Egy másik korabeli hetilap, az Új Tükör azt írta: „A magyar újhullámos zenekarok közül körülbelül úgy magaslik ki a KFT, mint annak idején az Illés a beatzene kezdeti mezőnyéből.”
A helyzet hasonlított az együttes feltűnésére. A berobbanásról Laár András azt mondta: „A csapból is a KFT folyt akkoriban, a Bábu vagy tizenötször ment a rádióban naponta.” Bornai Tibor pedig így beszélt 1981-ben, a táncdalfesztiválos befutás után: „Az elkövetkező hónapok nagy feladata számunkra, hogy bebizonyítsuk, a KFT nem egyszámos bábuzenekar. Mi nem vagyunk bábuk, hanem egy új utakon járó, igazán csak most kibontakozó, sokszínű és sokat akaró rockcsapat.”
Mégis, mint egy falat kenyér, kellett az Afrika. Miután a KFT második albumának kereskedelmi sikere elmaradt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőinek elvárásaitól, vagyis az eladott példányszám nem érte el a 30 ezret, a potentátok ultimátumot adtak a zenekarnak: írjanak újabb, a „Bábuhoz” hasonló országos slágert, különben felbontják a szerződést.
Parancsra kiváltképp nehéz slágert létrehozni, de a KFT-nek sikerült, az eredetileg Itália címet viselő Afrika az együttes alighanem legnagyobb dobása volt. Márton András szerint a dél-európai országot azért cserélték a fekete kontinensre, mert megneszelték, hogy a Dolly Roll olaszos albumon dolgozik – jó volt az értesülés: azúr Kékeséknél készült az Angelo, a Gina, a Maria Makaróni vagy a Sóhajok hídja –, ezért a káeftések átírták az eredeti szöveget.
Dumában és kávéban nem volt hiány, Dolly azt nyomta, hogy „megittunk együtt egy capuccinót, / s fülembe súgtál egy amore miót”, Laár meg azt: „minden feketének fizetek egy feketét”.
Közben Bors Jenő, a Hungaroton nagyura arról értekezett: „Egy stúdióóra legalább kétezer forint, egy igényes zenekar minimum kétszáz óra alatt készít el egy lemezt. Négyszázezer forint tehát csak a stúdió. Ekkor még nincs szó jogdíjakról, reklámról, nyersanyagárról, préselési költségről. Ezért van az, hogy negyvenezer eladott példány fölött lesz csak nyereséges egy poplemez.”
Sebők János viszont így elemezte a popszakma viszonyait 1984 végén: „Magyarországon továbbra is kisipari módszerekkel, vásári-bazári eszközökkel, eladási módszerekkel próbálják meg hódítani és tódítani a közönséget. De a közönség az orra előtt elhúzgált mézesmadzagokra egyre kevésbé akar ráharapni. Ami a hetvenes években még szájtátásra késztette a budapesti dörzsölt rockrajongókat is, az ma már vidéken sem kunszt. Füst, köd, pirotechnika, lézer, mikrofonállvány-emelgetés: újabban ez igencsak fapados show.”
Lutz Ackermann, a hamburgi Nord Deutscher Rundfunk zenei szerkesztője mégis arról beszélt: „Régebben, ha az ember a magyar bandákat összehasonlította az amerikai, az angol, sőt még a német együttesekkel is, az összevetés semmiképp sem volt hízelgő. A Hungaria és a KFT felvételeit hallgatva ilyen különbség már nem fedezhető fel.”
Voltak mások is a színen. Az itthoni listavezetők közé tartozott 1985-ben a Jelbeszéd Koncz Zsuzsától; az Európa Varga Miklóstól; a Nyár van a Neotontól; A kör közepén állok az Eddától; a Szeretlek is meg nem is az R-Gótól; a Csak a szívemet adom eléd Vikidál Gyulától; az Azt beszéli már az egész város a Skorpiótól; a Jerry Lee Lewis Bródy Jánostól; a Jeremy a Névtelen Nullától; A film forog tovább az Első Emelettől; a Nem tudtam, hogy így fáj Révész Sándortól.
Egy héttel az Afrika utolsó elsősége után az Éjszakai vonatozás robogott az élre. Az LGT nevezetes száma szintén kilencszer volt első, és csaknem másfél évig jegyezték a tízben, a nagy októberi november 7-én hagyta el a szocia-listát 1986-ban.
Közben az MHV lapja, a Pick-up így kezdett egy interjút: „Ülünk Laár Andrással, a KFT gitárosával a Vigadó folyosólyán.” E felelythetetlen nyitány sem változtatott bezsongó százezrek egyöntetű véleményén, hogy imádlak Afrika, aha-ha.
