halál, az 1885-ös meg az 1980-as, jellegében is különbözik egymástól. Mintha mindkettő illusztrációja volna a halállal szemben tanúsított magatartásformák történelmi változásának, illetve az ezzel foglalkozó francia történész, az 1984-ben elhunyt Philippe Ariès téziseinek. Hugóé a „romantikus halál”, amikor – ahogyan utolsó versében írja – „Az éj sötétje küzd a nappali fénnyel”, és amikor a család meg a közeli barátok meghatottan állják körül a halottas ágyat. Sartre-é viszont az EKG-monitorral és a bekötött infúzióval, a katéterrel „modern halál” a személytelen intenzív osztályon, ahol egyszerre csak egy látogató tartózkodhat a betegszobában. Amikor Benny Lévy egy pohár vizet ad a filozófus kezébe, Sartre bizakodva ezt mondja (a jelenetet Simone de Beauvoir örökítette meg a már említett Búcsúszertartás című könyvében): „Legközelebb otthon iszunk, de nem ám vizet, hanem whiskyt”. Egyik esetben a halálon túli élet valamilyen – egyházon kívüli – bizonyossága, a másikban szorongás a teljes megsemmisüléstől.
Victor Hugo halála után a városi tanács javaslatára az Avenue d'Eylau teljes hosszát átkeresztelik Avenue Victor Hugóra (a sugárútnak máig ez a neve). Sartre halála után azt indítványozza a párizsi önkormányzat egyik baloldali képviselője, hogy a Place de Stalingradot kereszteljék át Jean-Paul Sartre térre. Az önkormányzati képviselők túlnyomó többsége azzal veti el a javaslatot, hogy Sztálingrád a nácizmus elleni harc szimbóluma. De Sartre-ról azért se lehet semmit elnevezni, mert halálában is megmaradt a mindent megkérdőjelező radikalizmus, a protestálás, lázongás és szembeszegülés jelképének.
***
Az angol esszéíró Georg Steiner, jó tíz évvel Sartre halála után, így fejezi be a Nagyvilág 1991-es évfolyamában megjelent, „Sartre tisztítótűzben” című esszéjét:
„Úton a Montparnasse temető felé fiúgyerek lépked a koporsót kísérő tömeg nyomában. Megkérdezik tőle, mi ez a nagy felhajtás.
– Tüntetnek Sartre halála ellen – válaszolja.
Kevesen kaptak ennél szebb sírfeliratot.”
