Ha már a NER képviselői büszkeségnapot tartottak a maguk büszkeségvallomásaikkal, akkor hadd folytassam én is a sort: büszke vagyok Magyarországra. Arra, hogy ilyen Magyarország is van. Azt persze eddig is tudni véltük, hogy létezik, de szilánkosnak, szigetszerűnek gondoltuk, amely már csak itt-ott létezik, most viszont összeállt egyetlen megcáfolhatatlan folyammá.
A többi már csak hab a tortán.
Az például, hogy végre nem valami ostoba vétó, a többi EU-s tagállamot revolverező zsarolással kerültünk a világsajtó címlapjára, hanem ezzel szabadságmenettel. Az önmagunk melletti kiállással. Így aztán külön öröm volt olvasni a kormánypárti reakciókat is. Főként azt a verziót, hogy ez volt Orbán mesterterve, amit a brüsszeli hivatalnokok adtak parancsba a honi bábpolitikusoknak, hogy az összekovácsolódó ellenzék végre rádöbbenjen, hogy nem ők képviselik a többséget, miközben megrontják a gyerekeket. Nem értik? Egy cseppet se bánják, ez a zagyvaság már a pánik dadaista költészete, és szinte minden pénzt megér: évek óta, vagy talán sosem hallottuk még így kommunikálni a jelenlegi hatalmat. A logikai bukfencek már azért is megbocsáthatók, mert a holdról is látható politikai vereséget kell valamiképp győzelemmé, vagy legalább döntetlenné kozmetikázni, hogy a maradék hívek megnyugodjanak.
Ahogy az is kellőképpen megmosolyogni való, hogy a holland szélsőjobboldali, Geert Wilders (Orbán Viktor patrióta barátja) úgy látta, hogy Karácsony Gergely náci üdvözlésre lendíti a karját, amikor azt mondja, hogy „nincs hatalmuk felettünk”. Nos, a nácizmus és a szombati felvonulás, kábé úgy kompatibilis egymással, mint a somlói galuskás szusi, de hát van az az ízlés, ami ezt is lenyeli. Ahogy az sem okozhatott különösebb fennakadást az erőben, hogy Orbán Balázs miután előadta cizellált elméletét, olyan elrettentő fotókat mellékelt a posztjához, amelyek nem is az idei felvonuláson készültek. Ezt persze a nagy ideológia fejtegetés közepette elfelejtette jelezni, holott a szöveg így kezdődött: „A tegnapi Pride-on…”
A pálmát viszont nálam Balatoni Katalin miniszteri biztos vitte el a reakcióbajnokságban, aki miután huszonkét posztot számolt össze a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének oldalán a Pride-ról, csakhamar eljutott odáig, hogy (és ezt most hosszabban idézem, mert nincs az a gyermeki vagy művészi fantázia, amely ily mesés teljesítményre lenne képes): „Ha rajtuk múlna: már holnap megnyitnák az óvodák és iskolák kapuit a drag queen – álarcos bálkirálynőknek, azonnal ott lenne a tankönyvekben az LMBTQ-lobbi minden szélsőségével, népmeséink királyai, hercegnői, királylányai helyett transz hercegek, a tulipánok helyett szivárványok ideológiája ölelné körül gyermekeinket az óvodában és az iskolában.”
Talán mégiscsak fontolóra kellene venni a vezénylő tábornok kívánságát, aki már holnap felmenne az űrbe, ha tehetné. Talán onnan, kellő distanciából jobban látnák azt, amit ma már egyre többen látunk itt, a földön állva: ezek már a vég órái. Tessék hát férfiasan viselni.