Fordulóponthoz érkeztünk: már csak pár nap, és Dusi maga mögött hagyja az általános iskolát. Az ilyenfajta eseményeket mi, magyarok szeretjük valami ünnepséggel, az úgynevezett ballagással emlékezetessé tenni. A német-magyar osztály „végzősei” kapcsán is a magyar szülők vetették fel az ötletet, az osztrákok, ahogy az eddigi négy évben kiderült, e tekintetben sokkal lazábbak, nem nagyon ragaszkodnak az ünnepélyes formaságokhoz. Sőt, nincs is náluk ballagás, a kifejezés lefordíthatatlan, amikor szóba került a dolog az iskolával való megbeszélésen, akkor is jobb híján a magyar fogalmat tuszkoltuk be a német szavak közé.
Mi viszont ragaszkodtunk hozzá, mert hát hogyan is könnyezhetnénk meg akkor az egészet, amint azt egy rendes szülőnek illik? Így aztán lett tarisznya is, benne só és pogácsa, és mindenki kap egy képet az osztályról. Valaki az „ünneplőt” is felvetette, hogy akkor már illene úgy megjelenni, hiszen hosszú nemzedéken át úgy szocializált minket a magyar iskola és a tévéfilmek, hogy ami fontos, az csak fehér ingben történhet meg az emberrel, legyen az évzáró vagy kivégzés (lásd még: Baradlay Jenő). De aztán csakhamar kiderült, hogy ehhez már nem ragaszkodunk, ennyi formaság már nekünk is sok. Az egyik szülő meg is jegyezte, hogy az ő gyerekének még fehér inge sincs, mert itt egyszerűen nem volt rá szükség. Tehát amolyan felemás helyzet állt elő, hogy lesz ünnepség csak ünneplő nélkül, mindenki a legkényelmesebb nyári viseletében (plusz a tarisznya) ballag hát el az „öreg” iskolától.
Őszintén szólva, az én emlékeimet is megszépítené, ha annak idején rövidnadrágban és pólóban álltam volna a nyári kánikula idején az iskolaudvaron.
Amúgy az első, nem hivatalos ballagásom nekem nyolcadik végén volt, de azt lekéstem. Mentségemre legyen szólva, hogy az utolsó pillanatig nem volt világos, hogy megtartják-e vagy sem. Akkoriban szüntették meg a magyar általános oktatást a Kölcseyben (akkori nevén: 5-ös számú Ipari Líceum), és minket, nyolcadikosokat áttettek, mint valami kinőtt bútort, a Zeneiskolába. Minket ez nagyon megviselt, hiszen hét évet töltöttünk el a régi iskolánkban, minden zegét-zugát ismertük, tudtuk, hol vannak a tanármentes búvóhelyek, hol lehet belopózni (a paplak udvarán át) az épületbe késés esetén. Az új helyen viszont idegenek voltunk, és úgy is viszonyultak hozzánk. A „kisballagással” kapcsolatban is az lehetett a helyzet, hogy az utolsó pillanatig nem tudták eldönteni, hogy engedélyezzék-e vagy sem, talán jóváhagyást vártak valahonnan.
Mi viszont a nagy szünetben ellógtunk a melléképület mögé, mert Levi talált egy félig elszívott csikket az udvaron, és azt akarta meggyújtani. Fogadkozott, hogy majd bele is szív. Ez természetesen majdnem minden fiút érdekelt. Gyorsan kiderült, hogy egy cigizésnek is megvannak a maga fogásai, nem lehet életre kelteni azzal a módszerrel, ahogy mi gondoljuk, hiába érintette Levi a gyufát a végéhez, messze nem akart úgy parázslani, ahogy a felnőttek szájában. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy már meggyújtásnál is bele kell szívni, mert a levegő a titka mindennek. Levi arca elszürkült a füsttől, amint harmadjára sikerült, de azt hazudta, hogy nagyon kellemes, igazán meg lehet szokni. Rajta kívül senki sem akarta kipróbálni. A művelettel így is elment vagy harminc perc, nem kapkodtuk el, mert úgy tudtuk, hogy lyukas óránk van, a matektanár megbetegedett. Csak amikor kiértünk az udvarra, akkor láttuk, hogy a három kiebrudalt magyar osztály számára már tart a hevenyészett ünnepség. Akkor már nagy pofátlanságnak számított volna, ha mindenki szeme láttára csatlakozunk a többiekhez, ráadásul enyhén cigiszagúan. Így az első ballagásomat a melléképület sarka mögé húzódva néztem végig, nem különösebb meghatottsággal, inkább kicsit félve, hogy lebukunk.
A nagy, az igazi sem hozott nagyobb élményt. 1990 volt, a szabad világ első ballagása, boldog-boldogtalan beszédet mondott (a hirtelen megalakult pártok mind úgy érezték, hogy illik jelen lenni ezen a jeles ünnepségen), de nekem egyetlen idézhető gondolat sem maradt meg a fejemben, csak a saját izzadtságszagomra emlékszem a nehéz öltönyben, ahogy egyre csüggedtebben állok egyik lábamról a másikra. A nagybetűs életről szónokoltak nyilván, de mi úgy voltunk vele, hogy arról most már speciel nem dumálni kellene, hanem megélni, ahhoz pedig az lenne a legjobb, ha utunkra engednének, és minél hamarabb. Azóta gyanakszom arra, hogy a politika voltaképpen mindig is pótlék: beszélünk valamiről, amit amúgy csinálhatnánk is.
Most senki sem fog beszédet mondani, helyette inkább piknik lesz a magunkkal hozott finomságokkal. A szónok hangja helyett a sokszínű, ám éppoly tartalmatlan csevegés tölti majd meg a parkot, ám míg az utóbbi az élet szerves része, az előbbi puszta imitáció. Talán épp onnan kezdődik a valódi szabadság, hogy nem a jól megválogatott szavakban élünk, valamiféle álvalóságban, hanem a fésületlenebb tetteinkben. Nem az ünnep izzadós feszengése a fontos, hanem az, hogy mit csinálunk utána. Kész szerencse, hogy Dusiék tarisznyájában ez a tapasztalat már eleve benne van…
