Már előbb kellett volna. Leállni, odacsapni, jelezni, sztrájkolni, bármit is. Baranyi Krisztina szerint akkor, amikor elvették a gépjárműadót, de persze lehetett volna akkor is, amikor elvették az iskolákat és a kórházakat. Amikor addig szorongatták Tarlóst, hogy átadta a HÉV-eket. Amikor nem engedték, hogy új metrószerelvényeket vegyünk a hármas metróra. Jó alkalom lett volna a tiltakozásra, amikor a Városligetbe, a Várba, bárhová, ahová nekik tetszik, történelem hamisító épületeket húznak fel, az se zavar senkit, hogy esetenként a köztérből, parkból is lekanyarítanak hozzá egy darabot. Amikor zsarolással csikarták ki Karácsonyékból a tarifaalkut, vagy a színház megállapodás farvizén tolnák be a cirkuszt az állatkertbe, vagy arab befektetőknek játszották volna át Rákosrendezőt, hogy azt tegyenek vele, mi tetszik. Amikor elvették a Római-part védműjére kapott uniós pénzt. Rengeteg ok, rengeteg alkalom. Nem tettük.
A veszély többnyire csak utólag tudatosodik. Valamikor a végjáték idején. A városvezetés alkalmazkodott, próbált túlélni, zsonglőrködött a számlákkal, költségvetésekkel, hitelekkel. Időnként elmondták, hogy nincs pénz útfelújításra, lakhatási programra, felüljáróra, hídra, Tavaszi Fesztiválra, szennyfogó rácsra a soroksári Duna-ágba, a Népliget rendbetételére, új járművekre, kb. semmire. Talán mondhatták volna hangosabban. Talán Karácsony kiállhatott volna minden héten, hogy elmondja: itt a vége, elég volt! Talán lett volna foganatja. Bár nem valószínű. De egy kicsit olyan ez, mint amikor számonkérjük az évekig bántalmazottól, hogy mit csinált rosszul, miért nem szólt, miért nem menekült el. Ahelyett, hogy a bántalmazótól kérdeznénk, hogy miért. Ahelyett, hogy neki mondanánk: évek óta terrorizálja egész Budapestet. Ahelyett, hogy leállítanánk. Nem tíz percre.