Az én korosztályom szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a rendszer, hacsak nem fordultunk ellene nyíltan, megvédte a haza sólymait és pionírjait (lásd még: kisdobos és úttörő). Ráadásul a mi csúfolódásaink (mai kifejezéssel, tágabb értelemben bullying), ami a grazi elkövető motivációja is lehetett, megmaradtak a suli falai között, vagy belül vittük tovább olykor még önmagunk elől is titkolva. Senki nem vette fel telefonra, nem tette fel a közösségi oldalakra, hogy aztán vírusként terjedve fokozódjon az elviselhetetlenségig. Ha szerencsénk volt, a megaláztatást pár nap után elfeledte mindenki, és nem maradt fenn örök mementóként a net bugyraiban. Ma viszont mindent rögzítenek és a különféle posztok és megosztások révén sokszorosítanak, s ezek újabb kommenteket és újabb csúfolódásokat vonzanak magukhoz, egészen addig, amíg az érintettnek az az érzése alakul ki, hogy őt lassan már az egész világ zaklatja, megveti, lenézi.
Egész nap a híreket néztük ketten a nejemmel, és lassan a csontomig kúszott a furcsa, eddig még sosem átélt félelem (másokat félteni valahogy mindig bénítóbb érzés, mint magamat). Még az a teljesen irracionális gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy azonnal elindulok a gyerekért a suliba, és hazahozom, mert biztonságban akarom tudni. Megvédeni a megint és újra elszabadult őrülettel szemben, amely lassan, ezt be kell látnunk, a mindennapjaink részévé vált. Aztán jött az újabb dilemma: el kell-e mesélni a lassan 11 éves Duskának, hogy mi történt 150 kilométerrel arrébb? Hosszas latolgatás után úgy döntöttünk, hogy jobb, ha tőlünk hallja és velünk próbálja feldolgozni, mintha másutt zúdulnának rá a tragédia hírei. Ráadásul így beszélgethetünk arról is, hogy mit lehet tenni (már ha egyáltalán ki lehet sütni valamilyen hasznos tanácsot a négy fal között, a kanapén ülve), ha ő is hasonló helyzetbe keveredik. Breivik ámokfutásának túlélői többnyire halottnak tettették magukat, mások elbújtak, megint mások az életükért futottak. Ám még azt az elgondolást is olykor felül kell bírálni, hogy odaszaladjon az első rendőrhöz, hiszen a norvég tömeggyilkos is egyenruhában hajózott át a később csapdává változott szigetre. Mit is lehet kezdeni egy elborult elme olykor metsző logikájával szemben?
Semmiképp sem szabad hősködni, mantráztuk végül, magunk sem tudva, hogy pontosan mit is értünk ez alatt, hiszen ha segít az egyik osztálytársán egy ilyen helyzetben, az már annak számít, vagy ez még alapvető erkölcsi kötelesség? Mint ahogy abban is megállapodtunk, hogy ha lövésekre hasonlító zajt hall, semmiképp ne menjen oda, ne engedjen a kíváncsiságának, ahogy Grazban is egy tanár azzal lépett ki az osztályból, hogy szól a petárdázóknak. Egy ilyen tévedés könnyen végzetes lehet.
Végül is jól döntöttünk, hogy elmondtuk Dusinak, hiszen másnap Bécsben is szinte minden erről szólt. Tapintható a döbbenet és ezer jele van a szolidaritásnak. A villamos- és buszmegállókban az elektronikus kijelzőn a következő szöveg olvasható: „Wir stehen zusammen für Graz” (Közösen állunk ki Graz mellett.) A „zusammen” lett amúgy az elmúlt napok legfontosabb szava, a politikusoktól az orvosokon át az iskolaigazgatókig mindenki belefoglalta a mondandójába, és egy pillanatig sem tűnt felületes, megnyugtató szlogennek. Most valóban nem számít sem ideológia, sem a pártok közti csatározások, semmiféle törésvonal: igazából a politizálás is megszűnt. Az egész ország gyászol és mindent megtesz a túlélők érdekében. Abban is biztosak lehetünk, hogy az esetnek lesznek következményei a mindennapos biztonságunk érdekében. (Amúgy a rendszer jelesre vizsgázott: a bejelentést követően elképesztő gyorsasággal, perceken belül háromszáz rendőr, köztük a különleges egységek tagjai, hatvanöt mentő és több mint kétszáz mentálhigiénés szakember érkezett a helyszínre, hogy segítsenek a sebesülteken, a hozzátartozókon, a traumát elszenvedőkön.)
Duska életében először másnap reggel vett magának újságot. Korábban indult el otthonról, direkt ezért, és már az iskola felé menet felhívott, hogy a lap hat oldalon át taglalja az eseményeket. Tudjuk, azért falja most a híreket, mert így dolgozza fel magában a mindannyiunkat megrendítő eseményt. Az élet törvényeinek kegyetlen kettősségét: semmi sem lesz már ugyanolyan, miközben mégis minden megy tovább a maga útján. Mert mennie kell. Az indokolatlan félelmünkkel csak veszíthetünk, de a veszélyt sem vehetjük többé félvállról.
