Egerben szép házunk volt, hatalmas földdel, itt meg a horror összegeket fizetjük minden hónapban a főbérlőnek, mondom ezt úgy, hogy elképesztően nyomott árat fizetünk, nem is értem, miért nem emel a jóember.
Szóval, amikor erről van beszélgetés, hogy ki hogy áll, és hallom a szárnyaló karriereket, amelyekre nem vagyok irigy, kicsit hümmögök magamban, de nem lehet mindenben sikeres az ember, ezt el lehet fogadni szerintem. Kinek ebben dob jól a gép, kinek abban. Megbeszéltük ezt a Ritával, a párommal és arra jutottunk, hogy akkor viszont élményekre költjük a pénzt, nem búsulunk.
Házra kevés az összeg, de egy érdekes, racionálisan szervezett életre viszont bőven elég.
Az elmúlt pár hónapban az átlagostól is kicsit többet dolgozom, dolgozunk, napi 12 óra is simán becsúszik. Először a hivatalos kertépítő cégnél teszek-veszek, kerítést, teraszt építünk, gyeptéglát fektetünk, anyagot mozgatunk, fát vágunk vissza, aztán jön a második felvonás. Itt saját ügyfeleimnek segítek, tető pucolás, csatorna pucolás, festés, kertészkedés, metszés, ami jön, teljesen random a dolog. Pár nagyon nagy létszámú pakisztáni, indiai családnak dolgozom, kézről kézre adnak. Az első ügyfelem Bob, aki a gilmertoni sarki bolt tulajdonosa volt, amíg el nem adta. Hónapokig kerülgetett, megrendelt valamit, majd lemondta, hogy esik, meg fú a szél, ami azért érdekes, mert nem neki kell melóznia, de ezt a szokását mai napig megtartotta, ha rossz az idő, annulálja a tevékenységet. Néha idegesít, néha nem, de ő az ügyfél, én alkalmazkodom a hülyeséghez. Mikor első alkalommal végre igent mondott, hogy mehetek, egy új ajtó tárult ki, kiderült, hogy nagyon sok helyre fog majd ajánlani, másrészt korrekt és azonnal fizet, nem handabandázik.
Kapcsolatunk korrekt, ami abból áll, ha megyek hozzá dolgozni, mintegy mantra szerűen megkérdezi, hogy vagyok, hogy van a család, hoz egy vizet, egy kávét és pár sütit. Aztán félóránként előkerül, megkérdezi, minden oké-e velem, amikor bólintok, elégedetten elmegy és újra kezdjük a panel beszélgetést 30 perc múlva. Gyakorlatilag évek óta semmit nem tudtam meg róla és a családjáról, annyit láttam csak, hogy a felesége új fogakat kapott. Megyek, köszönünk, kiadják a munkám, majd a jussom. Néha azon gondolkodtam, hogy vajon ennyire egyszerű-e, hogy nem tud mást kérdezni, de ezt sem hittem komolyan, egy nagy boltot vittek a testvéreivel a kerületben, olyan sarki fűszeres félét. Gondolkodtam azon is, lehet, hogy a kulturális különbségek teszik, annyira másban vagyunk, nem tudja, hogyan kezdjünk bele egy komolyabb diskurzusba. A házuk is olyan, mintha senki nem lakna benne, mindig kínos rend honol benn, soha nem láttam semmit a földön, steril berendezés, mint egy szomorú bútor prospektus. Aztán arra gondoltam, hogy lehet csak ennyi a szerepem, miért kellene kvaterkázni a kertésszel és csak én vagyok teljes szereptévesztésben. Mindegy, telt múlt az idő, már fel sem vettem ezt a komikus beszélgetés imitációt, meg azt, hogy ma nem dolgozunk, khm..., dolgozunk, mert esik az eső.
Ez egy másik elmélkedés tárgya volt, hogy miért fizetnek óránként 20 fontot nekem olyan csip-csup dolgokért, amelyeket egy gyerek is meg tudna csinálni.
Az rendben, hogy a ház melletti tizenhat méteres fát én vágom vissza, hogy ne veszélyeztesse a tetőt, de a virágot miért nem ők ültetik el az ágyásba? Lehet, hogy a vallásukkal, társadalmi státuszukkal nem fér össze a dolog? Erre sem kaptam feleletet, de az biztos, hogy gyomlálás, kapálás, sövény vágás, mind nekem jutott úgy, hogy sokkal jobb gépeik vannak a kertészkedéshez a garázsban, mint nekem a szakadt teherautóban, de ki sincsenek bontva a dobozból a méregdrága Bosch cuccok.
Tegnapelőtt érkezem hozzá, szólt, a sövényt szeretné levágatni, legalább hat méter magas tuja sövény, annyira nagy, hogy ha a tetejére egy létrát fektetek, akkor sétálni is lehet a felületen. Akartam írni egy történetet a Népszavának, de úgy voltam vele, hogy a Hidden Door fesztivál is jön, lehet, történik majd olyan dolog, ami érdekes és nagyon naprakész, egyszóval nem írtam meg a heti sztorim, felvettem a munkás göncöm és átugrottam Dalkeithbe, ide tíz percre lévő városka. Azt mondtam magamnak, hogy majd vasárnap írok, most megcsinálom a napi penzumot. Megérkezem a park melletti utcába, a ház előtt három nagy felső kategóriás kocsi parkol, mint normálisan. Bob kiadta a melóm, felmásztam a sövényre, hullott a sok ág, meg örökzöld levél, szedtem őket össze, hordtam a kukába, csak a szokásos. Mikor befejeztem a melót, kopogtam Bob ajtaján. Kijött, adott még egy teát négy sütivel, egy palack vízzel, letette az asztalra és nézett. Érdeklődve néztem, mi nyomja a bögyit, láthatóan kiesett a szerepéből, szeme töprengő volt. Már érkezéskor jelezte, egyedül van otthon, az egész família elment három napra Newcastle városába. Lehet, ez billentette ki a megszokás rutinjából.
- Mondd Valér, khmmm, szarul nézek én ki?
- Nem, de miért kérdezed? Mondtad, mikor jöttem, hogy valami baj van az egészségeddel, erről akarsz beszélni?
- Gyulladás van bennem, ezt mondta az orvos, két hét múlva, teljes kivizsgálásra megyek, nem is tudom, kicsit azért meg vagyok ijedve... Nem is tudom, arra gondoltam, hogy nem olyan jó ez a brit életvitel és életminőség Valér, én ezen gondolkodom napok óta.
Évek alatt ennyi információt nem hallottam a megrendelőmtől, őszintén felvonom a szemöldököm, jelezvén, hogy folytassa, folytathatja.
- Tudod Valér, fáradtnak tűnsz, nem akarlak megbántani, de nagyon fáradtnak tűnsz!
- Igen Bob, az vagyok, de ma is már betonoztam hét órát, ettem otthon és most ezt csinálom neked, tegnap is tizenkét óra, előtte is, szóval érthető, de nem krónikus, majd hétvégén pihenek.
- Ennyit dolgozol, édes istenem, hogy bírod?
- Nekem ez jutott, dolgoznom kell, etetnem a gyerekeket, elfogadtam, de minden ok, bírom.
- ...az van, szóval az van, hogy gyulladásban van a szervezetem, akarom én, de semmit nem tudok, nem tudok lehajolni, térdepelni, menni sem, fáj a derekam, mindenem, hátam, csak itthon vagyok. Biztos látod, mások vannak a boltban, eladtam a boltot, annyi pénzt kaptam, hogy már nem is kell dolgoznom, de megöregedtem. Mindenem fáj... Hány éves vagy te Valér?
- 52 leszek.
Mintha arcul csapták volna, meghőköl. Gondolom az arcomon nekem is átszalad valami, vizslatja a vonásaim. Eddig azt hittem, egy jó tízessel idősebb, a felesége kifejezetten öreg asszony benyomását kelti bennem, szóval ő még szerencsétlenebbül idősödik.
- 52 leszel... Én 53 vagyok. És te ennyit bírsz, én meg nem tudok elmenni gyalog a boltba. Tudod, én ezen gondolkodom, mert most már van időm, hogy nem jó ez a brit életvitel. Túl sokat dolgoznak itt az emberek, csak a munka, semmi más, hogy majd lesz valami, amit veszünk, s lám, már végéhez is ért az élet, nem tudom érted e mire akarok kilyukadni? Ott nálatok Európában, ott azt hallottam, a munka csak a második, mert éltek is, igaz ez te Valér?
- Hát sokféle ország van arra és például a katalánok biztosan máshogy élik meg az életet, mint a németek. A magyaroknál azért sokan nagyon sokat dolgoznak és sajnos arra sem elég a pénz, hogy fenntartsák magukat, szóval nem minden fehér és fekete ott sem. De értem mit kérdezel és valóban túl erősen fókuszálnak itt az emberek a munkára és a pénzre.
- Én harminc három évig csináltam a boltot. Ez idő alatt egy hetet voltam szabadságon, mikor apám meghalt, egy hetet mikor anyám elment, két napot mikor megházasodtam, meg talán még volt három nap más okokból, de énnekem ennyi szabadságom volt 33 év alatt és most azon gondolkodom barátom, lehet ezt eléggé elszúrtam, illetve ez nem jó így...
- Soha nem voltál szabadságon?
- Nem és ebben az a rettenetes, hogy észre sem vettem, mert nem volt időm gondolkodni, most meg mintha felébredtem volna, nézek szét és nem értem, mit csinálhatnék. Elrontottam én ezt Valér? Nem tudok mozogni...
- Hát ha azt nézem, hogy csak 53 vagy és szabad, nem. Nézd meg, micsoda egzisztenciád van. Otthon nálunk, mások is ennyit dolgoznak, de nem hogy házuk nincs , a rezsit is nehéz kifizetniük. Szóval nézz szét, van egy csomó kocsitok, nagy ház, család, mindened megvan, menj el egy terapeutához, edzőhöz, kezdj el egy új életet, sétálj, változtass, nem is tudom mit mondjak. Párom futóedzője tíz éve még láncdohányos, elhízott valaki volt, most futott 100 mérföldet, te is meg tudod csinálni.
- Neked is ez a sorsod Valér? Élvezed te ezt az egészet? Van neked életed? Most azonban, hogy nézlek téged, sokkal jobban nézel ki, mint én, ez egészen biztos, igaz ugye?
Nézem ezt az embert, beleharapok a számba. Mit láthat ez az embertársam belőlem, mit gondolhat rólam. Egy szakadt kosaras cipő rajtam, piszkos munkás nadrág, napszítta kapucnis felső, napégette arc, erős, kérges kezek, nem is szeret kezet fogni velem, csak az öklünket összeütjük, annyira nagy a kontraszt a fogásunk között. Mit gondolhat ő rólam? Hogy mondhatnám el neki, hogy nekem van életem, hogy este sétára megyek a párommal, másnap megyünk a Hidden Door fesztiválra, ami egy hatalmas összművészeti buli, kiállítások tucatjaival, táncosok, zene, partik, graffiti show, performanszok, ahova egy csomó barátunk is jön. Vasárnap a gyerekekkel megyünk ugyanide, a matiné kiadásra. Párom utazik Németországba bulizni két hét múlva, de egy hete volt a nagy futóversenye a hegyekben, a gyerekeink mennek Magyarországra a nagyszülőkhöz, hosszabb időre, én másodikán megyek északra, egy barátomnak viszek egy kocsit Invernessbe a repülőtérre, most voltam Berlinbe, kiállításom van a városban, októberre bejelentkezett egy francia barátom, jönne egy hétre, és nagyon jó testi és mentális állapotnak örvendek, hogy lehet ezt elmondani egy embernek, aki az előbb mesélte el a kudarcát?! Sehogy... Hogy sokat dolgozom, de van eleje és vége és szeretem a melóm és a minden ok, szeretet van otthon, meg béke.
- Hát, van életem, de nagyon sokat dolgozunk.
- De miért van az, hogy te ennyivel jobban nézel ki?
- Magam sem értem, mert lehet te a boltban voltál, de én meg nagyon sokat buliztam, alkoholt ittam, amit te ugye sosem, a vallásod miatt... ugye. Meg én csak most vagyok melós, tanár voltam, én is benn voltam, zárt térben, szóval, ez sem lehet ok.
Megint meghökken, látszik, erősen gondolkodik. Olyan mint az osztálytalálkozó, nézik egymást az emberek, ki fog hamarabb meghalni, ki néz ki rosszabbul és aggódás keríti hatalmába a kevésbé fitteket, miért az az átkozott Kovács van olyan jó állapotban, pedig milyen hülye volt fizikából, s lám, neki jött össze minden!
- Lehet, az étel... hogy egészségesebben esztek?
Hümmögök, egészen biztosan nem a küszöbön fogjuk megfejteni az élet nagy kérdéseit, de látom az irigységet a szemében, kezembe adja a 30 fontot, csak másfél órát voltam a mai szeánszon. Elköszönünk, jó egészséget kívánok neki, mondja, majd hív, ha kellek a munkára.
Móni barátnőnk dudál a ház előtt, a gyerekeket megöleljük, már otthon merjük hagyni őket, egy estére, nem gond, indulunk a buliba. Hidden Door fesztivál, az a sajátossága, hogy mindig más helyen rendezik meg, valami elhagyott épületben, tavaly egy elhagyott kormányzati palotában volt, előtte két évvel egy ex-irodaházban a parlamentnél. Rövid, alig 20 perces vezetés után már fordulunk is be az öreg papírgyár épületkomplexuma elé. Becsekkolunk és már robog is velünk a vonat. Hatalmas belső terek, vetítések, színházak, egy dobos zenekar veri a taktust. Egy másik zenekar egy vetítővászon előtt húzza, van egy techno rész, egy kajás szekció, vagy öt bár különböző helyeken, ötven különböző művész hatalmas installációi, az egyiknek olyan a hangja, mint a Dűne 2 filmnek, futkos a hátamon a hideg, mikor hallom. Van egy graffiti rész, ahol gigantikus falfestmények várják a látogatókat, és terek, terek, hatalmas terek, mindenhol akrobatákkal, táncosok, lézer falon ugráló nők, maszkos bűvészek, ami a leghihetetlenebb, az egykori papírgyár gépei is a színen vannak. Olyan az egész, mintha tegnap zárták volna be az üzemet. Az öltözőben még a tárgyak, bakancsok, kabalák a szekrényekben, munkavédelmi falragaszok, kulacsok, törött órák, jegyzetek mindenhol széthányva. És erre a teljesen szürreális helyszínre van felfűzve minden. Iszom egy koktélos kávét, lecsavarja a fejem, olyan erős, elindulunk bejárni a helyet. A hely van vagy 15000 négyzetméter, de Rita egy papír fecnire mutat öt méterről. A kis plakát elején egy név, Marschalkó Eszter, rendező meg más művészek, az előadás este fél nyolckor kezdődik egy közeli helyszínen.
- Ezt hogy vetted észre?
- Nem tudom, de ez nem az a nő, akivel találkoztunk Ádámék bulijában valami öt éve?
- De... beszarok, de hogyan vetted ezt észre?
- Nem tudom, ide lökött valami, hogy ezt a kis plakátot megnézzem...
Elhűlve nézem Ritát, olyan, mintha Tokióban a belvárosban, egy világító kulcstartó lenne a közepe a fókusznak. Az órát nézzük, még gyorsan megyünk egy kört, csemegézünk, összeállítjuk a programtervet, de aztán futás vissza.
Már elindult az előadás, Esztert felismerem, ő is int a szemével, az öltözőszekrények között egy eléggé együgyű munkást játszó, overállos színész áll, nézi a plafont, tekintete opálos, olyan mint egy kicsit lökött arc. Monodráma lesz a darab, ez gyorsan kiderül.
Letelepszem a földre, nézem az embert, aki a kék overállban, munkavédelmi bakancsban áll, nézi a plafont, tényleg olyan élethűen alakítja a kissé terhelt melóst, hogy azonnal elhiszem neki. Belekezd a monológba. Felmászik néha a fogasokra, néha lehajlik a földre, hallgatja a föld zajait, a padon ül, guggol, kaparássza a fogasokat, matat a szemetesnél, nincs mese, bolond a srác.
- Anya nem szereti ezt az egészet, anya megmondta, ha kések ugye. Az azt jelenti, hogy akkor, már itt vagyok, tizenöt éve, és akkor kiszámolhatom, mennyi perc is ez pontosan, mennyi perc, vagy óra, esetleg hét, ki lehet számolni. Minden nap ugyanaz, reggel kezdem, pontosan, anya nem szereti ha kések, pontosan kezdek, hat, nulla nullakor! A fogasom száma hatos, ezt szeretem is, ragaszkodom hozzá, a hatos az enyém, mindig itt öltözöm! Felveszem a ruhám, öt napot egy héten dolgozom, ötöt. Betartom a rendszabályokat, pontosan érkezem, megcsinálom a munkám, és megyek haza, mindig időben, anya szereti ha időben érkezem.
Még 35 évig leszek munkás, nem tudom, hogyan kellene ezt csinálni, valamit lehet változtatnom kellene, de még ez 35 év. Nem tudom, hogyan tudom ezt végigcsinálni, de anya azt mondja, ez az élet...
Hallgatom a darabot, nem merek levegőt sem venni, és már pontosan tudom, miért választottam Bobot az írás helyett, mert bíztam benne, hogy a fesztiválon történik valami megírható, de azt el sem tudtam képzelni, hogy ez a valami Bobbal lesz összefüggésben, Bobbal és egy emberi tragédiával, egy brit emberi tragédiával, egyetemes emberi tragédiával. Rita megérinti a könyököm, jelzi, nem megyünk valahova? Vehetnénk még egy koktél kávét! Mondom neki, sehova nem megyek innen. Írok, fejben!
