Egy zúzos hajnalon éktelen lárma riasztotta a fejedelmet legszebbik álmából: a szabadságharc végnapjait élte, ő pedig az ismét életre kelt Bercsényivel búfelejtésképpen szánkózni ment Lengyelországba. Csilingelve siklott a szán, kacagtak a lengyel hölgyek, főképpen amikor kezecskéjük melengetése végett mélyen prémes muffjukba nyúltak… Azután hirtelen eltűnt a szán, Miklós visszahalt, egyedül a csilingelés erősbödött, és közben csörömpöléssé csúnyult. Megint egy lakodalom? – horkant fel a fejedelem szitkozódván (N. B. ezt majd meg kell gyónnia a hajnali mise előtt!). Ezek a görögök nem bírnak a sűrű vérükkel! Morgolódva próbált elszenderedni, már-már sikerült is néki, amikor egy legalább tizenöt tagú férfikar retteneteset bődült az ablaka alatt, a nők kara pedig fülrepesztő sivalkodással kísérte őket. Nem értette ugyan, mit ordítanak, mégsem tolmácsot lelni indult, mikor felrántván csizmáit, köszvényét feledvén, egy szál ingben kiviharzott a házból.
A lábdobogásra felriadt a dobosa is. Megijedt, hogy nemcsak a hatodfél órai ébresztőt aludta át (az csupán a cselédségnek szólt), de a hatórai dobolást is, és a fejedelem emiatt kénytelen hálóöltönyben iramlani a rorátéra. Nosza, iziben agyabugyálni kezdte a boldogtalan kétfenekűt, majd’ belészakadt mindkettő. De mire az első álmos szolgák előkászálódtak, a fejedelem már messze járt.
A kikötőig üldözte a valamely ismeretlen okból szintén rohanó násznépet. Futtában ámulva látta, hogy virágok és hangszerek helyett fustélyokat és ócska kardokat lóbálnak – innen eredt hát a csörömpölés. Közelebb érve felfedezte, hogy egy bárkát akarnak megrohamozni. Csaknem sikerült is a fedélzetre jutniuk, amikor egy szép szál ifjú a vízbe rúgta a hajópallót, fityiszt mutatott a kárvallott helléneknek, és harsány Sapperlapapp!-pal búcsút vett tőlük.
A fejedelem eddigre némán állt, mintha mennykő sújtotta volna. Hiszen ez az ő Georges fia! Menekül! És abból, hogy egy megtépázott ruházatú, fiatal leányt a bárka után hajítottak a tengerbe, arra is rájött (jól ismervén az emberi cselekedetek mozgatórugóit), minő vétség lehetett az, amiért a felbőszült rokonság idáig űzte őt a görög városrészből. Rossz fiú, de legalább biztonságban van, suhajtott végre megkönnyebbülve, megvárja, míg a sok görög aludni indul, és szépen, csöndesen hazalopja magát édesatyjához. Leült hát a Marmora-tenger partjára, és várt.
A görögök lassacskán hazaszedelőzködtek, a leány is felhagyott a kapálózással, ő pedig egyedül meredt a távolba a tenger partján, mindinkább egyedül, mert bizony az a bárka meg sem állt Marseille-ig (legfeljebb ha Szmirnában vett fel egy kis vizet és kétszersültet).
A legelső alkalom volt tizenkét esztendő óta, hogy a fejedelem elmulasztotta a hajnali misét. Sajgó lélekkel és sajgó lábakkal, mély gyászba süppedten csupán késő délelőtt tért haza. Akkor tudta meg, hogy fia még az este, mielőtt kutyálkodni indult, minden holmiját a bárkára hordatta volt.
A fejedelem a rákövetkező hetekben szigorúan vetette bele magát ügyeibe. Fia ittléte alatt elhanyagolta tennivalóit, s most a munkát találta bánatára a legalkalmatosabb gyógyírnak. E délelőttön bosszúsan rendezgette az íróasztalán szanaszét heverő dokumentumokat, és bőszen panaszkodott Kovács Jánosnak, aki titkári minőségében csóválta a fejét.
– Most mondd meg, Jean: milyen emberek ezek? Van lelkük így széthányni mindent!
– Olyan szépen összekészítettem pedig mindent nékik, higgye meg nagyságod!
– Nem téged hibáztatlak, te gondosan jártál el, és magam is ellenőriztem – és ezzel átpörgette kezében az összes veszélytelen iratot, amelyet íróasztalának a „Szigorúan bizalmas” feliratú, jobb felső rekeszébe raktak el. – De ezeket a kémeket nem lehet rendre szoktatni, csak azért is feltúrnak mindent.
– De legalább pakolnák szépen vissza – ütötte a vasat a derék Kovács is.
– Hol vannak azok a régi, derék kémek, akik úgy kutattak át a pincétől a padlásig minden zegzugot, hogy utána meg se mondtad, hogy ott jártak? – morgott Rákóczi. – Na, tessék! Ezen még pipahamu is van. A janicsárok a küszöbre hamuznak, a kém uraság meg ide jár pöfékelni!
– Talán fülön kéne csípni őket, és alaposan megmosni a fejüket.
– Ha az anyjuk nem szoktatta rendre őket, én úgysem fogom – legyintett a fejedelem. – No, lássunk munkához!
Néhány óra múltán ugyanabban a szobában a fejedelem már Ilosvayra, kedves bejárójára figyelmezett kegyes türelemmel.
– Itt meg azt írják, hogy az uppsalai tanító, Olaus Rudbeck „Specimen Usus Linguae Gothicae” című tanulmányában a finnus, a lappan és a magyar nyelv rokoni hasonlóságairól értekezik – emelte fel Ilosvay a fejét a Wienerisches Diarium hasábjaiból.
– Az a szennylap, piha! – csattant fel a fejedelem. – A bécsi udvar hazugságainak szócsöve.
– Ám ez egy svédus tudós, aki…
– Ez nem svédus. XII. Károly, az svédus.
– Egy halott svédus.
– Tíz éve, tudom! De az egy olyan svédus volt, aki az igazságot hirdette! Az inkább a Mercurius veridicus cikkeit bújta volna, ha teheti. Egy ilyen hírrel a seggét törölte volna ki.
– De Rudbeck szótárak segítségével összehasonlította a különböző nyelvekben…
– Ennyire nincs más dolga? Ott ül Uppsalában, és gyalázza a magyarokat?
– Nem hiszem, hogy bántó szándékkal… Tudniillik már egy bizonyos erdélyi Tröster János ugyanezt felvetette korábban.
– Az sem rendes magyar, ha ilyeneket firkál.
– Szász.
– A rosseb egye! Egy svédus meg egy szász tintanyaló miatt keveredjünk mi rokonságba azokkal a halzabáló finnusokkal?
– Csak hát ott laknak, nem messze Livóniától. Mindjárt átellenben. Ha felséged livón fejedelem lesz…
– Majd akkor gondunk lesz e finnusokra is, ne félj! Hogy egytől egyig megtanuljanak magyarul. Lapozzunk!
– Ahogyan parancsolja fenséged.
Ilosvay kotorászni kezdett a ládikában, ahová azokat az újságcikkeket gyűjtötte egybe fejedelme szórakoztatására, amelyek felkeltették a figyelmét. Ez a gyűjtemény most, hogy a fejedelem újra meg akarta indítani hajdani hírlapját, nagybecsű kincsesbányának tűnt fel a titkár szemében. Botcsinálta redaktorként szerette volna, ha a hosszas vallásos elmélkedések és gyújtó hangú politikai okfejtések mellett a tudomány világából vett hírmorzsák színesítik a leendő Mercuriust.
– Mikes esetleg írhatna valamit az örmény nőkről – vetette fel Ilosvay.
– Még valami?
– Voltaire Angliában Newton temetésén találkozott annak unokahúgával.
– Ez jó hír. Ki az a Newton?
– Egy angol tudós.
– Volt, nemde? Meghalt, ha jól értem. Csak nem temették el élve.
– Reméljük.
– És ki az a Voltaire?
– Egy fiatal francia drámaíró, akit száműztek Angliába.
– Őt bezzeg Angliába! Nem mintha lelkesednék az alkotmányos monarchiáért. Fából vaskarika.
Ilosvay ráérzett, hogy az érdekcsigázó apró híreket nem alkalmas tovább erőltetnie. György herceg elutazása óta a fejedelem harapós kedvében volt.
– Ó! – kapott a szón. – Esetleg indíthatnánk egy rovatot a magyar szólásokról és közmondásokról.
– Minek az egy latin nyelvű hírlapba?
– Nem magyarul írjuk?
– Nem bizony.
– Hiszen felséged mondta, hogy a magyar nyelv ápolása és megismertetése szerte Európában legszentebb céljaink közé tartozik.
– Mióta összeboronáltál minket a finnusokkal meg a lappanokkal, elment a kedvem. De elég ebből! Inkább kerítsd elő nekem Müteferrikát!
– Itt vár az ajtó előtt.
– Mire vár? Bocsásd be!
– Épp arra vár.
Müteferrikát szakálla és kaftánja alapján igazi töröknek nézhette volna bárki, holott Kolozsvárott született, és úgy hírlett, a janicsárok rabként hurcolták Törökországba, ahol megtanult törökül, arabul, perzsául, végül felvette a moszlim vallást és az Ibrahim nevet. Más egyéb elfoglaltságai mellett több mint tíz éve volt a fejedelem tolmácsa. Ezúttal azonban Rákóczi mégsem a török nyelvű levelezés miatt kérette ide.
– Parancsolj velem, uram!
– Két igen fontos ügyben hívattalak, Ibrahim. Először is mondd meg a janicsár testőrségnek, hogy ne a küszöbre verjék a pipájukat, mert levágatom a szakállukat, és beletömöm a papucsukba.
– Aligha hinnék el, hogy efféle kegyetlenségre vetemednél, uram.
– Akkor ígérj nekik olyan büntetést, amilyet jónak látsz, de ne lássak több hamut a küszöbön!
– Megtisztelsz, hogy ilyen jelentős ügy miatt siethettem elébed Konstantinápolyból, uram.
– Na, igen. De ha már itt vagy, volna más is.
– Kíváncsi fülekkel hallgatom szavaid, uram.
– Sebestyén! – kiáltott váratlanul a fejedelem a tolmácsra, aki meg sem rezzent.
– Miféle Sebestyén? – pislogott Ilosvay.
– Semmiféle – legyintett kedvetlenül a fejedelem. – Olykor megpróbálok rájönni, mi lehetett az eredeti neve, amire az anyja keresztelte. De egyszer úgy is eltalálom.
Azzal Rákóczi egy hosszú lajstromból kihúzta a „Sebestyén” nevet.
– Miben tehetek még kedvedre, uram?
– Igen, igen. Úgy hallom, egy nyomda alapítására kaptál engedélyt a szultántól.
– Az első török nyomdáéra, uram. A minap említettem, akkor kegyeskedhettél meghallani.
– Meglehet. Jó hírem van a számodra. Máris akad nyomtatnivalód.
– Ez bülbülszó a füleimnek, uram. Jóllehet eddig sem a nyomtatnivaló hiánya hátráltatott, hanem a padisah több évszázados tilalma.
– Aba? – vetette közbe Ilosvay, de rá sem hederítettek.
– Akkor hát a szultán is örvend majd, amint megtudja, hogy ismét közrebocsátjuk a Mercurius veridicus című hírlapunkat, amelynek a szabadságharc alatt ugyan csak hat száma jelenhetett meg, ám most újra felölti szárnyas saruját, hogy beszálldossa az egész művelt Európát!
– Osztozom az örömödben, uram! – felelte Ibrahim fancsali ábrázattal.
– És még nem is sejted, mennyire osztozol! – zengte túl a fejedelem lelkes rivallása Ibrahim zavart köhögését. – Téged bízunk meg, hogy kinyomtasd!
– Ez kétségkívül meg nem érdemelt megtiszteltetés, uram. Inkább veretnék szöget a nyelvembe, semmint hogy elutasítsam e magától felkínálkozó boldogságot.
– Ez a beszéd!
– Esedezem, uram: tetézd azzal a gyönyörűségemet, miszerint megengeded, hogy méltatlan szolgád fordítsa török nyelvre a Mercurius minden dicső szótagját!
– Nem bánom, ha ennyi időd van. Hanem megjelenni latinul fog! Vagy franciául. Ezt még nem döntöttem el.
– Esetleg magyarul – szúrta közbe a nyughatatlan Ilosvay.
– Ez maga lenne a csoda, uram – hajolt meg Ibrahim.
– Azért ne túlozzunk!
– Távol álljon tőlünk. Azonban csupán török és arab írásjelek kivésésére kaptam engedélyt a Magasságos Padisahtól.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? Hol szorít a csizma?
– Lehet, hogy lesznek benne szólás-mondások is.
– Földöntúlian bölcs gondolat – bólintott Ibrahim. – Méltatlan szolgátoknak azonban arra sikerült rányitnia a Padisah mindent látó szemét, hogy egy török–arab szótár megszerkesztése és közreadása emelné a Birodalmat a művelt gyaur népek rangjára. Mindössze pár esztendő megfeszített munkája, és a szótár el is készül.
– Pár esztendő? Ugyan! Nem kell annak a szótárnak olyan vastagnak lennie, igaz? Néhány fontosabb szó, „padlizsán”, „édeskömény”…
– „Retorta” – ragyogott fel Ilosvay szeme.
– Egyszóval nem kell minden lényegtelen szónak benne lennie. Egy tizenhatodrét füzetecske, a zsebben is elfér, nem igaz?
– Háládatosan köszönöm megfontolandó tanácsaidat, uram. Ez talán előmozdítana egy széleskörű ruházkodási megújhodást is Törökországban.
– Nagyszerű. Menjél, ne vesztegesd az időt! Beszélned kell a szultánnal, hogy engedélyezze a latin betűkészletet. Közben mi is alaposan átgondolhatjuk az első lapszámot.
– Köszönöm a kegyességedet, uram.
– Kifelé menet beszélj a janicsárokkal!
Ezzel a fejedelem elégedetten hátradőlt. Ilosvay jól érezte: mióta Georges elhagyta, más egyéb sem vigasztalta, mint munkás napjainak gyümölcsei.
Folytatjuk
