A való életben általában, sőt, szinte mindig az erősebb győz. Hiába a szellemi fölény, ha a test nem tudja megvédeni a benne lakozót. Legyen az férfi a nő-, felnőtt a gyerek-, autós a gyalogos ellen, vagy akár állampolgár a hivatallal, ellenzék a hatalommal szemben. Az erős, ha gyáva is, legyőzi a bátor gyengét. A bántalmazottak oltalmazója, úgy is mint a hős lovag, a karakán buszvezető, a szemet nem hunyó utastárs, a jóérzésű szomszéd, az abuzálót lefülelő, a fehérgallérost elítélő, a mutyi ellen felszólaló, valamint a nemzetet annak érdekei szerint óvó-védő államférfi története jobbára mese habbal errefelé nálunk, Kelet-Európában.
Ha van is ilyen ember – minden tiszteletem az övé –, az csupán egy pár a millióból. A szenvedők, megalázottak száma, akiket nem véd meg senki, számukat tekintve milliós nagyságrendű. Préda és vadász. Ki melyik? Egyszer így, másszor úgy? Elhatározás kérdése? Erőfölényé? A mert megtehetem dölyfé? Azt hiszem, ez így mind. Aki erkölcsinek hitt, vagy fizikai fölényben van a másikkal szemben, és a maga javára akarja fordítani kettejük erőviszonyának különbségéből származtatható bármilyen hasznot, az meg is fogja tenni – ha a jelleme gyengébb. Még akkor is, ha a szellemi fölény kétségtelenül az erőtlenebb fizikumú oldalán van. Sőt, akkor talán méginkább. A gyengébbel szembeni kisszerűség tudata gyilkos ösztönöket produkálhat a bármilyen és mindennemű hatalomszerzés érdekében. Pedig csupán ember áll emberrel szemben. Két porszemnyi entitás a világmindenségben. Ki merészeli eldönteni, megszabni, kit lehet, szabad bántani? Szóval vagy tettleg. Kit lehet ellenségnek kikiáltani? Kit lehet megtámadni?
A családban, az utcán személyesen, a számítógép monitorja mögé bújva névtelenül, az ország házában cinkos félmosollyal, vagy hadsereggel, technikával felfegyverkezve. Ki veszi a bátorságot arra, hogy saját magára ossza Isten szerepét?
„… képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik.” – írta a világhírű naplót író, tizenhárom éves Anne Frank, a családjával huszonöt hónapig Amszterdamban bujkáló, zsidó kislány, aki végül a II. Világháború utolsó napjaiban halt meg a bergen-belseni koncentrációs táborban.
És ha megtörtént az elképzelhetetlen, és már minden „halálba, nyomorba, zűrzavarba” fordult, vajon az elnyomott, elgyötört mer-e segítséget kérni, vagy beletörődik-e az örök vesztes, kiszolgáltatott helyzetébe? Az áldozatsegítő pszichológia alaptézise szerint mindenki addig marad egy számára alapvetően rossz, vagy bizonytalan kimenetelű helyzetben, amíg az valami miatt mégis megéri neki. Ez az előny egy folyamatos testi-lelki abúzust elviselő, bántalmazott személy esetében lehet a lakhatás, a jövedelem, a gyermekek megtartása, a főnöke által zaklatott beosztottnak, a kollégája által mobbingoltnak a munkája megmaradása, az osztálytársak által megfélemlített gyereknek a közösségben való bármilyen részvétel lehetősége, a kiközösítés elkerülése. Vagyis a zaklatóval, kínzókkal való kapcsolatban maradás kényszere.
A közösségi hatalom kisajátítójának politikai és gazdasági érdeke a rábízott nemzet folyamatos sakkban tartása ígérgetés arzenál bevetésével, háborús vészhelyzet vizionálásával, amellyel a fotelforradalmárságon túli cselekvőképességet – a bántalmazás felismerése, összefogás, együttműködés – sikeresen megakadályozhatja. A testi-lelki abúzus, gazdasági, katonai terror felismerése utáni teendő a segítségkérés, ami roppant nagy bátorságot igényel az áldozat részéről. Amennyiben megkapja, érezheti, hogy nincs egyedül a problémájával. Kérdés, ha mer segítséget kérni, van-e kitől, és ha igen, akkor, aki felhatalmazása alapján megvédhetné őt, megteszi-e azt? Elhiszik-e bullyingot elszenvedő érintett által elmesélteket, és vajon neki hisznek-e, vagy a bántalmazónak (orosz-ukrán háború)? További kérdéseket vet fel az, hogyan tudja a bántalmazott feldolgozni a vele történteket, és segítségére van-e abban az a közeg, amelyben él.
A fehér ló hiánycikk, nincs raktáron, a szőke hercegre várni sem píszi. Így nem marad nekünk más, mint bízni abban, hogy sok lúd egyszer mégiscsak disznót győz, ezért ne veszítsük el a hitünket a józan ész diktálta összefogásban és együttműködésben.
Álljunk be minden esetben amögé, akiről a pozitív változást leginkább elhisszük. Meg azért se csüggedjünk, mert már Artur király is megmondta, amikor Lancelot-nak megmutatta a tucatnyi lovagnak elegendő Kerekasztalt Camelot-ban, hogy: „A király itt egy csak a tizenkettő közül. Egymást szolgálva, szabaddá válunk.” Hátha mi is. Saját magunkért. Nem egyszer és nem talán. Itt az idő, hogy a sarkából kifordult világnak a valódi hús-vér, nem statisztikai többség végre megmutassa a rendes kerékvágást!
