De később ott végeztünk el olyan tudományos kísérleteket is, hogy mi történik egy már kiürült spray flakonnal, ha azt tűzbe vetjük. Valóban felrobban? (Igazából csak pukkant egy jó nagyot.) És ezen alkalmak során folyton beleragadt valamimbe a szúrós bogáncs, a meztelen lábszáramat pedig alaposan kipettyezte a csípős csalán.
A gaz elleni keresztes hadjáratom akkor kezdődött, amikor hosszabb időre magam is kertes házba költöztem Pest mellé, és közelebbi ismeretséget kötöttem a fűnyíróval. Akkor kerültem a legközelebb ahhoz, amit nyugodt, polgári életnek gondoltam, centisre nyírt gyeppel, hétvégi grillezésekkel és tartalmatlan pletykákkal, amíg rá nem ébredtem, hogy ez kábé annyira izgalmas, mint egy nyílegyenes labirintus, csak épp Pilinszky áhítata nélkül. Abban az alvóvárosban viszont az ottani életforma fokmérője volt a rövidre nyírt gyep: minél hosszabbra hagytad megnőni a füvet (és közte a gazt), annál inkább sodródtál a léha, nem komolyan vehető, deklasszált rétegek felé.
Aztán jött a felmelegedés. Az egyre tikkasztóbbá váló nyarak.
Bécsben már májusban feltűnt a reggeli kutyasétáltatások idején, hogy egyre több helyen nem nyírják le a füvet a parkokban, az utak mentén, hagyják elvadulni, szabadon burjánzani a gazt, pedig a osztrákokat kevesen vádolhatják azzal, hogy szeretik elhanyagolni a dolgaikat. Bella egy idő után már teljesen elveszett a vígan növekvő toklászok, pitypangok és tarackbúza között. Amikor kijött a dzsungelből, a bundájára tapadt magokból egy egész növényhatározót össze lehetett volna állítani. Nem bosszankodtam, csak furcsállottam. Méhlegelőkről már hallottam, és nagyon is támogattam a dolgot, ám ez valami nagyobbnak a része lehet, gyanakodtam.
A megoldást végül Bardóczi Sándor főtájépítész posztja adta meg: ez egy tudatos váltás, ökológiai fordulat a fenntarthatatlan, rövidre nyírt gyeptől a szárazságtűrő évelők, magasra hagyott gyomok és vadvirágok irányába. Az előbbi ugyanis a mostani hőhullámokban még a rendszeres öntözés mellett is csakhamar kiszárad, poros, apokaliptikus tájjá változtatva a „zöld” felületet, ahonnan nem nagyon van visszaút, amíg meg nem érkezik a felszabadító esőmennyiség, mostanában már csak ősszel. Utóbbi, mivel jobban árnyékolja a földet, inkább megtartja a vizet a felsőbb rétegekben, így a „dzsungel” megmarad élő, számos állatnak is menedéket nyújtó területnek.
Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen eltűntek volna a gondosan nyírt, képeslapokba illő részek. Ott megmaradtak, ahol a bécsiek igénylik a pikniket, a játékot, a kikapcsolódást, ám másutt, ahol csak lehetett, váltottak. A józan paraszti eszükre hallgatva mentik a menthetőt. Sok magyar, térkőhöz és kicentizett dísznövényekhez szoktatott szemének persze ez kimondottan csúnya. Szinte már felháborító. Pedig csupán a természet teszi a dolgát, megmutatja, mi lehet a kiút az egyre aszályosabb hónapokban, hacsak nem akarunk egy szinte teljesen elsivatagosodott város közepén ébredni.
A mindent lekaszálni vágyók talán nem gondolják végig, hogy a szépség, az esztétika mindig konvenció függvénye. Elég, ha csak megnézünk egy Rubens-festményt vagy egy 80-as évekbeli kártyanaptárt,
hogy lássuk a nőiesség fogalma miként változott az elmúlt századokban. Ám ha végre már a divat is megértette, hogy mindenki jobban jár, ha az éhezés határáig sanyargatott idomokról áttérünk a természetes test jelentette hétköznapi esztétikára, akkor miért ne szoktathatnánk szemünket a környezetünk tekintetében is az anyatermészet messze nem szeplőtelen, ám annál dúsabb szépségéhez.
És még mielőtt a parlagfűtől szenvedők nekem esnének, máris jelzem, hogy Bécsben szinte teljesen elmúlt az allergiám, már gyógyszert sem kell szednem a legkritikusabb időszakokban. A magyarázat roppant egyszerű, az igazán erős, szabadon hagyott gyomok között képtelen helyet kiverekedni magának a parlagfű, egyszerűen nincs élettere. Az ökológiailag kellően átgondolt terület ugyanis nem egyenlő a parlagon hagyott földdel, ahol az allergiások első számú közellensége vígan terem. Így aztán kedvemre gázolhatok bele az égig érő gazba Bellával együtt. Természetesen a csalánt azért, megadva a kellő tiszteletet, szépen kikerülöm.
Csak az a szép zöld gaz… Könnyen lehet, hogy Poldi bácsi klasszikussá vált mondatát így kell majd átírnunk a jövő nemzedék számára, ha azt szeretnénk, hogy nyáron is zölden burjánzó szigeteket lássanak a parkokban. Ugyan kevesebb lesz a hely nekünk, de az átengedett (pontosabban: visszaadott) területek meghálálják a gesztust: élhetőbb szinten tarthatják a felforrósodó városokat. A fűnyírót pedig beparkoljuk oda, ahová való: a múzeumok vitrinje alá. Mint egy önmagát pusztító életmód jellegzetes kellékét.
