Aranyosi Péter;

Pofonok és pofonok

Beugró

A poloskázók megbüntették a dakotázót. Megint egy mondat, amit nem lesz könnyű megmagyarázni pár évtized múlva, mert a történelem nem képes odafigyelni minden apróságra. Ráadásul úgy kezdődik, mint egy jó pesti vicc…

Igazból azokat nem értem csak, akik az előbbin felháborodnak, az utóbbira pedig csak legyintenek. Persze, értem én, hogy van különbség a kettő között, hiszen az előbbit az ország miniszterelnöke sütötte el, utóbbit pedig egy bohóc (Hadházi Laci hívja így magukat előszeretettel, és nem pejoratíve), igaz, ő nem a színpadon, hanem egy interjúban, ami azért mégiscsak más. A színpadon ugyanis még nagyon jó szándékkal menthető lenne, tán még lehetne azt mondani, hogy még az előadóhoz képest is ízléstelen, aki amúgy épp a vaskosságából él meg. De Aranyosi Péter civilben „szólta” el magát, vagyis nem volt poénkényszerben.

A dolog azóta odáig fajult, hogy ma már abban sem tudunk megegyezni, hogy bocsánatot kért-e a miskolci romákat kipécéző mondatáért, vagy sem. A Hír Tv oldalán ez volt olvasható 18 órával ezelőtt: „Aranyosi Péter továbbra sem kért bocsánatot a roma kisebbségtől”. A hvg oldalán pedig két napja azt, hogy: Aranyosi Péter bocsánatot kért azoktól, akiket „akarata ellenére megbántott”. Az idézőjeles részt a standupos posztjából vették át, ahol valóban elnézést kért. Ennyire két világban élnénk?

Nem tudom, mikor szabadulunk meg mindettől, mikor lesz ismét természetes, hogy ilyesmivel nem lehet megélni sem a színpadon, sem a politikában. A humornak mégiscsak a szellemességhez, és így a szellemhez lenne köze, amibe a hasonlóan alacsony röptű, gyomorból érkező megjegyzések nem nagyon illeszkednek. Még akkor is, ha elvileg azért járunk hasonló előadásokra, hogy ott görbe tükröt tartsanak elénk. De ebben sajnos nincs semmi görbe, ez így nyers, darabos és félkész. Ez így gyűlölet. És nem művészet.

Igazából akkor szereznénk vissza a természetes immunitásunkat, ha egy-egy ilyen mondat után magától fogyna el a levegő a sértegetők körül. Szép lassan kiürülne a nézőtér, elfogynának a szavazók, mert igazából senki sem keveri össze a szórakoztatást a sértegetéssel. Nem attól lesz jobb nekünk, hogy mások orrát beleverjük a nyomorúságukba. És e tekintetben nincsenek oldalak, nincs nekünk tetsző kisebbség (a melegeket ne rugdossuk, csak a romákat), ez minden irányból gusztustalan, és nincs az a kacagás, ami elvenné az élét.

Őszintén szólva az is különösen furcsa volt, hogy Aranyosi napokig nem állt elő a bocsánatkéréssel, hanem az áldozat szerepét vitte tovább. Bár ebben is van némi igazság, ilyenkor mégis a tisztesség lenne az első. Hiszen ez épp ilyen visszás, amikor Novák Katalin is a pokoli szenvedéseiről mesél ahelyett, hogy végre az áldozatok felé fordulna. Valahogy így vagyok a photoshoppozott békevággyal is: nekem ne papoljon senki az emberi élet szentségéről, amíg vörösre tapsolja a tenyerét a verbális agresszió (poénok és összekacsintások) hallatán. Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a háború az ágyúzással kezdődik, és nem az indulatok felszításával.