Mindig klassz küvé, amikor a kicsit hűvös német elem összekeveredik a színes latinnal, lásd Elzászt és Dél-Tirolt. Utóbbi kis ország az országban, tán az egyetlen harmonikusan működő etnikai autonómia, olyan, mint amilyenre a székelyek vágynak Erdélyben. Sramli szól, az asztalon Sauerkraut és Speck és Knödel és Schlutzkrapfen tészta (körteliszttel és házi sajttal és husival kell megtölteni és paradicsomszósz, aztán mandulafenyő pesztó – szép ez a német nyelv, kár, hogy nem Obersturmbannführerkrapfennek hívják a Schlutzkrapfent), polenta és lasagne és pasta gnocchi és gulyás, hisz ez itt a Monarchia vót.
Mígnem 1919-ben a saint-germaini békeszerződés Itáliához kapcsolta a szanaszét amputált Ausztriától Tirol déli fertályát, melyet akkor 97 százalékban osztrák-németek laktak, akik autonómiát követeltek a kis, félmilliós, 13.619 négyzetkilométeres tartománynak, jött az a kretén Duce és az erőszakos olaszosítás, ami a háború után is folytatódott. 1957-ben az elnyomott osztrák-németek tüntetni kezdtek, sőt, a radikálisabb helyiek bombákat robbantottak, szóval a szembenállás nem volt egy tréfadolog. A Feuernacht („a tûz éjszakája”) nevű merényletsorozatban például 1961. június 11. éjszakáján vagy 40 robbantást hajtottak végre, főleg magas feszültségű villamosvezetékek és erőművek berendezései ellen. Véres megtorlás jött, majd hosszas diplomáciai szkanderezés után 1969-re jutottak el az egyensúlyhoz, olyan autonómiához, amely garantálja a szabadságot kisebbségi osztrák-németeknek és teljesen autonóm döntési jogköröket biztosít a tartománynak a gazdaság, az oktatás, az egészségügy stb kérdéseiben, valamint náluk hagyja az szja, a jövedéki adók és az áfa 90 százalékát. Hol egyensúly van, ott virágzás van. Dél-Tirol kis szegény hegyi izéből mára Itália egyik leggazdagabb régiója lett, a turizmusból és a mezőgazdaságból élő, elképesztően szép kis világ, a fejenkénti GDP 46 ezer dolcsi (a miénk 16.100).
Ha bármelyik utcából fölpillantasz, minden utca végén áll egy 3 ezer méter magas hegy, a csúcsok és sziluettek meghökkentően éles, szúrós, hisztérikus rajzolatokat vágnak az égbe. Alul bocik molyolnak a smaragdzöldben, a szép házakat (tudják, olyan hegyi doktoros cuccok) mintha mind épp’ most festették volna ki, feljebb végtelen fenyőerdők, vad folyók rohannak a persze tök jó utak mentén.
Mindennek a tetejébe 1998-ben valaki kitalálta, hogy tartsanak kórusfesztivált a Puster-völgyben. Valahogy involválódván a remek nevű Jazz and More-kórusba (mindig ilyen kórista voltam, ritkán szólótáncos…, ifjúkori tenorból őszbe csavarodó ormánnyal a basszbaritonba deklasszálódva, mint kollégám, Placebo Domingó), némi kételyektől gyötörve, hogy nem fölösleges dolog-e kóristának lenni? De nem, mert egy: énekelni jó. Kettő: a többi kórista cuki. Három: néha felvillan és megérinti az embert a kézzelfogható dolgok mögötti világ szépsége, és mi fontosabb ennél? Minden, ami fontos, amiben a látható világ mögötti világ testet ölt, csakis efféle fölösleges foglalatosságokon keresztül érinthető meg; van, aki vászonra mázol, van, aki tütüt ölt, van, aki a külső élet helyett egész nap könyvet ír, mert tudja, hogy a belső élet, amit cserébe kap, bőven kárpótolja a szerkesztetlen külső életért – ugye az alkotó értelmiségi az, aki talált érdekesebbet a szexnél. És van, akinek megadatik, hogy kórista legyen, ami btw jó nehéz ám, de jó játék. A kórusban is fejétől bűzlik a hal, azaz amilyen a karnagy, olyan a kórus. A JAM-et abriktoló képzett profi (Lovas Gabriella) képes dögös lüktetést vinni a dolgokba, ahogy a professzor Lakner Tamás vezette pécsi egyetemisták is eszméletlen tiszta, lélegző, színes dinamikájú hangon csendültek fel.
És tán a lényeg: utolsó délután az egész (3 ezer kórista 18 országból, édi szöszi tündérszerű litván kislányoktól a bőrnadrágos, zergetollas nagy bajuszú helyi bácsikon vagy a színes amcsikon át a hetven pluszos koreai nénikig) végigvonult a Via Dravatól majd’ egész San Candidón, és fölfénylett a dolog legszebb vonása – a mindenféle nációk boldogan kavarogtak a főtéren, azt érezted: ilyennek kéne lennie a világnak, vidámnak és barátságosnak és boldognak, na erről szól Pusteria és a kórus.
