Eljött a béke ideje, szögezte le a Truth Socialön Donald Trump, miután az amerikai csodagép 13,6 tonnás bunkerromboló bombák sorát dobta le Fordóra és tengeralattjárójáról Tomahawk rakétákkal szórták meg az iráni atomlétesítményeket. Az amerikai elnök nemzetéhez intézett beszédében további, még súlyosabb csapásokat helyezett kilátásba, amennyiben Irán nem köt azonnal békét, vagy a közel-keleti amerikai támaszpontok elleni megtorlással válaszol. Márpedig borítékolhatóan lesz válasz, az Iráni Forradalmi Gárda szerint „a háború csak most kezdődik”. Donald Trump 19-re húzott lapot, és akár be is jöhet neki – bunkerbombái vagy lángba borítják a Közel-Keletet vagy véget vetnek annak a rémálomnak, hogy a világ egyik legveszélyesebb rezsimje atomhatalommá válhat.
„A béke elnöke” öt hónapos áldásos elnöki tevékenysége során káoszt, bizonytalanságot teremtett világszerte – mind a harctereken, mind a világgazdaságban, és akkor még nem is beszéltünk arról a felfordulásról, amit az amerikai mindennapokban okozott. Mindeddig nem tudta teljesíteni felelőtlen ígéretét, beiktatása utáni azonnali békét Ukrajnában és Gázában, az iráni atomlétesítmények elleni támadással viszont megszegte híveinek tett azon fogadalmát is, hogy az általa irányított Amerika nem kezdeményez újabb háborúkat.
Ha ezt a vasárnap hajnali támadást megússzák minimális amerikai veszteségekkel (értsd, viszonylag kevés amerikai katona esik áldozatul az iráni megtorló válaszcsapásoknak a közel-keleti amerikai támaszpontokon) és az amerikai földön elkövetett különösebb terrortámadás nélkül az időközi választásokig, akkor Trump learathatja kalandorpolitikájának gyümölcsét. Ellenkező esetben a Republikánus Párt fizeti meg az árát.
Csakhogy az amerikai elnök döntése – sajnos – nem csak az amerikaiakat érinti. Ha el is tekintünk attól a veszélytől, hogy az iráni atomlétesítmények körüli háború magában hordozza – még ha minimálisan is – egy potenciális újabb Csernobil kockázatát, akkor is nem kívánt kollaterális következményei lesznek. Például az, hogy elvonja a világ figyelmét az ukrajnai háborúról, mintegy szabad kezet adva Vlagyimir Putyinnak ahhoz, hogy befejezze „művét”. Az orosz elnök a hét elején még arról beszélt, hogy bár nem tekinti legitim vezetőnek, hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni ukrán kollégájával, pénteken viszont, a látványos amerikai csapatösszevonások árnyékában már a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórum széles nyilvánossága előtt melegítette fel rögeszméjét, miszerint az oroszok és az ukránok egy nép és „ebben az értelemben egész Ukrajna a miénk”.
Putyinnak valamit sürgősen lépnie kell, hogy leplezze, ami az Izrael–Irán közötti háborúval mindenki számára láthatóvá vált: azt, hogy Oroszország nagyhatalomként megszűnt, közel-keleti befolyása a nullához közelít, legfontosabb szövetségesét, Iránt is képtelen megvédeni, támogatni. Ezt a blamázst csak azzal tudja kozmetikázni, ha saját háborújában valami dörgedelmeset mutat fel. Félő, hogy készül rá, hiszen Szentpéterváron azt mondta: „Van egy régi szabályunk, mégpedig az, hogy ahová orosz katona beteszi a lábát, az Oroszország”. Végül is Trump is megmondta, most már tényleg eljött a béke ideje.
