Világok határain átbucskázva – Szabadság mozi Keresztesi Józseffel

A kötete második versének első sora így szól: „Hajnalban Oroszország támadást indított Ukrajna ellen.” Beszélgetésünk reggelén arra ébredtünk, hogy Izrael támadást indított Irán ellen. Vajon csak olvasói percepció, vagy valóban több a közéleti tartalom ezekben a verseiben, mint például az előző, Inverz Ophelia című kötetben?

Az Opheliában és a korábban megjelent dalszövegkötetben, A Karácsondi útban ugyancsak jelen voltak a közéleti vagy közérzületi témák. Azt hiszem, ez folyamatosan foglalkoztat, egész a kezdetektől. Ráadásul a Szabadság moziban sok régebbi anyag is helyet kapott, amelyek eredetileg dalszövegnek készültek, de kimaradtak az Ophelia-kötetből, mert ott nem találtam a helyüket. Vagyis nem úgy dolgozom, hogy amikor összegyűlik egy adag szöveg, akkor megjelentetem, hanem csoportosítgatom, rendezgetem őket. Lassan érik össze egy-egy kötet, és nem is csak a legújabb versek kapnak helyet benne. Az említett, Csütörtök című vers egyébként egy teljesen konkrét helyzetből született. Aznap reggel, amikor jött a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, tényleg ott álltam a konyhában a szeletelt kenyér csomagolását záró biszbasszal a kezemben, és tényleg az villant át rajtam, mennyire abszurd – vagy szánalmas, de legalábbis tökéletesen értelmetlen –, hogy ebben a pillanatban épp a szelektív hulladék elhelyezésével foglalkozom. Még akkor elkezdtem írni a verset, de aztán félretettem, mert ebben a helyzetben a versírást sem találtam értelmes tevékenységnek. Aztán eltelt két év, és amikor a rajzokat válogattam a kötethez, előkerült egy dossziéból ez a félbemaradt kézirat, én pedig akkor már úgy láttam, hogy érdemes befejezni.

Elképzelhető, hogy Ukrajna megtámadásának napja hasonló lesz, mint 2001. szeptember 11., amire mindenki pontosan emlékszik, hogy hol érte a terrortámadás híre. Ön hol volt akkor?

Akkor éppen tévét néztem, és valóban, akkor is éreztem, hogy ez nem csak egy egyszerű hír. Hiába történnek hétről hétre brutális dolgok a világban, tudni lehetett, hogy ez valami más, olyasmi, ami az életünkre közvetlenül hat majd. Megváltoztatja azt a konstellációt, amiben élünk. És igen, az ukrán háborút is ilyen eseménynek gondolom.

A szövegek jelentős részében nagyon határozottan jelen vannak a pályatársak, ilyen például a Peer Krisztián 50. születésnapjára vagy a Bertók László halálára írott vers. Van a könyvben Illyés-átirat, az Egy mondat az adósságról, van Petőfi-parafrázis, de megidézi például Rilkét, József Attilát, Apollinaire-t, és a sort lehetne folytatni. Írás közben folyamatos diskurzusban van a „kollégákkal”?

A legtöbb vers alkalmi valamilyen szempontból – egy konkrét esemény ihlette, vagy felkérésre született. Én abba nőttem bele, hogy a kulturális hagyomány egy folyamatos áramlat, az ember ugyanúgy párbeszédben áll Horatius­szal vagy Petőfi Sándorral, mint mondjuk a Peer Krisztiánnal. Ebből a szempontból nem teszek különbséget az élők és a holtak, vagy a régiek és az újak között. Szerintem mindenkire, aki bármilyen művészeti területen dolgozik, megtermékenyítően hathat, ha van a fejében egy jelentős mintakészlet abból, ami az ő területén vagy akár bármelyik társművészet területén mind ez idáig történt. De nemcsak az adott életművekkel igyekszem ilyen viszonyt ápolni, hanem a tágabb értelemben vett kulturális hagyománnyal is, például a jó öreg versformákkal.

Mi a helyzet az átiratokkal, milyen kihívást jelentenek, miért izgatják?

A költészetnek, még ha vérre megy is, mindenképp fontos aspektusa a játék, és egy már létező vers átírása, vagy különböző, máshonnan származó sorok egymás mellé rendelése, szóljon a szöveg bármilyen nyomasztó vagy húsba vágó dologról, nem nélkülözi a játék mozzanatát. Vannak szövegek, amelyek ott élnek a fejünkben, sokszor olvastuk, esetleg kívülről tudjuk őket, és bizonyos helyzetekben bekapcsolnak, stimulálnak minket. Amikor megszólít egy efféle klasszikus vers, mint esetemben az Egy mondat a zsarnokságról vagy Apollinaire-től A Mirabeau-híd, átfordíthatom egy másik kontextusba, és innentől mindez már legalább annyira a sajátom, mint amennyire őrzi az eredeti vers eredeti kontextusát is. Ezekben az esetekben nem paródiáról van szó tehát, és reményeim szerint ebből tényleg érdekes dolgok tudnak születni.

Úgy tudom, éppen egy János vitéz-átiraton dolgozik.

– Ez a projekt egy kicsit más tészta. Még 2014-ben kezdtem vele foglalkozni, akkor írtam egy János vitéz-paródiát, ami tulajdonképpen a NER idült pedagógiai szólamaira reagált. Ez meg is jelent annak rendje-módja szerint, elolvasható a Jelenkor folyóirat honlapján. Akkor nem gondoltam, hogy ebben az anyagban több is lehet, de tavaly újra kedvet kaptam hozzá, és most úgy érzem, megérett rá a helyzet, hogy egy egész könyv szülessen belőle. Dolgozom rajta, azóta meg is jelent egy újabb fejezete, ugyancsak a Jelenkorban, a harmadik pedig épp publikálás előtt áll. Formailag és cselekményében a János vitézt követi, de az ihlető forrás inkább a Candide.

Milyen értelemben érett meg a helyzet ennek a megírására? Hol ér össze János vitéz és a Candide a NER-rel az ön értelmezésében?

A János vitéz, amellett, hogy remekmű, olyan alapszöveg, amelyet minden magyar olvasó jó eséllyel ismer. A közös tudáskészletünk része, vagy ha tetszik, a közös nemzeti mitológiánké. Tehát ha a János vitézzel dolgozom, az utalások, a kifordítások, a poénok jó eséllyel ülni fognak, mert az olvasó jól ismeri az eredetijét. A Candide pedig eleven, szarkasztikus, helyenként kifejezetten brutális leírását adja a világ abszurd debilitásának, és a válságban szenvedő NER most épp ennek a debilitásnak kínálja a csodálatos tárházát. Épp egy olyan részen dolgozom, amikor Kukoricza Jancsi rátalál valakire egy csomagtartóban, és erre megjelenik a kormánypárt budapesti elnöke a maga csomagtartós produkciójával, amilyet én magamtól egészen biztosan nem tudtam volna kitalálni. Öröm velük dolgozni, de tényleg!

Visszatérve a Szabadság mozira, miért éppen ez a vers lett a címadó, milyen élményt örökít meg ez a szöveg? Hogyan köti össze a kötet írásait?

Nagy kérdés volt számomra, hogyan tudom úgy elhelyezni ugyanabban a kötetben a dalszövegeket és a verseket, hogy megférjenek egymás mellett, és ne hasadjon szét a könyv különböző részekre. A kiadói főszerkesztőmtől, Nagy Boglárkától jött az ötlet, hogy rajzok is legyenek benne, és a szigorú szerkezet helyett valamiféle laza íve legyen az anyagnak. Ugyanakkor a nonszensz, abszurd vagy tréfás verseket most inkább kihagytam, mert akkor már valóban elcsúszott volna a fókusz. A Szabadság mozi című vers vizuálisan is eltérő módon, gépiratként jelenik meg a könyvben, a vele szemközti oldalon pedig ebből a szövegből és különféle képekből egy kollázst csináltam, szétszedtem a verset, majd újra összeraktam, csak másképpen. Az itt leírt sztori egy megtörtént eset: egy barátom a nyolcvanas évek elején a moziban föláll, és fölvesz egy pár másodperces részletet egy kis szovjet filmfelvevővel a Csillagok háborújából – azt, amikor a buckalakó felpattan a bantha nevű lény hátára. Már régen terveztem, hogy ezt az emléket meg kellene írni, de a kötet címe előbb volt meg, mint maga a vers, kicsit a gombhoz készítettem a kabátot. A mi generációnk nagyon sajátos helyzetben van: fiatal felnőttként megtapasztalta a puha diktatúra végét, aztán a rendszerváltást, majd az internet megjelenését, és most már a mesterséges intelligencia bejövetelét is. Világok határain bucskázunk át egy emberöltő alatt, és eközben a képekhez való viszony teljesen megváltozott. Ma már szinte értelmezhetetlen, hogy valaki miért vesz föl tíz másodpercet a Csillagok háborújából, hogy mit jelentett akkor a képek birtoklása, vagy akár a zenék (lemezek, kazetták) birtoklása, és hogy ez a mából, az információ totális hozzáférhetőségének a korából egyáltalán mennyire érthető. Hogy mit jelentett egy rövidke részlet ebből a filmből, amikor még videómagnója sem igen volt senkinek, vagy hogy milyen figyelemmel kellett nézni egy filmet, amikor az ember nem tudhatta, hogy mikor láthatja legközelebb. A világ észleléséhez való viszonyunk rengeteg tekintetben megváltozott, sőt most is egyre gyorsabban változik, és ezt egy emberöltőn belül megtapasztalni legalább annyira nyomasztó, mint amennyire izgalmas.

A rajzai hogyan egészítik ki a szövegeket, hogyan születnek ezek?

Sohase tanultam rajzolni, iskolai értelemben nem is tudok. Inkább firkáim vannak, és amiről úgy érzem, hogy jól sikerült, azt félreteszem, aztán ezekből válogattam. Sokáig gondolkoztam, hogy melyiket hol és hogyan helyezzem el. Semmiképpen sem illusztrálni akartam a szövegeket, inkább azt szerettem volna, hogy valamiféle asszociatív kapcsolatba lépjen a szomszédos anyagokkal az adott kép – hogy a kettő közti viszony inkább egy érzés vagy egy hangulat legyen.

A Tanácsok egy fiatal pályatársnak című versben mintha kibújna önből a szerkesztő, azt javasolja: „A verset ne annak írd, akiért épp odáig vagy, esetleg gyászolsz vagy épp dicsérni kívánsz: a verset annak írd, aki akkor olvassa majd, amikor te már nem leszel.” Valóban ezt tanácsolná egy fiatal költőnek? És ön is ebben a szellemben ír?

Épp egy pályakezdő költővel leveleztem a verseiről, amikor ez a költemény született, és igen, valóban azt javasoltam, hogy ne a pasijának írjon szerelmi vallomásokat, hanem gondoljon arra, hogy valódi olvasói lesznek: mindenféle emberek, akik vele nem, csak a szövegeivel találkoznak majd, és a saját életüket viszik majd be ebbe a találkozásba. A versben aztán megpróbáltam elképzelni ezeket az olvasókat, és elvittem abszurd irányba ezt a seregszemlét, ami persze az okos tanácsot ha nem is érvénytelenítette, de legalábbis ironikus fénytörésbe helyezte.

Sok a pesszimista hang ezzel kapcsolatban mostanában, de ön hogy érzi, valójában van igénye az embereknek a versre, az irodalomra mostanság?

Igen, szerintem van. Magyarországon az intézményi rész elég nagy bajban van, ez egy adott szituáció, ami nagyon reméljük, hogy megváltozik, megváltozhat. De a jó irodalmat megtalálja az olvasó most is. Ugyanakkor tudható az is, hogy ez a réteg sajnos egyre vékonyabb, amin leginkább az oktatási rendszer újragondolásával lehetne segíteni. Persze amikor írok, nem a leendő olvasóközönségen gondolkodom. Próbálok valami érvényeset létrehozni, és reménykedem, hogy majd megtalálja az olvasóit.