A fejedelmet hosszú idők óta alig-alig láthatták hívei még csak mosolyogni is, nemhogy harsány kedvben kacagni – sem méltóságához, sem sorsához nem vélvén illendőnek a léha derűt. Nincs mit csodálni rajta, ha Kelemen most nagy szemeket meresztett felséges urára, hogy az teli tüdőből kacagta őt meg a másik szerecsent, akik csúszkálva tocsogtak a mintegy tizenöt öl átmérőjű, mocsáros tócsa partja mentében. De rá is faragott hamarján e szemmeregetésre, mert György öklömnyi iszapgombócot vetett arcába, pislogni, pökni is alig győzte kifelé.
– Elég már, Georges! – táncoltatta a fejedelem hátrább tüzes ménjét. – Vagy én fúlok meg a hahotától, vagy szegény Clemens a dagonyától! Fertályórája még be sem is akartál merészkedni e nevezetes gyógyító iszapba, mostan pedig már pajkoskodol.
– Hiszen ha tudtam volna, hogy ennyi szemrevaló leány hempergőzik itt, percig sem kérettem volna magamat – pajkoskodott tovább a lurkó.
– Akkor mi okból nem azokat hajigálja e galacsinokkal, herceg úr? – köhögte Kelemen. – Ámbátor kár reájuk, riasztóbbak úgysem lesznek tőle.
– Clemensnek nincsenek ínyére az örmény leányok – csúfolkodott a fejedelem.
– Olyan fejérek, mint Zágonban a cigánynék. De ezeknek még a ruhájuk is fekete.
– Amint elnézem magunkat, éppen hozzánk valók – nevetett György. – Holló a hollónak nem ad kosarat.
– Nem úgy mondják azt, Georges fiam, rosszul tudod. Patvarba e bécsi neveltetéssel! – fortyant fel apja.
– Atyámuramat tán nem a német jezsuiták iskolázták?
– Ne feleselj apáddal, csimasz! Nékem mindig fontos volt az anyanyelvem. Nem is emlékezem, vajon a Mémoires-ban vagy a Confessio peccatorisban írtam-e erről, de majd megkeresem és felolvasom, ha hazatértünk.
– Szerintem a herceg úr csak tréfálkozott ama hollókkal – okoskodott a galambepéjű Kelemen, majd Györgyhöz fordult: – Azért mégse nagyon nézegesse őket, mert az apjuk egykettőre kivájja a szemét!
– Nékem a görög asszonyok inkább nem tetszenek – állapította meg bölcsen a fejedelem. – Azok hiába színesek, mégoly hangosak is. Különösen, midőn lakodalmukat ülik. Olyankor még aludni sem engedik az embert.
– Nem is az a dolga olyankor egy asszonynak, hogy aludjék – csintalankodott a herceg.
– Szádra ütök! – feddte emez a szívbéli szeretet enyhítette atyai szigorral fiacskáját. – A minap is tartottak a környéken egy görög lakodalmat…
– Megvan annak másfél esztendeje is – kottyantotta közbe Kelemen.
– Mi vagy te, kalendárium? – szólt rá enyhe bosszúsággal a fejedelem. – Ha azt hallottad volna, Georges! Az éj békés csendjét csimpolyaszóval űzik el, vékonyka, hazasíró álmommal együtt. Duda visít, egyhúrú hegedűt nyekergetnek, hozzá kurjongatva mívelik azt, amit ők nem átallanak éneklésnek nevezni.
Kelemen hirtelen nem tudta eldönteni, ura pompás emlékezőtehetségét csodálja-e, vagy azon ütődjék meg, hogy amaz azóta sem bocsátotta meg e zenebonát.
– Hát amikor az örmények kopácsolnak, mert egész éjjel a bivalykolbászt töltik? – mondta végül. – Azután a menyasszony még csak egy falást sem ehetik a lakodalmon. Ezt követeli a hagyomány!
– Azért csak hozzájut mégis a kolbászhoz, ha jó helyen keresgéli – rakoncátlankodott a fiatalember.
– Az már igaz! – kuncogott Kelemen.
– No! Clemens, ne vidd a fiamat rossz utakra! – háborodott fel a tiszta lelkű fejedelem. – Nem tudom, vajon a testeteknek használ-e ez a sár, hanem az elméteket nem illendő meghempergetni benne.
– Az ám, atyámuram, nem mártózik meg kicsinyt?
– Hagyja el! – legyintett Kelemen. – Mióta kérlelem, mióta mondom néki: jót tenne a köszvényének! Hiszen még Thököly uram is itt kúrálta a magáét.
– Csiba, te! Mostohaatyámról, az erdélyi fejedelemről beszélsz, nem holmi bocskoros Thököly uramról – követelte meg bejárójától a kijáró tiszteletet a fejedelem, aki ezek szerint nemigen lehet más, mint a dicsőséges II. Rákóczi Ferenc, ki mostani számkivetettségében is szintoly daliás, szemet gyönyörködtető férfialak volt, mint annak idején, mikor a bécsi türannosz és népes udvara egy emberként reszketett, ha csak meghallotta a nevét. – Kászálódjatok ki lassacskán, mert alig fér meg a kengyelben a podagrám.
Legalább egy kis vizet igyék rá az orvosságos forrásból, felséges uram! – kapacitálta a hű lelkű Kelemen, kinek ura egészsége mindennél elébbre való volt. – Látja, hogyan hemzsegnek körülötte! Három-négy napi járóföldről is eljönnek feredni meg inni.
– Majd Georges iszik. Ő a nyavalyás – felelte a fejedelem, ki bezzeg édes gyermeke lelki egészségét tartotta többre saját teste kényeztetésénél.
– Egyéb bajom sincsen, csak az unalom – morgott György, és gáncsot vetett a partra igyekvő Kelemennek.
– Majd találok én néked asszonyt, ne félj! De az nem görög lesz, se nem örmény.
– Idestova huszonhat esztendős leszek – nyafogott a gyermek, ki napról napra egyre kevesebb örömöt talált atyja jámbor életének egyszerű örömeiben. – Atyámuram az én koromban már többszörös atya volt.
– Az még más világ volt – fejtette meg Rákóczi kevés szóval a talányt. – No de eredjetek már mosdani, mert lassacskán misére dobolnak Rodostóban!
Hazaúton György úrfi holmi emberbőrből szabott vizestömlőnek érezte magát, amint jobbra-balra löttyent a nyeregben, óvakodván a hirtelenebb mozdulásokra következhető kirepedéstől. Kelemenre kellett volna hallgatnia, és meg nem innia többet két serlegnél. Hanem olyan fránya sós volt az a víz, hogy hiába nem kívánta se teste, se lelke, mind szomjasabb lett tőle. A tetejébe atyjaura is váltig kapacitálta, hogy az ő részét is vegye be, majd az kipurgálja belőle a bűnös vágyakat. Ebben immár kétkedett: eddig háromszor kellett a lóról leszökvén sebten könnyítenie magán egy-egy bokorban (nem is lepte meg, hogy errefelé ily buja a növényzet), de csak belei szabadultak meg híg terhüktől (annak is csak néhány iccéjétől), szíve szomorúsága mind sűrűbben és nehezebben nyomta. Beszélnie kellene atyjaurával, hogy megelégelte a rodostói mulatságot, ráébredvén: nem azért szökött meg a császári aranykalitból, hogy saját fogságát az apjáéval cserélje föl.
A fejedelem nem szeretett egyszerre két tárgyat forgatni az elméjében, hanem módszeres elmével előbb egyikkel dűlőre jutni, az után venni elő a rákövetkezőt. Ehhez a szigorú rendhez alkalmazta magát akkor is, midőn kedvtelésének hódolva esztergárolt: az egyik gyertyatartó elkészültéig a kezébe sem fogta a másikhoz való matériát. Ez a hazaút kiváltképp azért viselte meg (mármint a podagráján felül), mert folyvást ki kellett zökkennie gondolatainak menetéből. Mikor elindultak volt, az ebédlőpalota patkó-ívezetű ablakai fölötti facifrázat minéműségén kezdett el töprengeni, mert e kérdésre ígért hamari választ a francia díszítőmesternek. Azután Georges nem várt lependerülése a lóról s eltűnése a bokorban óhatatlanul más irányba terelte gondolatait. A fiú nem találja itt a helyét, más sem vonzza, mint a szoknya, oda sem figyel, ha ő ki akarná okosítani az európai politika környülállásaiban. Talán jó lenne… – gondolta, de eddigre visszamászott a gyerek a nyeregbe, az ő elméjét pedig az ügetés újra a facifrázat felé vonta. Legyen rácsozatszerű, mégpedig méhsejtformára kifaragott, gondolta – hol is látott ő már ilyesmit? Tán XIV. Lajos valamelyik kastélyában? Már-már eszébe jutott, amikor Georges, az az ülhetetlen, izgága kófic megint eltűnt a csalitban. Minél hamarabb ki kellene házasítani, de nem vehet el akárkit. Rangjához méltó mátkát kell találni, és hozzá olyat, kinek hatalma mellett pénze is van rá, hogy a magyar szabadság ügyét gyámolítsa. Ilyen viszont nem terem minden bokorban. Talán ha gipsszel vonatná be azt a rácsozatot, amilyet merre is látott vajon korábban? Jól mutatna a fehér a mór stílusú, remekmívű felső díszablakok tejszerűleg áttetsző velencei köszörült üvegén (melynek közepét színes üvegvirágcsokor ékíti, s úgy széleit is szabályos távolnyira egymástól apró, színes üvegvirágok környezik) beszűrődő meleg fényben. Ejnye, no! Mindjárt hazaérnek, nem bírja már azt a csekélyke porciót hazai földbe ereszteni? Vagy tíz percet nem bír egyvégtében lovagolni? Bezzeg XII. Károly, a svédus király innét Törökországból egészen Stralsundig nyargalt, úgy hírlik, állítólag Debrecenben is megszállt. Ennyit talán az ő podagrája sem bírna, de ez a folytonos le-föl szökdécselés… Konstantinápolyba sem érne el egy álló hónap alatt sem. Az ám, az Ejub türbéje, azon látott ilyen famintázatot! Ámbár ez még mutatósabb lesz, mert annak ablakain nincsenek színes üvegek. Beszélni kell ezzel a gyerekkel, szépen rávezetni, mire hivatott ő mint a Rákócziak ivadéka.
A fejedelem e kétfelé gondolkodástól elcsigázottan szállt le lováról a palota előtt.
Folytatjuk
