A Szamos-parti városban az időjárás is az irodalomnak kedvezett. Eső és hideg nem, olvasó és (fel)olvasás annál több volt. Nem dönthette el könnyen az olvasó, melyik eseményre, könyvbemutatóra üljön be, hiszen többek között olyan írókkal, költőkkel találkozhatott a könyvhéten, mint Rakovszky Zsuzsa, Egyed Emese, Selyem Zsuzsa, Berg Judit, Mátyus Melinda, Király László, Markó Béla, Láng Zsolt, Dragomán György, Cserna-Szabó András, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt vagy Bartók Imre.
A szervezők mindenre és mindenkire gondoltak: a tartalmas négy nap alatt volt gyerekfoglalkozás, Hobo és Müller Péter „Sziámi” zenés irodalmi műsor.
Markó és a szabadság próbája
A Bánffy-palota udvarán Markó Bélát legújabb, Kufárok a templomban című verseskötetéről Karácsonyi Zsolt költő faggatta. „Nem vagyok biztos benne, nem halmozottan hátrányos-e szonettet írni általában, hiszen a közkeletű irodalomfelfogás teljességgel ellentmond annak a kétezres években, hogy valaki nekiüljön, és olyan formában írjon verset, amelyet már nagyon fontos elődök, mint Petrarca vagy Shakespeare kimerített” – fogalmazott Markó, aki hosszú ideig nem írt verset, majd a visszatérésben a kötött forma segítette, hozta vissza az irodalomhoz. Mint mondta, a nyolcvanas évek második felében kezdett szonettet írni, és nagyon megtetszett neki ez a forma. Elárulta, hogy mostanában viszonylag ritkán ír szonettet. Szerinte mindig gyanút kelt, ami könnyen megy, olyankor érdemes megállni, szünetet tartani.
„Szoktam mondani, hogy a szonett, ez a kitalált forma, a szabadság próbája, hiszen gúzsba köt. Kérdés, hogyan tudsz te magad lenni, szabad lenni, valamit elmondani, ami te vagy.
Itt adott körülmények, feltételek között – ahogy az életben – kell önmagadnak lenned” – vélekedett. Felidézte, hogy Kazinczy Ferenc hosszú időn át dolgozott az első magyar szonetten. Amikor sikerült megírnia, szétküldte a levelezőpartnereinek, akik közt nem egy jelentős írót, költőt találunk, és mint manapság a közösségi médiában, mindenki melegen gratulált az első szonetthez. Felfogásában a szonett önmagával folytatott vita. Egy időben az volt számára az úgymond mondattani kihívás, hogy egy mondatban írjon meg egy-egy szonettet. Most az a kihívás, hogy rövid mondatokból alkossa meg a tizennégy soros szöveget.
„A mi magyar költészetünk az én meggyőződésem szerint kiemelkedő európai költészet, de nem úttörő költészet, ha a forma fölbontásáról beszélünk” – osztotta meg.
Úgy látja, hogy természetes célja a versnek megérzékíteni valamit. Használjuk, hogy gondolati költészet, szerelmi költészet, kérdés, jók-e ezek a dobozok. Alapjában véve arról van szó tehát, hogy a nyelv által képivé tegyük és érzékítsük a valóságot, vagy a saját tudatunknak egy villanását.
Ösztönösség és tudatosság
Ugyanitt, a Tonitza teremben Mátyus Melinda református lelkészt, írót, az Inkább az enyém című, egyedülálló nyelvezetet használó, határokat feszegető, friss hangon megszólaló, a Jelenkor Kiadó gondozásában kiadott könyv szerzőjét Botházi Mária kérdezte pályakezdésről, hivatásáról, a test és az egyház viszonyáról, a könyve fogadtatásáról. Mátyus elmondta, hogy sok biztatást kapott az íróktól és a szerkesztőktől, például 2020-ban elnyerte a Látó folyóirat nívódíját a lapban publikált írásáért.
A beszélgetésen elhangzott, hogy a kereszténységnek problémái vannak a testtel, ez alól a katolikus hagyomány sem kivétel, bár a református tradíció sokkal többet vár el az embertől. Általában véve a mai napig testellenes és tabusító a református egyházak közege. Meglátása szerint ez egy álságos, képmutató hozzáállás.
„Az Ószövetségben nincs semmiféle testellenesség például, az Evangéliumokban sincs igazán”
– magyarázta.
Mátyus Melinda az írás kapcsán arról beszélt, hogy íráskor az alkotót egyszerre vezeti az ösztönösség és a tudatosság, hogy tulajdonképpen mit és hogyan szeretne megírni. Nem ritka, hogy a szöveg önálló életre kel, és a maga útján, a szerző szándékával ellentétes irányba halad tovább.
A könyvet az egyházban több hallgatás, mint reakció övezi, a lelkészkollégák nem különösebben reagáltak rá. ”Sok esetben a református klérus nem a saját korában él, nem a saját korának a kultúrájában. Száz-kétszáz évvel korábbi nyelvbe, formákba kapaszkodunk bele” – állapította meg. Nagyon örül, hogy érkezett reakció a magyarországi katolikusok részéről, illetve, hogy a Református Egyházon belül a Parókia Portálon jelent meg egy szép, finom, érzékeny kritika az Inkább az enyém kötetről.
Házsongárdi centrum
Aznap a Bulgakov teraszán a többkötetes Korpa Tamás költővel Biró Annamária beszélgetett. Szóba került a Házsongárd live című verseskötet, és a K-Terminál című, húsz beszélgetést (dossziét) tartalmazó interjúkötet.
Korpának A lombhullásról egy júliusi tölggyel könyv lezárása után minden előzmény nélkül sikerült írnia egy verset, amelyet a 2011-ben, tragikus körülmények között elhunyt legendás egyetemi tanár, Cs. Gyimesi Éva nyelvész, irodalomtörténész emlékére alkotott. Azelőtt mindig jegyzetekből dolgozott. Ezek után erősen foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy minden Kolozsváron töltött időszakára emlékszik, és ha fontos dolgot kell felidéznie az életében, azok jelentős része itt történt. A címről a közönség megtudhatta, hogy az egy átalakított hommage – Szőcs Géza utolsó, apabúcsúztató verse az Apám a H terminálon („Sorskatonai szolgálatának leteltével/obsitos levelével visszatér oda, ahonnan behívták./ Épp most száll át a H terminálon/két kofferjével:/ egyikben a rossz, másikban a jótettei.”) Korpa eljátszott azzal a gondolattal, hogy nem H terminál, hanem K-terminál, s tulajdonképpen a kezdőbetűk valamennyire a címbe foglalják a nevét.
„Kolozsváron az egy személyre jutó érdekes figurák, nagy íróasztalok és nagy produktív elmék száma a Kárpát-medencében elég magas”
– állapította meg.
Korpa eredetileg egy Házsongárd-centrikus beszélgetés-sorozatot tervezett, ezt később elvetette, tekintve, hogy van a Házsongárdnak nála avatottabb szakértője Gaal György személyében. Azonban érdeklődése odáig terjedt, hogy feltegye a kérdést, vajon a Házsongárd Kolozsváron a város magja-e, illetve, Kolozsvár metropolisz-övezete-e a Házsongárdnak? Megértette, akkor írható meg egy várostörténet interjúkban elbeszélve, ha ezt a játékteret kicsit kibővíti.
Beckettről Székely és Ascher rendezései
Június 28-án a Vallásszabadság Házában Rákóczy Anita dramaturg, színházkritikus, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi docense, Beckett kitűnő ismerője, kutatója Interjúk és interpretációk: beszélgetések Samuel Beckettről című, friss kiadványáról kérdezte a szerzőt és Tompa Gábor rendezőt Visky András író, költő, drámaíró. A kiadvány a magyarországi Beckett-bemutatók körül mozgolódó szakemberekkel készült – Székely Krisztától Ascher Tamásig – értékes interjúkat foglal magába, ezekből, több szakmai és egyéb érdekesség mellett, megtudható, milyen szaga volt Estragon cipőjének a magyar ősbemutatón (1965), továbbá, miként alakult meg Magyarország első stúdiószínháza?
Olyan fontos kérdésekre kaphattunk választ a beszélgetés során, hogy például miért nem lesznek öngyilkosok az 1953-ban, Párizsban bemutatott Godot-ra várva című, színháztörténeti jelentőségű dráma szereplői. „Azért, mert boldogok. Nem külön-külön, együtt azok” – jelentette ki Visky minden további nélkül, a legtermészetesebb módon. Szintén ugyanez az állítás igaz A játszma vége és az Ó, azok a szép napok! színdarabok figuráira.
Dragomán, Szabó T. és a mintha-nappali
Este nyolckor, mintegy zárásként, a Bánffy-palota udvarán a Szabó T. Anna és Dragomán György író-olvasó találkozón Visky András hol komoly, hol humoros kérdéseire válaszoltak a meghívottak nagy számú közönség előtt. Szakmaiságról, egymáshoz, a városokhoz (Marosvásárhely, Kolozsvár), a múlthoz, közös életükhöz való viszonyukról, házasságról, curryről, főzésről hallhattak az érdeklődők történeteket, az egész végig derűsen, szabadon telt. Mintha a közönség a házaspár nappalijában foglalt volna helyet, és ott figyelte volna a kötetlen, mindenféle témába belekóstoló beszélgetésüket.
Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét sokadszorra bebizonyította, semmivel nem marad el a budapesti esemény mellett színvonal és érdekesség vonatkozásában, ami azt illeti, az egyik legizgalmasabb, minden évben jogosan nagy izgalommal várt kulturális program az egész Kárpát-medencében.
