Mire képes Orbán Viktor és a Fidesz a hatalom megtartásáért? A nemzetinek nevezett másfél évtizedes kormányzást tekintve a válasz nem megnyugtató: mindig annyira képes, amennyi a hatalom megtartásához szükséges. („A magyar recept első pontja: a saját szabályaink szerint kell játszani, Orbán, 2022.) Kezdetben elég volt az egyfordulós választási törvény, aztán a győzteskompenzáció, a választókerületi rajzolgatás, a listaállítási babrálás, később a megszállt állami intézmények, a brutálisan elfoglalt közmédia és a (bármit és bárminek az ellenkezőjét pár perces különbséggel megmagyarázó) kormánypropaganda már futószalagon szállították a győzelmeket. Mindezt, az arcátlanság gólemét arra a betonbutaságra alapozva, hogy kétharmados felhatalmazás áll a Fidesz mögött. Ez 2010 után egyszer sem volt igaz.
Az ország szűk felét győzték (vagy vakították) meg zöldségekkel, konkrétan burgonyával is, miközben a másik fele tizenöt éve keresi a fogást az illiberális angolnán.
Amely egyre tenyérbemászóbb, szotyiköpködős stílusban tekinti focimeccsnek az állampárti nyomulást. Nyerni kell mindenáron. A bukást nem is engedhetik meg maguknak, az illiberális igazságszolgáltatáshoz még nem sikerült eléggé elfoglalni Brüsszelt. Talán 2030-ra sikerülne, de akkor már minek: az uniós nettó befizetés nem fér össze a Fidesz félreértelmezett költségvetési betyárromantikájával.
Elvtelenségelv
A kérdés most az: mi fér még bele? A fél ország komcsizása és liberózása eddig nem volt más, mint a vérnarancshad felajzása a másmilyenek, ad absurdum a színesek ellen. Szemükben az ellenzéki összefogás maga volt a szivárványkoalíció. Pedig nyilván értettek belőle, és okozott is nagy ijedtséget a megértés:
nagyon kell gyűlölnie az ország felének az Orbán-rezsimet ahhoz, hogy DK-szavazóként a jobbikossal, momentumosként a szocialistával kiegyezzen. És most Magyar Péter mögött sem csupán az azonosulás áll, hanem a remény.
(Egyébiránt: visszatérő toposz a kormánypropagandában az ellenzéki Orbán-fóbia emlegetése, de kérem szépen: ha valakit sokadszor mar meg egy kellemetlen jószág, akkor a létező legegészségesebb reflex az óvatosság, nagyobb dózis esetén a fóbia.) A miniszterelnöki program titkosítását nem csupán a független sajtó sűrű elkerülése magyarázza, hanem a félelem is. Szomorú, hogy így van, őrjöngő elme ne tegyen kárt egyetlen politikusban sem (bármelyik „sátánt szolgálja” is), de már csak azért se tegyen kárt, mert még egy véletlen füllövésnek is beláthatatlan következményei lehetnek. Az szabadította a világra a hamiskártyás himpellér 47. amerikai elnököt. Egy erkölcs nélküli szociopatát, a fortyogó szélsőjobboldal elítélt idolját, aki még egy háborús bűnössel is örömmel üzletel a szavazatokért (és alázza a megtámadottat, aki naponta ezreket temet el). Ilyen erkölcs nélküli ember kevés született a nyugati világban a szovjet birodalom széthullása óta, és Kelet-Európában se sok. Az elvtelenség No. 1-ját sajnálatunkra éppen Magyarország adta és adja a kontinensnek.
Az első Orbán-kormány előtt egy évvel még Meciar szlovák elnöknek sikerült bekerülnie az aktuális visszatetszők grémiumába. „Perutól a Palesztin Hatóságig, Sierra Leonétól Szlovákiáig, Pakisztántól a Fülöp-szigetekig egy nyugtalanító jelenség, az illiberális demokrácia felemelkedését látjuk a nemzetközi életben” – írta a Foreign Affairs 1997. novemberi számában Fareed Rafiq Zakaria amerikai politológus, újságíró (CNN, Washington Post). Az illiberális demokrácia felemelkedése című írásában Richard Holbrooke amerikai diplomatát idézi, aki az 1996. szeptemberi boszniai választások előestéjén mélázott egy dilemmán. „Tegyük fel, hogy a választásokat szabadnak és tisztességesnek nyilvánítják – idézi Holbrooke-ot a szerző –, és a megválasztottak »rasszisták, fasiszták, szeparatisták« lesznek, akik nyilvánosan ellenzik a békét és a reintegrációt. Ez a dilemma.” És egyre inkább az egész világon az, állapította meg Zakaria, hozzátéve: „a demokratikusan megválasztott rezsimek gyakran rutinszerűen hagyják figyelmen kívül a hatalmuk alkotmányos korlátait, és fosztják meg polgáraikat alapvető szabadságjogaiktól”.
Szabadságerózió-elv
Ez hát a Magyarországot megbabonázó, felforgató, végletekig megosztó illiberalizmus réme majd 30 évvel ezelőttről. Az analóg, manuális garázsilliberalizmusé, valamirevaló internet nélkül, és még javában a televízió korában (ekkor indulnak a magyar kereskedelmi csatornák). Tehát hét évvel a közösségi média globális csírája (jah), a Facebook előtt, amely sok évtizedes kultúrát, stílust és politikai meggyőzéstudományt dobott a kukába. (Akkoriban még piacokon sutyorogtak a laposföld-hívők, oltástagadók, háttérhatalom-orrontók, homo- és migránsfóbok, ma büszkén szerveződnek harcos klubokká, pártokká, örülvén, hogy mégsem páratlan flepnisek.) Zakaria már akkor beskálázta az illiberális demokráciák széles spektrumát, a szerény vétkesektől (akkoriban Argentína) a majdnem zsarnokságig (Kazahsztán és Fehéroroszország.) A kettő között olyan országokat detektált, mint Románia és Banglades. Az azóta is létező (és az Orbán-féle „átláthatósági” kommandókezdemény bögyében lévő) Freedom House 2024-es jelentése szerint Románia már rég maga mögött hagyta a komor időszakot. A 208 vizsgált ország és terület közül 82 pontos „szabad” minősítéssel szerepel a 100 pontos skálán, Horvátországgal és Lengyelországgal egy szinten. (A lehangoló magyar minősítésről lásd keretes írásunkat.)
Mi a jelentősége ránk nézve az illiberalizmus boncolgatásának? Az, hogy eddig nem vettük igazán komolyan a kimenetelét, mert az első évtizedben legalább elmuzsikált a konjunktúra oldalvizén.
Mára kifulladt, repülőrajtja szabadesés, de a politikai váltógazdaságról hallani sem akar. Túl sok van a rovásán, és Európa még nem eléggé „patrióta” az amnesztiához. Mik tehát a lehetséges kimenetek? Ehhez az alkotmányos liberalizmus és a demokrácia közötti különbséget érdemes elemezni, amit Zakaria meg is tesz. Mint írja, az alkotmányos liberalizmus és a demokrácia közötti feszültség a kormányzati hatalom terjedelméből fakad. Előbbi a hatalom korlátozásáról, utóbbi a felhalmozásáról és használatáról szól. A világ számos illiberális demokráciája történelmi-kulturális alapú, és ahol a jogkorlátozások ellenére mégis éltetik, ott alkalmasint sikeresek. Orbán a 2014 nyarán elmondott tusnádfürdői beszédében is ezt húzta alá: olyan országokkal példálózott, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok és talán nem is demokráciák, de sikereik miatt a politológia elemzések „sztárjai”: Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország. Sokszínű csapat: van, amelyik a GDP szárnyalásáról híres, más meg a gazdaságot kinyuvasztó diktatúráról.) Zakaria Huntingtonnal magyarázza a demokráciát: a szólás- és gyülekezési szabadságot garantáló nyílt, szabad és tisztességes választások a demokrácia lényegét, elkerülhetetlen sine qua nonját alkotják. Vagyis akkor demokratikus egy ország, ha ily módon versengő, többpárti választásokat tartanak. Az alkotmányos liberalizmus ezzel szemben nem a kormány kiválasztásának eljárásairól, hanem a kormány céljairól szól: az egyén autonómiáját és méltóságát kívánja megvédeni a kényszerítéssel szemben, származzon akár állami, akár egyházi, akár társadalmi forrásból.
„Az illiberális demokrácia legnagyobb veszélye (saját népén kívül) az – figyelmeztet 1997-ben Zakaria –, hogy hiteltelenné teszi magát a liberális demokráciát, árnyékot vetve a demokratikus kormányzásra… Az alkotmányos liberalizmus nélküli demokrácia nemcsak elégtelen, hanem veszélyes is, magával hozva a szabadság erózióját, a hatalommal való visszaélést, az etnikai megosztottságot, sőt a háborút is. Nyolcvan évvel ezelőtt Woodrow Wilson azzal a kihívással vitte Amerikát a huszadik századba, hogy tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára. Ahogy közeledünk a következő évszázadhoz, a mi feladatunk az, hogy biztonságossá tegyük a demokráciát a világ számára.” Azóta mintha ismét fordult volna a kocka: a világ elvesztette a biztonságát, és a demokrácia zsákmányállattá vált a (hol bal-, hol jobbszélső) hatalommániások számára.
Nemzetisajátosság-elv
És hogy mit gondol Orbán az illiberalizmusról? A 2014-es tusványosi beszédében azt mondta: az új állam, amit Magyarországon építenek, illiberális, vagyis nem liberális állam. „Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz.” Micsoda rettentő rébusz! „Sajátos nemzeti megközelítés.” Az egyenlőséget és a testvériséget ki nem ejtette volna a száján: az egyenlőség a rommá gazdagodott fideszes kullancselitet látva kiverné a biztosítékot, a testvériség emlegetése pedig az elmúlt másfél évtized puskaporos hangulata fényében volna totális abszurd. „Ne az legyen a magyar társadalom szervezőelve, hogy mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti, hanem legyen az, hogy amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”, mondta a tétova gondolkodó 2014-ben.
Ezek szerint (az ellenzék közelmúltját látva) Orbán másfél évtized orális örömködésre vágyik, hogy szopást ne mondjunk.
Itt szabadság helyett kizsarolt és megmutyizott kiegyezés van (vállalkozások, kamarák), nemzeti szemfényvesztés van (rezsicsökkentés, határon túli magyarok), az értelmiség megjuhászkodása van (MTA, egyetemek, egyházak), és persze a gyűlöletkeltés magasiskolája van (migránszónák, transzhordák).A liberális demokrácia nem volt képes arra Orbán szerint, hogy akár alkotmányos erővel kötelezze a mindenkori kormányokat arra, hogy munkájukkal a nemzeti érdekeket szolgálják. És itt van az illiberális négylábú elásva. Ma a Fidesz azonos a nemzeti érdekkel, ezért választáson minden számítás szerint leválthatatlan. (Ugyan ki gondolt egy kósza jogászra, akinek egy évre rá megakad a szeme Novák kegyelmi döntésén, ami kibillentette egyensúlyából az ellustult gömböcöt, és így talán mégis van egy utolsó utáni lehetőség?) Orbán szerint a liberális demokrácia, a liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont (de rosszul öregedett ez a szemrehányás 2025-re, amikorra az illiberális állam egyenesen ellopta a vagyont).
Orbán a konszolidációról lecsúszott. Egyetlen reménye, hogy kenyeret ad, mert ha azt nem tud, akkor kénytelen cirkuszt csinálni. Gumicsont? Ugyan! Közelebb van ez a gumibothoz. Pedig Orbán 7-es számú intelme: ha kiszorulnak a szélére, a végén veszítenek. A szélére azonban nemcsak szélsőséges utópiák taszíthatnak ki egy hatalmat, hanem más szélsőségek is: barátok, valóságtagadás, hatalomféltés. Mind-mind életveszélyes pozícióvesztő hely.
