Szomorú szerda volt. Karácsony Gergely tőle szokatlan módon végre beleállt egy ügybe: felkarolta a betiltott Budapest Pride-ot. Felkarolta azokat, akiket a hatalom eltiporni készül, megmutatta, hogy a szabadság mindenkié, nemcsak azoké, akiket a kormány érdemesnek talál rá. A kormány budapesti sameszei erre betrollkodtak egy Budapest Büszkeség menetét, mint önkormányzati rendezvényt ellehetetlenítő módosító javaslatot minden egyes előterjesztés mögé, előre jelezve, hogy a közgyűlés szerdai ülésén erről fognak beszélni agyvérzésig, ügyet sem vetve arra, hogy Budapest éppen a csőd elől próbál eltáncolni és ennek megakadályozása valójában a kormánynak is érdeke, hiszen egy előrehozott választáson csúfos kudarc várna rájuk. De semmi se számít.
Az egyre áradó, kormányváltásra készülő Tisza pedig bátran elfutott. A párt fővárosi frakciója az eddigi gyakorlatot követve nem akart semmilyen módon állást foglalni. Eddig se tették, ha csak egy kicsit is megosztó kérdésről volt szó, ha bármi olyan ügy került terítékre, amelynél a nyílt kiállás az egyik vagy a másik oldal mellett szavazatokat veszélyeztethetett volna. Tehették volna ezt ma úgy is, hogy elmennek az ülésre, de elhessegetik a Fidesz – várhatóan idegzsibbasztó, vérlázítóan ostoba – szónoklatait. Kétségtelenül fárasztó lett volna, idegesítő, de a politika nem úri lánykák babazsúrja, ahol mindenki kedveskedve szépeket mond, miközben látvány teát szürcsölget apró csészécskéből. A politika elvek, érdekek ütköztetéséről, kemény vitákról és igen, alkukról szól. A távollét nem politika. Jelen esetben a város és az itt élők, a Tisza választóinak érdekeit súlyosan sértő gyávaság.
Szerdán bizonyosságot nyert, hogy se a kétharmados többséggel bíró kormánypártot, se a következő ciklusra hasonló többséget elnyerni szándékozó Tiszát nem érdekli Budapest. Ha csődbe megy, hát legyen.