A bőség teljes zavara állhatott be, amikor program böngészésbe kezdett az ember, hiszen az esemény országosan mozgósította a közgyűjteményeket, könyvtárakat, levéltárakat, galériákat és akármilyen kulturális intézményt. Az éjszakának ugyanis van egy ethosza: a kultúra közös, a kultúra mindenkihez szól és mindenkié. A múzeum pedig nem statikus élet és halál között lebegő kötelező program: lehet koncerthelyszín, tánctér, vagy műhely is. Ettük, ittuk átrajzoltuk a kultúránk körvonalát.
Az immár huszonharmadik alkalommal megrendezett esemény kiemelt helyszíne idén Miskolc volt, ahol a Herman Ottó Múzeumtól a Pannon-tenger kiállításig, a szecessziós házaktól a Régészeti Látványraktárig mintegy ötven program zajlott – irodalmi séták, népviseleti performanszok, sőt, egy különleges Jókai–Sissi–Laborfalvi Róza flashmob is megelevenedett a színház előtti téren, hiszen 2025 Jókai-emlékév is. A Múzeumok Éjszakáján pedig számos intézmény csatlakozott ehhez tematikus programokkal. A Magyar Természettudományi Múzeum például a Nincsen ördög című regény egyik jelenetét elevenítette fel: a könyvben egy neuralgiás grófnő gyógyul meg masszázs által – ennek megfelelően Lazányi Eszter főmuzeológus, aki egyben okleveles masszőr, egy frissítő masszázst kínált a látogatóknak. A különös program irodalomtörténet, testi tapasztalás és kult-szintézis, melyben például az mutatkozott meg, hogyan lehet a klasszikus irodalomból élő közeg. De a Jókai-tematikát más intézmények is feldolgozták: a Petőfi Irodalmi Múzeum tárlatvezetései, az ELTE kiállítása, kisebb vidéki könyvtárak dramatizált felolvasásai, sőt ,még gasztrotörténeti programok is kapcsolódtak a nagyregények világához.
Budapesten az intézmények már szombaton kora délelőtt megnyitották a kapuikat. A Mai Manó Házban például olyan vezetett sétán vehettünk részt, mely az egyébként részben zárt épület történetébe, az egykori fotográfus műterem működésébe és a jelenleg kiállított képek kontextusába vezették be a látogatókat. Közben a kollázskészítés izgalmaiban is elmerülhettünk, ahol a leghíresebb képeket lehetett pillangó formába szabdalni, keresztbe tépni és újra összerendezni.
A rengeteg kreatív foglalkozás mellett a gyerekeknek volt könyvtári „kincskereső” játék és társasjátékkal egybekötött „építsd vissza a könyvtárat” kihívás is az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltárában. Itt az egyik könyvtáros a háttérmunkáról is mesélt nekünk: – Szinte az egész könyvtárra szükség van ilyenkor, mert nagyon nagy a tömeg. Akik nincsenek itt, azokat diákmunkásokkal szoktuk helyettesíteni – mondta. Nemcsak a látogatók jelentek meg tömegesen: az ország egyik legnagyobb kulturális eseményéhez több ezer muzeológus, önkéntes, restaurátor, előadóművész és múzeumpedagógus kapcsolódott.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Epreskertjében – mely év közben többnyire zárt, de a Múzeumok Éjszakáján megnyitotta kapuit – a kínai „Bronzművészet a Sárga-folyó mentén” című vendégkiállítás mellett külön kalligráfia-workshopot tartott például Zhang Wei (Csang Vej) kalligráfusmester. Zhang Wei missziója, hogy a kínai kultúrát közelebb hozza a magyar közönséghez, így nemcsak demonstrálta az ősi technikákat, hanem a látogatók is kipróbálhatták a különleges ecsetkezelést, a tushasználatot, vízpapírral való gyakorlást, miközben a mester a műfaj megdöbbentő szabadságáról mesélt. Kiderült, hogy a kalligráfia nem pusztán írás vagy meditatív mozgásforma, hanem az önkifejezés egy olyan ősi formája, amely az alkoholmámort ugyanúgy ünnepli egy műben, mint a nirvánát.
A budai Virág Benedek Házban megannyi könyvbemutató mellett az ország egyik legismertebb digitális fotóarchívumának, a Fortepannak a stúdiójába pillantottunk be. A gyűjtemény különlegessége nem a volumenében rejlik, hanem a kurátori elvben, amelyet igazából Tamási Miklós testesít meg. Ő válogatja össze a „milyen lehetne az ideális múlt” archívumát, melyet örömmel lapozunk fel. A látogatáson arról mesélt, hogyan történik a gyűjtői munka: van, hogy zsibvásáron veszik a filmtekercseket, de többnyire lomtalanításokkor, családi dobozok mélyéről előkerült negatívokból áll össze az ország egyik legizgalmasabb vizuális emlékezete. Emellett a mini fényképezőgépet és az ambrotípiát is bemutatták, mely egy XIX. századi fotótechnika. Az üvegre rögzített negatív kép olyan felbontású, hogy mozivásznon is nézegethetnénk, de nem sokszorosítható és igen kényes felülete miatt, kevés ép példányt tartunk számon.
A Múzeumok Éjszakájának programrengetegében koncertekkel is bőven találkozhattunk. A Magyar Képzőművészeti Egyetem aulájában a Zeneakadémia jazz tanszakos hallgatóinak formációja ültette át az improvizáció nyelvét a képzőművészet világába. A látogatók a földön ülve, a tárlat közepén hallgathatták a játékot, amely akár megkoronázása is lehetett volna a napnak. De kár lett volna bárhonnan is hazamenni, egy következő helyszín újabb örömöt ígért.
A Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében külön színpad épült a felolvasásoknak. A Mordai zenekar adott folk-rock koncertet, míg a Sebő Együttes fellépésére szinte csurig megtelt a Károlyi Kert. Odabent a naplóírás-workshop is teltházzal zajlott. Szerb Antal mottójával – „Naplót fogok vezetni – hogy formát adjak életemnek” – mintegy félórányi csendben tényleg lejegyeztük a saját történetünket. Itt volt talán leginkább tetten érhető, mennyire sokan vágyunk az elmélyülésre, és arra, hogy saját élményeinket ne csak befogadott, hanem aktívan alkotott kultúraként éljük meg.
A Múzeumok Éjszakája nem egyszerűen a nyitott ajtók ünnepe. A programok összessége egy olyan mozgó, lélegző kultúra képét rajzolja meg, amely egyszerűen kimeríthetetlen. Ha szombatról vasárnapra el is fáradt kicsit az ország, egészen biztos, hogy sokan az eseményen túl is továbbviszik a benyomásaikat, ismét útra kelve egy következő hétvégi napon tárlatot járni – vagy táncokat.
