Olvadás
Kiss Tibor Noé a 96. Ünnepi Könyvhéten június 15-én, vasárnap 13 órától dedikál a Vörösmarty téren a 27-os standnál.
2019. április 3., Tobur
Rosszul aludtam. Hajnalban többször felébredtem, egyszer még a bódéba is ki kellett mennem. Közben eszembe jutott a medve, és ez rögtön felfrissített. Forraltam vizet, ettem pár szem kekszet, bekapcsoltam a gépet. Az újságíró postafordultával válaszolt, sajnálja, hogy nem vállalom az interjút, mert szerinte igazán autentikus személy vagyok. Visszaírtam neki, hogy köszönöm. Kaptam néhány levelet Tomszkból, a konferenciával kapcsolatban is. Június végén lesz, remélem, addig fel tudok készülni rá. Jól jön most a tavasz, hogy nem lehet annyit mászkálni. Ha visszajöttünk Ljugankából, megülök itt a faluban, és interjúzok.
Szép volt a napfelkelte! Végre valami sárgás szín keveredett a sok szürke és barna közé. Élveztem, hogy csend van, és arra gondoltam, milyen csend lesz majd odakint, a tajgában. Kolja a szkamejkán ülve cigarettázott, közben megrakta a kályhát. A lányok aludtak.
Az idillikus hangulatnak az vetett véget, hogy hirtelen rám szakadt egy rettenetes gondolat. Ha Natalija Tyihonova ostobaságai eljutnak az olajbányászok fülébe, a terepmunkának annyi. Ki fog szóba állni velem, ha azt hiszik, hogy bezáratnám a munkahelyüket? Azonnal rákérdeztem a dologra Koljánál. Semmit sem hallott erről, ami egy kicsit megnyugtatott. De hogy én mennyire hülye vagyok! Tegnap este ott volt Guszev, jártam Szonyánál is, de egyiküket sem kérdeztem ki, csak sodródtam az eseményekkel. Bennem valahogy lassan ülepszenek le a dolgok, ezt te tudod a legjobban. Van, amikor ez nagyon bosszantó.
Annyira ideges lettem, hogy nekimentem az erdőnek. Nem érdekelt semmi, sem a hideg, sem a medve. Nagyon dühös voltam magamra. A csővezeték mellett indultam el, a csövekben zúgott a nafta. Ennyit a csendről. Elhagyott roncsok mindenütt, mint otthon a régi orosz laktanyákban. Küldtem pár képet, tudom, hogy szereted ezeket a hangulatfotókat. A távfűtő központnál megálltam kicsit pihenni. Találtam egy cigarettát a kabátzsebemben, leültem egy betonlapra, és elszívtam. Fantasztikus volt! Otthon eszembe sem jutna rágyújtani, de itt jólesett. A tájról nehéz bármi szépet mondani. Mintha itt forgatták volna a Stalkert. Mégsem volt haszontalan a séta, megmozgattam magamat, és sikerült kicsit lenyugodnom. Visszafelé menet lovakat láttam. Lassan megérkeznek a költöző madarak, rengeteg a varjú. Rettenetesen tudnak károgni. Később Kolja nagyon megszidott, mert a medvék is sokat járnak arrafelé, a szeméttelep közelsége miatt.
Napközben sok elintéznivalóm volt. Holnapután indulunk a tajgába, és emiatt felgyorsultak az események. Benéztem Guszevhez, kértem tőle egy könyvet, Ritheutól a Szon v nacsale tumanát. Magyarul már olvastam, a címe szörnyű (Mert ez a föld nem kell senki másnak). A lányoknak küldött két cigirágót. Ebédre halmáj. Az orosz halmáj a legjobb, amit valaha ettem! Aztán körülnéztem a könyvtárban, hogy mit lesz érdemes befotóznom, ha visszajöttem, ezzel sok idő elment. Végül találtam egy könyvet a tomszki megye olajbányászatáról, rengeteg érdekes demográfiai adat van benne.
Délután Fegya hívott, már megint kezdi ugyanazt, össze akar hozni az unokahúgával. Az a fixa ideája, hogy egy férfi soha ne legyen egyedül. Összevissza beszélt, úgyhogy inkább letettem.
Fegya önmagában megérne egy teljes könyvet. Őt is az első terepmunkámon ismertem meg, nagyjából velem egyidős. Akkoriban még könyveket hozatott velem Tomszkból, fejből idézett az Ilf–Petrov-regényekből, és nagyon szerette a krimiket, főleg a Fandorin-történeteket. Oroszokat vitt vadászni jávorszarvasra, medvére. Viszont az italt ő sem bírta. Megjárta a börtönt, bár az a történet elég zavaros nekem, Guszev szerint jobb, ha nem tudok semmit. Az anyja még folyékonyan beszélte a hantit. Kezdetben nagyon jó anyagokat vettem fel vele, közmondásokat, néhány mesét. Sokat tudott a környéken lévő szent helyekről. Fegya már csak alapszinten ismeri a nyelvet, de rajta kívül ez kevesekről mondható el itt a faluban. Értelmes ember, aki nálunk talán vitte volna valamire, itt viszont szép lassan egy roncs lett belőle. A természete sem segített rajta, kötekedő, összeférhetetlen alak. De ilyeneket ismerünk otthon is.
Lehet, hogy igazad van, egyszer Fegyáról és a többiekről kellene könyvet írnom. Talán szépirodalmat, ki tudja. De egyelőre a terepmunka izgat, a kutatásom. Jó lesz az a tomszki konferencia, már várom, legalább kicsit kiszakadok innen.
Remélem, odahaza minden rendben. Milyen hülye egy mondat ez, semmit sem jelent. Rettenetesen hiányzol. Jól emlékszem, hogy anyád holnap utazik el? Ne haragudj, hogy most ritkábban írogattam, de nem akartalak zavarni. Remélem, jókat beszélgettetek! Délelőtt hívlak, remélem, a net nem fog szakadozni.
Gázt maximumra vettem. Hentes, hosszabbító, sebészeti ügyeletre visszamenni. Csontröntgen. Lacival anyagiak lezárva. Aldi csirkemáj. Bor. Dohány. Csemperagasztó 1 zsák. Pista becsapott a konténerrel, telefont nem veszi fel. Bor. Hóesés, hol a hólapát? Ezek apám betűi, felismerem az írását, mindig ő írta alá az ellenőrzőmet. Elsárgult asztali naptár. Régi bejegyzések, áthúzott, aláhúzott, kisatírozott, bekeretezett szavak. Anyám szerint tele a ház ezekkel a füzetekkel. Egyet elhozott, de nem volt ereje belenézni. Lapozgatom a naptárt, árad belőle a cigarettaszag.
Kevint elhelyezték a gyermekotthonban, én pedig egy héttel később felmondtam. A holmijaim befértek egy papírdobozba, a bögrét és a kaktuszt az asztalon hagytam. Nem tudtam, mi lesz a folytatás, de nem is érdekelt. Aznap én mentem el utoljára az irodából. Beütöttem a kódot, aktiváltam a riasztót, húsz másodpercem maradt elhagyni az épületet. A megállóban a derekamra kötöttem a kardigánomat. Zúgott alattam a villamos, elmosódtak az utcák, a napszemüveg eltakarta a szememet.
Anyám rátérdel a bőröndre, próbálja behúzni a cipzárt, közben sóhajtozik. A karján háromszöget rajzolnak ki az anyajegyek. Három világosbarna folt, egyenlő távolságra egymástól, mint egy félbehagyott tetoválás. A fürdőkád mellett ültünk, az ölembe vettem a fejét, simogattam, próbáltam összeilleszteni a mozaikkockákat. Bárányfelhők, gomolyfelhők, ropogó csigolyák, napfényglória apám feje körül.
Soha nem láttam még ennyi roncsot, ennyi magára hagyott teherautót és munkagépet. Vegyszerfoltok a hóban, jégbe fagyott villanyoszlopok. Attila szerint veszélybe sodródott a kutatása. Ezek szerint korábban hazajössz, írtam vissza neki, de nem volt kedve tréfálkozni. Kimegyek a teraszra. Legalább tizennyolc fok van, hónapok óta ez az első este, amikor nem füstölnek a kémények. Csend, sötét, a fenyőfák illata. Az erdőben egyre több madár hangját hallani.
Csak felhorkan. Egy utolsó nagy horkanás, a szemei kiguvadnak, aztán vége. Hetedikbe jártam, amikor anyával arról fantáziáltunk, hogy megöljük apámat. Tizenhárom éves voltam, színes gumi karkötőket kellett volna gyűjtenem, álmodozni egy kiskutyáról. Anya azt olvasta, hogy elég lenne orgazmus közben a hátára ejteni egy jégkockát. Nyom nélkül végeznénk vele, a gyilkos fegyver felszáradna, elpárologna. Aztán csak széttárnánk a kezünket, megállt a szíve, pedig nem is volt neki.
Hóesés. Kocsonya. Leves sótlan. Szörpöt elfelejtettem! Kórház, kontroll. Szükségem van szobakerékpárra. Lottó nulla. Pista mindent tagad. Feljelenteni? Sasné telefon. Cigarettapapír. Irénke bőg, mint a fürdős kurva. Zsírfoltos, szakadozott lapok, eldeformálódott műanyag spirál. Elfog az undor, legszívesebben széttépném a naptárat, a papírcafatokat bedobnám a kályhába. Nézném, ahogy fellobbannak a lángok, és a papírlapok lassan elégnek. Nem mi vagyunk a gyilkosok.
