Önéletrajzi kötetet nem lehet minősíteni. Szép is lenne! Valaki feltárja előttem az életét, gyötrődéseit, traumáit, sikereit, örömeit, én meg elkezdem bírálni, hogyan lehetett volna ezt jobban megírni? Miért nincs benne ez, miért van benne az? Meg miért úgy van benne, és nem így? Ugyan már! Köszönetet kell mondani, hogy valaki (általában jelentős személyiség) megtisztelt a bizalmával, vallomást tett, legfeljebb csak okulhatok belőle. Talán egyetlen komolyabb követelményt lehet támasztani: hiteles legyen, amit feltár magából. Aminek nem ismérve, hogy minden állítása igaz, minden emléke a tényeknek pontosan megfelelő legyen, és „helyes” következtetéseket vonjon le a megélt évtizedekből. Bőven elég annyi, ha a múlt személyes felidézése őszinte, ha a vallomást tevő vállalja, hogy elmondja, ő hogyan élte meg az adott korban a lét emberi ívét.
Szinetár Miklós önéletrajzi trilógiája – amelynek utolsó kötete nemrég jelent meg – a lécet magasan átugorva tesz eleget az elvárásnak.
Ráadásul, bár mint mondtam, ez másodlagos, jól is van megírva, szerkesztve. Könnyed, világos, hátradőlős nyelven, kerülve minden fölösleges bonyolítást, tudálékosságot, és helyükön vannak a múltidézésbe ékelődő, a perspektívát térben, időben tágító, vagy éppen aktuális tartalmú elágazások. A lényeg azonban a hangütés, a szemlélet, a személyes attitűd hitelessége. Amelyet Szinetár Miklós rendezői életműve, vezetői és oktatói tevékenysége visszaigazol, önmagában is közvetít. Bizonyára nem véletlenül szereti, ha „tanár úrnak” szólítják. Ő valóban az. Ízig-vérig. A háború után felnövekvő két-három nemzedék egyik tanára. Vagy inkább mondjuk így: kulturális pedagógusa. Nemzeti szinten. Ő elsősorban értékközvetítői feladatnak tekinti a rendezést, saját színház- és filmművészetét. Elbeszélget az országgal jelentős alkotásokról, kitesz hangsúlyokat, felmutat egy lehetséges értelmezést, hogy százezreket ösztönözzön továbbiak keresésére, bevonva őket a kultúra humanista létszférájába. Széles látókörrel, nagy műveltséggel, kivételes intelligenciával, emberközeliséggel. Egyaránt dédelgeti a szerzőket (a klasszikusokat is), az előadóművészeket, a színházi, tévés, filmes világ minden szereplőjét, növendékeit, hogy hozzanak ki minél több kreatív erőt magukból. És persze a nagyközönséget is, hogy legyen nyitott, merje feltárni szívét, lelkét, és merjen kapcsolatba kerülni a megszületett művészi értékekkel.
Nagy szerencsénk, hogy nem egyszerűen műértőként, hanem műértő rendezőként tud beszélni a kultúráról, s rajta keresztül a világról.
Nyilvánvaló, hogy ennek az alapvetően polgári humanista, „tanári” attitűdnek a kibontakozásához komoly impulzusokat adott a szocialista rendszer népművelői kultúrpolitikája. Csakhogy Szinetárnak ehhez nem kellett igét hirdetnie, mert polgári egója szerves részévé vált – részben a baloldaliság fundamentuma, az egyenlőtlenségek ellen berzenkedő társadalmi érzékenység. Az említett vonások pedig együtt tették alkalmassá arra, hogy hitelesen képviselje a kultúrában az 1956 után lehetséges nemzeti megbékélési folyamatot. A háborút követő átalakulásokkal ellentétben, ekkor már minden magyar közéleti csoportnak és társadalmi bázisának volt annyi sérelme és szégyellnivalója, vétke és erénye, hogy a létező feltételek reális keretei között összekapaszkodjanak. Szinetár tevékenységét, hangütését, IS!-hitvallását szimbolikusnak tekinthetjük ebben az időszakban, és remek közvetítőeszköze volt az egy-, majd kétcsatornás állami televízió.
Az „Önéletrajz-szerűség és egyebek” (ahogy a szerző nevezi rá jellemző finomítással munkáját) első két kötete igen plasztikusan érzékelteti ezt a folyamatot. A harmadik részt talán nagyobb várakozás előzte meg, mert a rendszerváltástól jelenünkig tartó évtizedekről szól, így a mai középnemzedék érdeklődését is felkeltheti. A személyes sors, tapasztalat sok általánost vonatkozást is feltár abból, hogyan élte meg a pályáját baloldali lökésekkel kezdő, majd a konszolidáció állami-nemzeti programját önálló módon támogató, szociális érzékenységű, demokrata polgári értelmiség a tőkés piacgazdasági, polgári demokratikus átalakulást. Ebből a szempontból kicsit árulkodó a kötet alcíme:
Fapados kapitalizmus.
Ebben ott rezeg Szinetár nemzedékének társadalomépítő ösztöne. Merthogy a kapitalizmust is építjük, és most még csak itt tartunk. Amúgy van benne igazság, a hagyományok hiánya miatt. Szinetár Miklós nem nyit vitát a váltás irányáról, teljes mértékben elfogadja. Ám azért a szöveg több pontján is meditál azon, milyen mértékben jó rendszer a kapitalizmus, mik a korlátai, negatívumai, mit lett volna jó esetleg átmenteni a szocialista gyakorlatból. Igazi alternatívát nem lát, de a történelmi folytonosság híve, nem tetszik neki, ha korszakokat, azok értékeit ki akarjuk radírozni a nemzeti identitásból. Csak hát itt (és főleg most) nemigen működhet az „is-is” szemlélet. Úgyhogy bár Szinetár intellektuális szinten meggyőzi az olvasót (és persze főleg önmagát), hogy rendben, menjünk erre tovább, van ebben muníció, progresszió, jobb élet, de rengeteg bekezdés, félmondatos sóhaj arra utal, nem érzi igazán jól magát ebben a világban. Nem lát távlati célt, az irányába felvázolt utat, nem lát világos pályákat. Mindenre rátelepszik a bizonytalanság és az esetlegesség. Talán ez is egy nemzedéki szemlélet sajátossága. Haladni valamerre, ami a kultúrának is nagyobb súlyt ad. Visszatekintve, hogyan alakult élete, pályája az elmúlt 35 évben, elismeri, nem panaszkodhat, volt az Operettszínház majd az Opera igazgatója, rengeteg megbízást kapott sok országból, tényező maradt a kulturális életben, megbecsülés övezi. Csak mindez nem ér össze. És sosem lehetett tudni, mit hoz a holnap.
A felidézett események, történetek kapcsán, szélsőséges minősítések állásfoglalások nélkül, az olvasó tanulságos képet kap az új kulturális és politikai tér működéséről, amely változatlanul döntően személyes kapcsolatrendszereken nyugszik. Döbbenetes például, hogy a pályázati rendszer papjai mennyire „rugalmasan” kezelik a szabályokat, ha nekik is van jelöltjük. Mennyire azonos vonása a kormányoknak, hogy továbbra is „nem termelő ágazatnak” tekintik a kultúrát és a többi közszolgáltatói szférát, valahogy sosem találva pénzt komoly támogatásukra.
De ha mindez nem érdekelné túlságosan az olvasót, pazar és általában tömör műelemzésekben, és művészetről szóló fejtegetésekben gyönyörködhet. Szinetár arra a csodára is képes volt a könyvével, hogy felkeltse érdeklődésem az operett iránt, és szégyenérzetet ébresszen, hogy kevés operát nézek, hallgatok. Nem is nyugszom, amíg meg nem nézhetem a Csárdáskirálynőt, A denevért és mondjuk a Fideliót. Szinetár rendezésében.
