Sapré bárónak apró termete, hajlott válla, vékony és görbe lábszára volt, gyér haja és szakálla, sárgás-zöldes és száraz bőre, nagy és lapos füle, kicsi és mélyen ülő szeme, amellyel csak ritkán pislogott, vagyis tökéletesen úgy nézett ki, ahogyan a Szaturnusz fiait lefestik a jellem ismerői – mindazonáltal ő a Hold gyermeke volt. Éjjeleken ritkán töltötte alvással az idejét, a vastag felhőkön keresztül is képes volt követni a holdtányér lassú vándorlását. Ha úton volt éppen, és Xénia eltűnése óta az ilyen napok igencsak megtornyozódtak, amíg emberei a szolgák harsányságával hortyogtak a parázsló tűz körül, ő a kocsi kerekének tövében párnájára telepedett, és a kékes holdfényben elmerülő arcáról azt lehetett leolvasni, hogy érzékei minden más előtt bezárultak, és vézna testének matériáján kívül immár mindene fölröppent a Holdba.
Egyik éjszaka a csorbulatlan korong előtt egy hatalmas madár lassan elúszó körvonalait pillantotta meg. Örömmel dobbant meg a szíve, reménykedőn eszébe véve, hogy bölcs madara, a szürke holló, végre kiszabadulva a szapora porverebek szakadatlan csivitelésétől rátelepedett letargiából, visszatért szolgálatába, ám mégsem madara volt az. Különös és megdöbbentő látomás. A báró utánaeredt, egyszerre suhanva át tereken és korokon, mígnem egy városba jutott, ahol a sokablakos épületek olyan rendben sorakoztak egymás mellé, ahogy katonák a csatabeli rohamok előtt. A gigászi madár leereszkedett a legmagasabb épület tetejére, összevont szárnyait betemette bőrének függélyes redői közé. Ijesztően rút alakja volt, de a városlakók, mert egy rozsdás vashágcsón leereszkedett közéjük, egészen másképp vélekedtek: rápillantottak, és a lény könnyed, derűs, ám mégis delejező tekintetében, mely átható volt, és súlyos, mint egy pecsét, bizalomra és megértésre találtak, ami bennük hasonló érzéseket hívott elő, és bár a lény nem beszélt, legalábbis nem mozgatta a száját, mindannyian értették, mit akar, minekutána készséggel válaszoltak neki: Nem, sajnos nem láttuk azt a lányt...
Saprét e látomás fellelkesítette, és olyan hangon, hogy emberei azonnal talpra ugrottak, tüstént kiadta a parancsot, indulnak a türei hegyek lábához.
Útközben sem szűnt meg levelekkel instruálni az új fejedelmet. Égig magasztalta bölcsességét, szavakkal nem fukarkodva dicsérte előrelátását, buzdította, ajnározta, édesgette, kecsegtette őt, mindent elkövetett, hogy kigyomlálja belőle a közönyt és a pipogyaságot. Óvta attól, hogy a körülállók észrevegyék rajta a legkisebb ingadozást, mert akkor nemcsak a hatalma, hanem az élete is veszélybe kerül. Két dologra intette még: ne engedjen jövendőmondókat és alkémistákat az udvarába, mert azok idő előtt megnyitják előtte a hideg sírkamra ajtaját, és őrizkedjék az asszonyoktól, akiknek szeszélyét, csapongó vágyait soha senki sem ismerheti ki igazán.
Beretfalvánál járt, amikor fülébe jutott, hogy a Fejedelem nősülni akar, Zsigmond özvegyét készül feleségül venni. Azonnal Fejérvárnak fordult, eleinte bosszankodva, hogy a keresést újfent föl kell függesztenie, de aztán már nem bánta, hogy néhány napot a vastag falak között hűsölhet. Emberei is jó néven vették, hogy nem kell a bivalyoknak való forróságban lovagolniuk, naphosszat legyeket csapkodni, és kispekulálni, hogy vajon merre ágazik útjuk a következő fordulónál.
Amikor a megrögzött udvari ármánykodók Sapré halálát jelentették neki, Istvánt villámként sújtotta a hír, mert legfőbb bizalmasa nélkül nemcsak a jövő vált fenyegetővé, hanem a múlt is, hiszen fölmerült benne a sötét gyanú, hogy Sapré nevében az ellenségei írogatnak neki, ekként csalva őt mérges hálójukba. Támaszra van szüksége, ez az egyetlen világos gondolat járt a fejében, amiből aztán kicsirázott az azonnali nősülés terve, és máris hívatta a nőkben expertálódott Bazsányi grófot, aki a Fejedelem bizalmát oly módon igyekezett meghálálni, hogy a legpolitikusabb irányba tette meg javaslatát: vegye el a néhai Zsigmond özvegyét, így a fejedelmi titulus minden oldalról erősítést nyer. A nősülés terve felbolygatta az udvart, mert ahogy kitudódott a Fejedelem szándéka, s világossá vált a benne rejlő kalkulus, mások is hasonló intenciókkal jelentkeztek. Az önjelöltek köré sugdolózó csoportok szerveződtek, ellenségesen meresztve szemüket egymásra.
Sapré megjelenése, akárha kísértetet látnának, megdermesztette az udvarbelieket. István viszont tapsikolva, gyermeki rajongással forgolódott körülötte, s máris sorjázta az elszenvedett megpróbáltatásokat.
– A haza javát álcaként maguk elé tartó hazug és haszonleső urak, elegem van belőlük...
Az udvarra telepedett dermedtség csak pillanatig tartott, ám e röpke ijedelem közösségében egymásra találtak az ellenséges csoportok, s most már, az összetartozás erejét megízlelve, egymás fülébe ugyanazt sugdosták: az ország is erősebb lenne, ha közös kormányzat irányítaná, vagyis ideje sutba dobni a fejedelmi titulust. A félelem gyakran fordul át vakmerőségbe.
Saprénak nem maradt kétsége, az utolsó pillanatban érkezett. Azt is belátta, hogy miközben túlságosan elmerült a lány keresésében, magukra hagyta az elindított eseményeket. Isten hiába mindenható, hiába képes a gyötrelem és a kéj erős láncaival teremtményeit gyeplőn tartani, olykor-olykor a szükségből fakadóan neki is közbe kell avatkoznia.
Azzal kezdte, hogy megjövendölte Dóczi Mihály közelgő balvégzetét, és jövendölése ez alkalommal is beigazolódott. A macskaképű Dóczi a közös gubernium leghangosabb szószólója volt, ugyanakkor az árva fejedelemasszonyt is feleségül akarta; szakállát már kifehérítette az idő, mégis reménykedett, mert mint mondják, ifjúkorában eredményesen ostromlotta az asszony széplaki várát, és hát könnyen felmelegednek az efféle kontaktusok. Reggel hiába keresték Dóczit. A szolgák beszámolóiból annyi vált bizonyossá, hogy az ágyasház és az árnyékszék közti nyárhajnali ösvényen veszett nyoma, eltűnt, mint akit forgószél ragad el. Hatnapi nyomozás után találtak rá a Maros partján, jóllehet pár nap azzal is elszaladt, hogy megbizonyosodjanak kilétének valódiságáról, mert a vízparti kövek a felismerhetetlenségig felhorzsolták testét. Végül egyik szolgája a meglilult ajkak közé dugván ujjait, és tapasztalva, hogy a szájüregben egyetlen fog sincsen, bátran kijelentette, hogy gazdájára találtak, aki néhány éve a süly nevű kórban az összes fogát elhullatta.
Dóczi gróf csúf vége lecsillapította a magyar urakat, ám jottányit sem csendesedtek a szászok. Saxon János szebeni királybíró régtől fogva szajkózta, hogy ideje volna a szász natióból is fejedelmet adni az országnak, ha már az ő adójuk és rátermettségük nélkül aligha épült volna itt annyi gazdag és lakályos város. Illő, hogy végre mandátumot kapjanak azok is, akiknek eddig sokat ígértek, de keveset adtak.
Sapré hamis feljelentések fabrikálásával elérte, hogy a szászok vérszemet kapott grófját a Direktorok elé idézzék. Itt aztán mindenki számára döbbenetes váratlansággal Saxon gróf hosszú és vérfagyasztó vallomást tett elkövetett bűneiről.
A jegyzők kezében megtorpant a toll, a direktorok falfehérré váltak a százféle gonoszság hallatán, mert a szász gróf jószerével teljes életét rossz praktikákkal töltötte, méreggel takarította el az előmenetelét akadályozó nemeseket és polgárokat, elszedte marháikat, megrontotta és megbecstelenítette lányaikat és asszonyaikat, akik a velük megesett szégyen súlyától szólni sem mertek; ha kellett, a pápistákkal szövetkezett, ha kellett, az új tanok hirdetőivel, de leginkább magával az ördöggel cimborált. Mindent elbeszélt, majd siralmas konfessziója végén azt kérte, vegyék fejét, embertől nem kér magának grátiát, hanem minden bűnét a Megváltó sebeibe berakja, onnan vár bűnös lelkének kegyelmet, és örül annak, hogy nem kell látnia azokat a nyomorúságokat, amelyeket az itt maradóknak még el kell viselniük.
A szász nemzet nem érzett részvétet grófja iránt, megkönnyebbült, amikor nevének és becsületének bemocskolóján végrehajtatott a megérdemelt ítélet, mindazonáltal e nemzet legfőbb támogatója, a német császár előtt mégiscsak hasznosnak mutatkozott a rokon vér hullását valamivel ellensúlyoztatni. Sapré maga mondta tollba a levelet, amelyben István, az elfogadott türelmi határozatokra emlékeztetve, beengedi a jezsuitákat az ország valamennyi városába. A császár kellő diadallal bocsáthatta útjukra a szerzeteseket, nemcsak Jézus, hanem Róma antik dicsőségét visszaállító Birodalom katonáinak is nevezvén őket.
De hogy a Porta se nyugtalankodjék, még ugyanazzal a tintával a penna hegyén fogalmazódott protestáló levél is az áttért pópák püspökei ellen, akik a Bécsből üzengető jezsuiták ingerlésére katonaságot küldtek a becsületes, hittartó pópák házaihoz. A törökök egyszerű mókánál többre taksálták az effajta pápista bosszantást, kedvelték és mindenkor bátorították azokat, akik borsot törnek amazok orra alá.
Ha majd a német lesz a világ ura, akkor mindenestül az oltalmába ajánlhatod magad, addig viszont nem vehetjük le szemünket a törökről.
István hatalma biztos talapzatra tétetett, Sapré elégedetten dörzsölhette össze ösztövér kezeit. A lendület már-már elragadta: lehetnél polyák király, kecsegtette Istvánt, de ennél jobban rá sem ijeszthetett volna.
Ily módon elvégezve feladatait, felszusszant, és mielőtt ismét útra kelt volna, engedélyezett magának egy pihenőnapot a fejedelmi városban.
