1944-ben az erdélyi Máramarosszigeten született Elie Wieselt a város zsidó lakosságával együtt deportálták. Családja nőtagjait a biztos halálba küldve, érkezésük után azonnal elszakították tőle, édesapja pár hónapra rá, 1945-ben halt meg a táborban. Wiesel számára más sorsot szánt az élet, a kevés szerencsés túlélő egyike lett. És a még kevesebb kiváltságosok közé tartozott, akik a traumák egész életüket végigkísérő árnyékát fordították arra, hogy a világ számára magyarázatot találjanak rá, hogyan dolgozható fel a huszadik század egyik legsötétebb időszaka.
Wiesel egy francia árvaházban nőtt fel, később a Sorbonne-ra került, majd íróként, újságíróként tevékenykedett. – Nem az övé az első holokausztregény, de ez lett a holokausztregény írásnak az alapja – emelte ki a könyvet gondozó Gabo Kiadó vezetője, Földes Tamás a budapesti Rumbach utcai zsinagógában tartott könyvbemutatón, hozzátéve: Wieselt egy katolikus író ösztönözte a könyv megírására, mondván, tanúsítsa a táborokban történteket azok helyett is, akik nem térhettek haza. Wiesel életét a regény sikerén túl ez meghatározta a későbbiekben is, emberi jogi aktivistaként segítette a holokauszt tematizálását a társadalmi közbeszédben.
Az első kötet, Az éjszaka (1958) a táborokban a túlélésért való küzdelmet mutatja meg, a A hajnal című második könyv (1960) a Palesztinába özönlő zsidóság életét, míg a harmadik, A nappal című kötet (1961) a túlélők szemszögét és a veszteségek feldolgozhatatlanságát tárja elénk. „Ilyen a világ, nem a hóhérokat, hanem az áldozatokat kínozza” – idézett Szegvári Katalin újságíró, a beszélgetés moderátora az írótól arra példaként, hogyan elmélkedik a könyv arról, hol a hit egy ilyen kilátástalan helyzetben. A kérdésre Radnóti Zoltán, a Budapesti Zsidó Hitközség vezető rabbija reagált elsőként, aki kiemelte: az Istenbe vetett hitet régóta megpróbálja az a kérdés, hol a Teremtő helye a borzalmakban, pedig a világot mi kaptuk, mi tesszük tönkre, vagy mi építjük. Radnóti szerint Wiesel nézőpontja azért is különleges, mert tinédzserként, szinte még gyerekként tapasztalta meg az addig számára ismeretes, idilli világ szöges ellentétét: – Addig minden teljesen egyértelmű volt, Isten megteremtette, a kövektől a folyókon át, minden evidencia. Aztán ebből kitépik azt a gyereket és bedobják abba a valóságba, ahol ember embernek farkasává válik és hirtelen szembesül azzal, hogy amiről anya és apa beszél, az nem igaz.
Radnóti Zoltán szerint a könyv egyik legfontosabb üzenete az, hogy erről a valóságról beszélni kell, különben ott ragadunk annak a csalódott tinédzser fiúnak a fejében, akinek a világát széttörték, de ennek ellenére az élet nem a gyilkolásról és Isten haláláról szól. „Az emlékezés a túlélő bosszúja” – idézte Wieselt Radnóti. A gondolathoz a Rumbach utcai zsinagóga igazgatója, Kiss Henriett fűzte hozzá, a holokausztot túlélő nemzedéknek egyfajta szócsöve is volt Wiesel, aki arról beszélt, hogyan lehet megfogalmazni azt, amire odáig nem voltak szavak. Kiss szerint viszont ez szikárság nélkül nem lehetséges, amit Wiesel könyve is bizonyít. – Arra figyelmeztet, hogy amikor el kell mesélnünk ezeket a borzalmakat, akkor tudomásul kell venni, hogy a világ összességében nem változott semmit. Nekünk, akik tapasztaltuk, kell megmutatnunk, hogy mi történik akkor, amikor hirtelen elveszik az egymás iránt érzett társadalmi, szociális tiszteletünk.
Infó: Elie Wiesel: Éjszaka trilógia. Fordító: Balabán Péter, N. Kiss Zsuzsa, Takács M. József, Gabo Kiadó, 2025.
