Ki ne emlékezne a csupán pár héttel ezelőtti jelenetre, amikor Musk az Ovális Irodában álldogált Trump háta mögött, az íróasztalánál üldögélő elnök pedig igyekezett az égig dicsérni őt? A világ leggazdagabb emberével ott volt a négyéves kisfia is (az anyuka ezzel nem értett egyet, de nem lett kikérve a véleménye), ám a fura „családi jelenet” során a testbeszédük volt a legijesztőbb. Két narcisztikus egó suhant lelki szemeink előtt padlógázzal egy nyitott sportkocsiban, a kormánynál a láncfűrészes, túlketaminozott techguru, az anyósülésen egy saját jogán beszámíthatatlan, üzletemberből lett populista, megalomán elnök. Várható volt, hogy pár tereptárgyon (állami hivatalnokok, bevándorlók, segélyszervezetek stb.) átgázolnak, alig észlelve a horpadásokat (belefért a Tesla részvényeinek zuhanása is, de az már nem, hogy Muskot belülről meg akarták fúrni), aztán hamarabb rohantak együtt neki a falnak, mint láttuk volna jönni.
Steve Bannon, Trump régi cimborája és korábbi tanácsadója szerint azon vesztek össze, hogy Trump nem volt hajlandó beavatni Muskot a Pentagon Kína elleni háborús készülődésének terveibe.
Akárhogy is, ez egy „jó sztori”, mindenki pontosan el tudja képzelni, hogy valami ilyen banális dolgon kaptak össze, mint az óvodások a homoksütiformán.
Utána pedig mindketten sebesen igyekeztek elhagyni a baleset helyszínét és a füstölgő roncsot, a másikra kenve a felelősséget. Jött az utálkozás, sárdobálás, egófitogtatás és a bosszú. Trump a SpaceX állami szerződéseinek felmondásával, Musk az Epstein-aktákkal fenyegetett. Amit már a fél világ sejtett, hiszen fotók tanúskodtak arról, hogy Donald Trump a pedofil kerítőként letartóztatott néhai üzletemberrel partizott, amikor a golf meg a (pornósok) szépségkirálynők már nem elégítették ki.
Ironikus, hogy ezeket a nagy férfiegókat épp a törékeny férfiasságuk viszi majd egyszer valamikor a történelmi süllyesztőbe, csakhogy ennek a csörtének még számos áldozata lehet (lásd keretes írásunkat). Az USA és a világ távolabbi kilátásain az sem segít, hogy lapzártánk előtt kicsivel Musk nekiállt Canossát járni, és elismerte, túlzásokba esett az elnök kritizálása közben (noha ettől még biztosra vehetjük, hogy meggyőződése, Trump csakis miatta nyerhetett választást). A szakítás ugyanis egy mélyebb, globális törésvonalat jelez a hatalom, a technológia és nemzetállami érdekek között. Mert míg Trump a klasszikus geopolitikai erőterek visszaállítására törekszik, Musk egy transznacionális, technokratikus (és talán transzhumán) jövőt épít, alapkonfliktusuk pedig kiélezheti a világpolitikát, és akár új szövetségi rendszerekhez is vezethet. Magyarország ennek a törésvonalnak a peremén áll: Orbán Viktor ambíciói e kettősség között egyensúlyoznak, miközben egyre jobban függ (nem csak ő) a globális játékosok dinamikájától. Hiába próbálja magát Kelet és Nyugat közötti összekötő hídként megkerülhetetlen szereplőnek láttatni, mi akkor is csak egy félperifériás kis ország vagyunk, amely könnyen geopolitikai sodródásba kerülhet.
És mi lesz most Csáddal? Ha Trump már ráókumlálta az új magyargyarmat-esélyes afrikai országot egy beutazási tiltólistára, az az ottani magyar üzleteknek sem tesz majd jót.
Nem lennénk most Orbán helyében, aki próbált mindkettőjükkel jóban lenni, hiszen ő mindenkinek a barátja, aki az illiberalizmusnak a barátja, vagy csak nem löki ki zsigerből az ajtón. Trumpról egyelőre sajnos kiderült, hogy mégsem ő a megváltó, Musk viszont a Nagy Magyar Termékenységi Ráolvasást is támogatta a népességfogyás ellenében. Ha hagyták volna, tán még örökítőanyaggal is, hiszen az immár 14 gyermekes apuka a saját bevallása szerint egy légiónyi utódot szeretne még az apokalipszis beállta előtt. A The Wall Street Journal áprilisban rántotta le a leplet tervéről, hogy még több nőt akar még gyorsabban teherbe ejteni, ezért egyszeri 15 millió dollárt és havi 100 ezer dolláros gyerektartást ajánlott több potenciális anyukajelöltnek az X-en. (Ami nagyságrendekkel több, mint Trump 5000 dolláros egyszeri bébibónusza.)
Filozofikusabban nézve, a trumpi konzervatív világkép és Musk technokrata jövőképe közötti szembenállás egy újfajta „technokraták vs. populisták” polarizáció kialakulásához vezethet, ami túlnyúlik az amerikai belpolitikán. A nemzetállami szuverenitást védő, tradicionális erők (pl. India vagy az európai jobboldal) inkább Trump pártjára állnának, míg Musk és az általa inspirált „új hullám” a decentralizált, de globálisan egyesített, technológiai uralmat építené meg, olyan szereplőkkel, akik amúgy sem hisznek a demokráciában – és vannak köztük kifejezett fasiszták is –, mint Peter Thiel, a Koch család, de ide sorolhatjuk Jeff Bezost vagy Mark Zuckerberget is (Pogátsa Zoltán közgazdász Hatalmas arcok című podcastsorozatában részletesen bemutatja ezeket a figurákat). Lehetnek köztük nézetkülönbségek, de mind az állam leépítésében érdekeltek, hogy létrehozzák a technofeudalizmust, melyben a piacok helyét a platformok veszik át, a hatalmat egymást közt felosztva uralkodhatnak a digitális földesurak, és mi, polgárok, alias felhasználók legfeljebb szolgák lehetünk – ezeket a fogalmakat még Jánisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszter, baloldali közgazdász a Technofeudalizmus – Mi ölte meg a kapitalizmust? című 2023-as könyvében vezette be a köztudatba.
Magyarország kormánya már eddig is egyensúlyozni próbált a keleti autoriter rendszerek és a nyugati technológiai befolyás között. Orbán politikai közeledése Trumphoz és Musk médiaplatformjain való intenzív csápolása kettős lojalitásról, avagy kétkulacsos viselkedésről árulkodik. Ám ha a világ a jövőben e két pólus között polarizálódik, Magyarország számára (Orbánnal vagy nélküle) a legnagyobb kihívás az lesz, hogyan tudja megtartani identitását és sokat hangoztatott szuverenitását e két globális paradigma közötti feszültségben.
Királyok és zászlók
Míg Donald Trump a 79. születésnapját és az amerikai hadsereg megalakulásának 250. évfordulóját ünnepli 45 millió dolláros katonai parádéval, több mint 2000 amerikai városban terveznek tüntetéseket június 14-re „No Kings”, azaz Nem akarunk királyokat! jelmondattal, melyet egyébként egy Trump-tweetből kölcsönöztek – csak ott ez a brit monarchiától való megszabadulást jelentette, nem a regnáló politikai hatalom birtokosait.
A Black Lives Matter 2020-as tüntetéshulláma óta nem került sor az USA-ban ilyen léptékű polgári ellenállásra, ami már kellemetlen emlékeket idézhet az elnökben. Csakhogy azok a tüntetések ritkán váltak erőszakossá (több mint 93 százalékban békések maradtak az ACLED nonprofit szervezet adatai szerint) és nem is volt szükség demonstratív rendőri, mi több, katonai fellépésre. Előbbire is szinte kizárólag csak Portlandben, ahol a George Floyd halálához vezető rendőri erőszak történt, ami a felzúdulást kiváltotta. Trump most mintha egy új Portlandet próbálna kreálni Los Angelesből azzal, hogy odaküldi a lojális (és felfegyverzett) MAGA-szimpatizánsokat, illetve kemény szóváltásba kezdett az állama szuverenitását féltő Gavin Newsom kaliforniai demokrata kormányzóval (akit egyébként Muskkal egyformán utálnak. Talán ez hozhatja újra közös nevezőre őket?).
Adam Tooze angol történész (a Columbia Egyetem Európa Intézetének vezetője) írt arról a minap a Substacken, hogy a rendészeti beavatkozás az USA második legnagyobb városában már a tengerészgyalogosok kivezénylése előtt is túlzott hatalmi reakció volt. Ám a káoszban rideg politikai logika tükröződik: a trumpi adminisztráció eszkalációra törekszik minden törésvonal mentén, és az elnök, aki hadat üzent az illegális bevándorlásnak, boldogan tapossa el az ellentüntetőket. Az összecsapások képsorai tökéletesen rezonálnak a sötét, szélsőjobboldali rémképekkel a „modern” Amerikáról. Mi több, ez összezárásra késztetheti és feltüzelheti a MAGA-tábort. A konfrontációéhség és a polgárháborús hangulatcsinálás mögött azonban rejtőzik egy másik, rejtettebb politikai szándék is.
A Trump által meghirdetett vámháború és a Musk által óvatlanul megkritizált One Big Beautiful Bill (BBB) a történész szerint pusztán önmagukért való politikai húzások, az elnöki megszállottság és sajátmítosz-építés politikai termékei. Bármelyik elbukik, azt személyes megaláztatásnak venné Trump, ez hozza ki belőle a radikalizációt, a szélsőséges viselkedést. Ez azonban belső köreiben még több széthúzást, elégedetlenkedést szülhet, így elő kellett húzni a „csodafegyvert”, ami minden republikánust közös nevezőre hoz, ez pedig a rasszista idegengyűlölet. Ha sem a kommunikáció, sem a politikai termék nem működik, a „Nyugat” felsorakozik a civilizáció, kultúra és a homogenitás védelme mögött, ezt látjuk most a lángokban álló, épp kijárási tilalommal sújtott Los Angelesben. A MAGA-rajongó tömegek pedig ezt lájkolják, és boldogan elhiszik, hogy Claudia Scheinbaum mexikói elnök nagyobb fenyegetést jelent az USA-ra, mint Vlagyimir Putyin. S végezetül, ha a BBB átmegy, abból a 140 milliárd dollárból szépen fel lehet szerelni eszközökkel és emberekkel a Szövetségi Bevándorlásügyi Hivatalt (ICE) is...
Most a nagy kérdés, vajon a Los Angeles-i események továbbterjedhetnek-e az USA többi városába. Egy biztos, ezen a hétvégén rengetegen fogják magukat amerikai zászlóba „öltöztetni”.
