Bartók Imre: Damien (részlet)

Percek óta nézi a kosarasokat, hallgatja a labdapattogtatást, a kihunyni nem akaró nap rózsás ívet rajzol a toronyházak üvegtábláira, amikor a labda megáll a gyűrűn, és nem tudja eldönteni, merre essen tovább. Nem várja ki, továbbindul, szimatot fog. Valamivel távolabb a kőasztaloknál öregek játszanak, meg sem kell számolni, idáig látszik a hatvannégy mező.
Damien közelebb lopakodik. Nem mintha ne volna ismerős, szinte minden városban ott bolyonganak a játék kufárjai, akik sokszor valamelyik büntetés-végrehajtó intézet vendégszeretetét élvezve tettek szert tapasztalataikra, és csiszolták technikájukat odáig, hogy aztán megkopasszanak néhány gyanútlan járókelőt, most is éppen ez történik, egy máskülönben kellemes megjelenésű, szakállas úr éppen begyűjt néhány zöldhasút ellenfelétől, harminc dollár, kinek mennyi. Az áldozat nagyjából egyidős lehet Damiennel, megsajnálja, mindig mindenkit sajnál, akit veszíteni lát, és ezen a napon saját magát sajnálja leginkább. Hogy lehet, hogy ennyi gyötrelem mocorog, szaporodik a világban, hogy Chilene nincs többé, hogy ennyien akarják igénybe venni a Tashmitum szolgáltatását, hogy lassan az utolsó császárpingvinek is eltűnnek a sarkvidékről, és őt mégis egy idegen következmények nélküli veresége bántja. Marlice biztosan azt mondaná, a saját vereségére gondol, és talán igaza van. Hogy engedhette, hogy Solomon ezt tegye vele? Egyedül a döntetlen nem elhanyagolható esélye jelent kiutat a győzelmi kényszerből, a lépésismétlés és a patt, netán a békebeli, kölcsönös megegyezés, igaz, újabban hallatják a hangjukat azok az újszadisták, akik mindhármat eltörölnék a szabálykönyvből, ne érhessen véget a játszma pontosztozkodással sehogy sem, még az is lehet, hogy egy nap sikerrel járnak, elvégre a nép vért kíván, kétségbeesést az arcokon, ünnepelni szeretne és kárörvendeni, pontosan azt akarja, amit most lát, egy agyonsújtott amatőrt, akinek esélye sem volt, akit átvertek, aki azt sem tudja, mibe keveredett. A vesztes feláll, zörgő csontokkal, fáradtan, mint akin átment egy nyeregvasút, majd köszönés nélkül távozik abba az irányba, ahonnan Damien érkezett az imént.
Ő pedig fogja magát, és elfoglalja a helyét. Akkor sem tenne másképp, ha előre tudná, hogy – már megint – milyen végzetes lépésre szánja el magát.
Nem szól egy szót sem, kezet sem nyújtanak egymásnak, az iparos vigyorogva adja a tudomására, hogy az utcán más a protokoll, különben is félti az ujjait, azokkal lép, be nem áll a szája, ömlik belőle a felesleges baromság. Ez itt Amerika, a szavak és a nyilvános vécék ingyen vannak. Damien nem várja ki a prédikáció végét, az asztalra csap egy százdollárost, füttyögés a válasz, ilyenkor felébred a gyanú, hogy profi keveredett az asztalhoz, Damien viszont kellőképpen zavartnak és elveszettnek tűnik ahhoz, hogy a másik némi mérlegelés után állja a tétet, csak egy turista, gondolja, és nem is jár messze az igazságtól, mindenkiről, emberek milliárdjairól elmondható ugyanez, akik homályban botorkálnak, mindről elmondható, hogy nem jár messze az igazságtól, de attól még nincs igazuk. Damien alig figyel az öreg burukkolására, tekintetét továbbra is magához vonzzák a kosarasok és a hunyorgó napfény, most jár először a kontinensen, mennyi mindent felfedezhetne, olyan sok mindent azért mégsem, hiszen csak pár napig marad, és igencsak elfoglalt, valamit azért kitalálhatott volna a céltalan bóklászás helyett, és főleg ahelyett, hogy sakk híján is sakkozik, tényleg ezzel akar kompenzálni a Solomon ellen elszenvedett vereségért, hogy kifoszt egy zsibvásárba való bohócot, akkor legalább állna be egy last minute tornába a Chessbro.comon, regisztrál magának egy új nevet, rákeres egy elfeledett sémi istenségre, mögé biggyeszti a születési évszámát plusz négy, és tessék, kezdődhet a majomkodás, ehelyett itt ücsörög egy parkban, aminek a nevét sem tudja, és száz dollárért játszik, miért, drága, türelmes teremtőnk, miért?
Ellenfele ragaszkodik hozzá, hogy Damien legyen világos, „A gyengébbek kedvéért”, valami ilyesmit mond, nehéz követni a beszédét, mindenesetre nem ellenkezik. Óra öt percen, rajta. Damien kirakja a legképtelenebb megnyitást, amit ismer, f3, c3, Kf2-e3-d3-c2, Ve1, Kd1, és tessék, láss csodát, a király máris helyet cserélt a vezérével, van ennek bármi értelme, nincsen, de legalább elvesztegetett nyolc lépést, sötét, hacsak nem jött túlságosan zavarba, lényegében befejezhette a fejlődését, az utca mestere így is tesz, ám nem találja a fogást kétségkívül ziláltnak tetsző, a valóságban azonban jelentős tartalékokkal rendelkező állásán, kissé el is árulja magát ezzel az idétlenkedéssel, de most már késő, a kétszáz dollár ott várakozik az óra mellett, nincs visszaút, hiába gyanús, hogy túl magabiztosan húzogat képtelenségeket, attól még lehet egy hóbortos jöttment, az állán is kiserkent a borosta, a tartása is kissé természetellenesnek tűnik. A tét láttán köréjük gyűlt nézők sem tudják hová tenni, látják itt nap mint nap a csavargókat, munkanélkülieket, mellettük olykor a parkot sietős léptekkel átszelő topmenedzsereket, légiutas-kísérőket és befektetési tanácsadókat, ez egy szabad ország, mindenki az lehet, aki csak lenni szeretne, élheti az álmait anélkül, hogy mentegetőznie kellene miatta, errefelé hozzászoktak a fura szerzetekhez, vendégükben mégis éreznek valami kitapinthatatlan erőt, a düh és a jóindulat pulzáló elegyét, ami még a részeges kibicek körében is megteszi hatását, tiszteletet követel magának, figyelmet és törődést, noha ők, ellenfelétől eltérően, nem igazán tudták értelmezni a megnyitáskezelését, és rögtön elkönyvelték, hogy egy sültbolondot sodort asztalukhoz a kora esti szél, aki a vesztébe rohan, amiben ezúttal talán igazuk is volt. Ugyanakkor nem csupán a szeszély eredménye volt az önként vállalt királyi exodus, Schiller Attila imádta ezeket a dőreségeket, hány meg hány délutánt töltöttek efféle céltalan csacskaságokkal, amelyeknek láttán még az apja, amikor becammogott a járókeretével, is elképedt az álláson, záporoztak a keresetlen megjegyzések, mint kiderült, ő is tudott ám játszani, még az ötvenes években versenyzett, egyszer nyolcadik lett a magyar bajnokságon, nyolcból, tette hozzá Attila röhögve, de akkor is komoly dolog, hogy elindulhatott, mennyi szép délutánt töltöttek így együtt, igen, még ilyen bolondságokra is jutott idejük, „Egyszer majd ennek is hasznát veszed”, és milyen igaza volt, miért nem sáfárkodunk jobban ezekkel a nagyszerű, megfontolásra érdemes tanácsokkal, miért nem hallgatunk a jó szóra, ha már annyira várunk rá, és tessék, valóban elérkezett a pillanat, itt és most, St. Louisban, a Willmore Park egyik csodálatosan faragott kőasztala mellett, amely fölé védelmezően borulnak a százötven éves juharfák, eljött hát az idő, mert Damien most bizony móresre tanítja ezt a fickót, eltart egy darabig, először is le kell zárnia az állást, nehogy rohamot indítson sötét, aki egy darabig becsülettel lépeget, teszi, amit tennie kell, Damien azonban tévedhetetlenül rátapint a pontatlanságaira, és végül nem is kell megvalósítania eredeti tervét, mert egy megfelelően időzített gyalogáttörést (23. e5!) követően a szerteágazó taktikai variánsok mindegyikéből tetemes előnnyel kerül ki, megrendült ellenfele még sietteti is elkerülhetetlen összeomlását, nincs mit tenni, nyolc és fél perc volt az egész, nyert száz dollárt, amikor azonban a pénzért nyúl, az ellenfele ráteszi a kezét.
– Visszavágó.
Hol lehet Chilene? Vajon otthon vacsoráznak hármasban, vagy éppen ágyba teszik a gyereket, esetleg egyedül van, a férje fekteti Elnát, ő pedig valahol a városban csatangol, dolga akadt, mi dolga lehet még, hogy lehet, hogy ilyen zavartalanul folytatódik az élete? Mielőbb fel kell hívnia Marlice-t. Nem reméli, de hátha elkotyog valamit, bár akarja tudni egyáltalán, mi van Chilenével? Vagy beszélgessenek megint a gyöngyhalászatról, mondja el neki, hogyan veszített Solomon ellen? Hónapok óta nem veszített, és tessék, pont a legrosszabbkor, igaz, 3/3-mal állt, most aztán 3/4, nem meglepő módon éppen Solomonnal holtversenyben, ha most érne véget, az egymás elleni eredményük miatt Solomon lenne a tornagyőztes, persze hol van még a vége, javíthat, annyit nyer, amennyit akar, nem lesz egyszerű, de ha valaki, ő aztán képes rá, nem arról cikkeznek az úgynevezett szakírók, hogy páratlanul bírja a nyomást? Semmit sem tudnak róla, semmit, madárbéljóslás az egész. Azt hiszik, rendíthetetlen, napról napra egyre többen pedzegetik, hogy milyen sokra viheti, pedig azt sem bírná ki, ha egy hamuszirom szállna a vállára, semmilyen nyomást nem visel el, Wagnertől is kiveri a verejték, igaz, ezzel nincs egyedül. Mikor hívhatja fel Marlice-t, hogy áll vajon a szőnyegével?
Ellenfele türelmesen méregeti. Időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza, a díj, amit már a sajátjának tudott, még nem az övé, persze tudhatta volna, hogy visszavágó nélkül nem lesz hajlandó odaadni a pénzt. Damien a telefonjára pillant, tizenkilenc órája és huszonöt perce van, hogy rendbe szedje magát, holnap Studer ellen játszik, nyernie kell, ha most megbicsaklik, már nem lesz visszaút. Mindig nyernie kell, pedig nem szeret nyerni, egy sivatagban szeretne bolyongani, hűs, esti órán elheverni a lágy, szemcsés homokágyon, lehunyná a szemét a mozdulatlan ég alatt, és fülelne, hogy megszólítja-e egy hang, van-e még titka a világnak, amit nem suttogott el.
– Rendben.
Nem érzi, hogy rosszul játszana, mégis olyan, akár egy alvajáró, alakokat lát ott, ahol nincsenek, ürességet, ahol torlaszok állnak.
Lépeget, tologat, nem túl ihletetten, de azért hozza, amit hoznia kell, legalábbis így érzi, de aztán lassan kicsúszik a kezéből az irányítás. Minden süllyed. Próbálkozik a végjátékban egy csapdával, átlátszó. Hihetetlen, de veszít. A világ legerősebb versenyén vezet, igaz, botlás után, de vezet, ehhez képest most veszít egy hobó ellen.
Nem figyelt, mondhatná, de hát sokszor nem figyel oda, máshol járnak a gondolatai, más változatokat számol, amelyekben csupán annyi a közös, hogy egyaránt a semmibe tartanak. Nem figyelt oda, de miként lehetséges, hogy rutinból nem tudott megoldani egy ilyen egyszerű feladatot? Kár volna kifogásokat keresni, az ellenfele jól játszott, korántsem briliánsan, semmi különöset nem mutatott, de nem is követett el látványos hibákat, ő pedig minden elképzelés nélkül, fáradtan terelgette a figuráit, mint egy halálra szánt marhacsordát, a megnyitásban szerzett csekélyke előnye szép lassan semmivé olvadt, majd egy nyilvánvaló tévesztés után védekezni kényszerült, és mivel a döntetlennel nem érte volna be, sejthető volt, hogy mi lesz a vége, túlfeszítette a húrt, még mindig nem figyelt oda, vakon játszott, Attilára gondolt, Marlice-ra, Chilenére, a százezrekre, akik ebben a pillanatban is játszanak Indonéziától Alaszkáig, Tűzföldtől Uppsaláig, és alig tudják, hogy mire vállalkoztak.
Látta, hogy veszíteni fog, gondolkozott valami világvégi sunyiságon, a klasszikus megoldás, ha felborítja a táblát, eljátssza, hogy véletlen volt, felpakol gyorsan, és mit tesz isten, valamiért nem úgy állnak a figurák, ahogy a másik szeretné, talán el is futhatott volna, esetleg bevethette volna a régi trükköt, „Leetted magad Worcester-szósszal!”, és amíg a másik szégyellősen ellenőrzi a gallérját, ő lekapja a d4-re bebetonozott huszárját, és egyszerűen lenyeli, nem rágja meg, úgyse menne, nagyot kockáztat, de bő nyállal lenyeli, ilyen egyszerű, kiugrási kísérlet az örök mókuskerékből, az illem és a törvények terráriumából, de végül semmi ilyesmit nem tett, nem döntötte oldalra királyát, nem nyújtott kezet, egyszerűen megállította az órát, ennyi elég is volt, nincs már idő, erre biztosan nincs, és ezután másra sem lesz, mert ami most elveszett, mással sem pótolható, végül is, vigasztalja magát, azért játszunk, hogy aztán ne kelljen játszanunk, a győzelem nem számít, csak az a fontos, hogy megállíthassuk az időt, hogy ne kelljen végre sietni, rettegni attól, hogy elmúlik, dehogynem számít a győzelem, ekkorát mégsem hazudhat magának, ezt még Marlice sem venné be, különben is, akármi történt, holnap le kell győznie Studert, mit fog tenni, ha nem sikerül, tényleg ezzel az utcai alázással melegít a másnapra, ami könnyen lehet, hogy a verseny, egyúttal egész pályafutása fordulópontját is jelentheti?
Amíg komor gondolataiba merül, a hobó ráteszi gyűrött mancsát a nyereményre. Száz dollár. A nézők elégedetten bólogatnak, hiszen a veszedelmesen megbillent világ rendje máris visszaállt, házi kedvencük legyőzte az idegent, az első játszmában még rá lehetett ijeszteni, ritkán, de előfordul az ilyesmi, a visszavágó azonban egyértelművé tette az erőviszonyokat, döntőre nincs szükség, ilyenkor csak a második mérkőzés eredménye számít, ezt az idegennek is tudnia kellett volna, aki most ugyanolyan összetörten bámulja a dollárjait, ahogyan a park többi áldozata tette az elmúlt órákban, napokban, hetekben és évtizedekben, és aki diabolikusan emelkedő homloka és akcentusa alapján nyilvánvalóan nem is amerikai, mehet a dolgára, mehet duzzogni, hátha tanul belőle, úgyse tanul az ilyen semmiből.
– Majd legközelebb – mondja a győztes teljessé téve diadalát.