Mikor ér véget a háború? Ez a legsűrűbben elhangzó kérdés immár három és fél éve. Erre remélnek biztató választ kapni ukránok, oroszok, magyarok, civilek és katonák, gazdasági elemzők és a hadtudományok szakértői. Miközben az emberek többsége őszintén békét akar, addig a legtöbb elemző egyetért abban, hogy a háború befejezéséhez nélkülözhetetlen feltételek egyike sem látszik. Sőt, a helyzet kuszább mint valaha.
Ahhoz, hogy egy háború véget érjen, több feltétel egyidejű teljesülése szükséges. Ha nagyon lecsupaszítjuk a folyamatokat, akkor, ahogyan a háború kirobbantásában, úgy annak befejezésében is a támadási parancs elrendelője játszhat főszerepet.
Ukrajna esetében Vlagyimir Putyin orosz elnök dönthetne úgy, hogy felhagy az agresszióval.
Erre két esetben kerülhetne sor. Ha teljesültnek látná az eredetileg kitűzött célokat, vagy ha szembesülne azzal, hogy nem tudja folytatni a háborút. A háborúk leginkább az egyik fél vereségével, és a másik fél győzelmével szoktak véget érni. De van még egy harmadik forgatókönyv is. Amikor egyik fél sem képes felülkerekedni a másikon, ezért megelőzve a teljes kimerülést, inkább befagyasztják a szembenállást.
Ezeket az egyszerűnek látszó alapvetéseket vágy-vezérelt tippelés helyett érdemes minden szereplő esetében úgy megvizsgálni, hogy egymás mellé tesszük az ismert szándékokat és képességeket. A világtörténelem több olyan példával is szolgál, amikor a szándékok és a képességek nem voltak egy lapon említhetők. Ez a diszharmónia húzódott meg több ismert uralkodó és modern kori állami vezető, politikus látványos bukása mögött. Vegyük sorba a most zajló európai háború közvetlen résztvevőinek és érintettjeinek listáját.
Ukrajna esetében viszonylag egyszerű dolgunk van. A a Szovjetunió széthullása nyomán elnyert önálló államiság csodáját megragadva, a szomszédaival békében, katonai tömbökön kívül, de az egyesült Európa gazdasági és értékközösségén belül képzelte el a jövőjét. A fiatal nemzetállamok összes gyermekbetegségét magán viselve, belpolitikai viharok sorát megélve döntöttek úgy, hogy önnön biztonságukat a vezető atomhatalmak csoportjára bízzák. Hiszékenységük végzetesnek bizonyult. Hiába kerültek aláírások a budapesti memorandumra. Oroszország, mint megannyi más nemzetközi kötelezettségvállalását, úgy ezt is felrúgta. Felrúgta, majd néhány év elmúltával egyebek mellett a Kijevtől kapott rakétákkal indított támadást Ukrajna megsemmisítésére.
A történelem átírta a képzelt valóságot. A békés gazdasági gyarapodás helyett Ukrajnának új célt kellett megfogalmaznia.
Ez lett a túlélés, a megmaradás, az önálló államiság megőrzése. Választhatták volna a megadást, azt, hogy az orosz birodalom egyik nyugati határszéli régiójává sorvadnak, alárendelve magukat Moszkva akaratának.
Hogy nem így történt, köszönhető volt az ukránok hősies helytállásának, valamint annak, hogy az Európai Unió tagországai, a NATO és a szervezettel szolidáris demokratikus jogállamok nem hagyták magára Kijevet. Így fordulhatott elő, hogy éppen Oroszország agressziója, Vlagyimir Putyin újraálmodott birodalmi „Szovjetunió 2.0-ja” kényszerítette céljai átgondolására Ukrajnát.
Mindezek ismeretében nem maradt kétség a kijevi vezetés szándékait, céljait illetően. Ami bizonytalan volt, és maradt a mai napig, az az, hogy mire lesz lehetősége Ukrajnának. Arról egyáltalán nincs vita, hogy önállóan, egyedül maradva Kijev nem tudott volna ellenállni Moszkvának. Sem katonai téren, sem a gazdasági erőviszonyok ismeretében nem volt realitása annak, hogy a megtámadott életben marad. A nyugati támogatással viszont Ukrajna megkapta azokat az eszközöket és pénzt, amivel lehetővé vált az oroszok által készített forgatókönyv átírása.
Bizonyára már sokan elfelejtették, hogy a háború kezdetén még a szakemberek is csak három napot, legfeljebb egy-két hetet adtak Ukrajnának. Később úgy tűnt, hogy Ukrajna néhány hónapnyi ellenállásra is képes lehet, s bár elveszítve területeinek közel felét, de egy időre elkerülheti a teljes megsemmisülést. Majd jött a nagy fordulat és a nyugati fegyverzettel felvértezve Kijev visszafoglalta az orosz megszállás alá került területeinek egy jelentős részét, arányosan nézve megközelítően a negyedét.
A harcok harmadik évétől már-már kezdett eluralkodni az a látszat, hogy az állóháború Oroszország érdekeit szolgálja, és hogy az agresszor, ha lassan is, de araszoló haladásával idővel felőrölheti az ukrán ellenállást. Ez az érzés a példátlanul hatékony orosz propagandának köszönhetően kezdett uralkodóvá válni leginkább azokban a kelet-európai országokban, ahol a kormányok, finoman fogalmazva, Moszkvával megértő, tényszerűen pedig Ukrajnával ellenséges, oroszbarát politikát folytatnak. A realitás viszont most már az, hogy az ukrajnai fronthírek helyett leginkább oroszországi válaszcsapásokról szólnak a szalagcímek. Így fordult tehát a kocka a „Kijevet három nap alatt” szándékról annak a mérlegelésére, hogyan vált minden, akár 4500 kilométeres messzeségben levő katonai, ipari és logisztikai létesítmény védtelen célponttá Oroszországban. Ukrajna a napokban végrehajtott példátlan akcióval tudatta, hogy a Fekete-tengeri flotta és a stratégiai vadászbombázók megtizedelése után bárhol és bármit képesek elpusztítani. Így már csak az ukrán katonai vezetés döntésén múlik, hogy Kijev és Harkov mindennapos bombázásaira válaszul mikor rombolják le a krími hidat, vagy mikor érkezik válaszcsapás Moszkvába és Szentpétervárra. Katonai elemzők sokasága most éppen azt próbálja modellezni, hogy mi maradt meg a birodalom védelmi képességeiből.
Az elmúlt hónapok bizonytalansága csak fokozódott azzal a sajátosan képviselt hamis békepártisággal, ami erőteljes lendületet vett Donald Trump elnökké választásával.
A floridai politikai stílus beköltözésével a Fehér Házba, már az is megkérdőjeleződött, hogy Ukrajna megtarthatja-e az eddigi eredményeit. Azonban ekkor bekövetkezett a háború korszakának sokadik csodája. Majdnem mindenről, és mindenkiről kiderült, hogy nem az aminek látszik.
A Putyin-szimpatizáns Trumpról az derült ki, hogy bár az Egyesült Államok változatlanul a világ első számú katonai és világgazdasági hatalma, ezt az erőt az egyre szánalmasabb elnök nem használhatja önkényesen, minden kontroll nélkül a szövetségesei ellen. A Fehér Ház lehetőségei valóban a legkevésbé korlátozottak, képességek tekintetében az Egyesült Államok, mint tudjuk, a korlátlan lehetőségek hazája. Azonban a barátok nélkül kétségessé vált szövetségesi környezetben, és a hagyományos amerikai értékeket számonkérő Capitoliummal a háta mögött még Trump is kénytelen módosítani kétséges tervein.
Európa szándékairól és képességeiről egyaránt ideje aktualizálni a nézeteinket. Az egyre agresszívabb orosz üzenetek, és a nyilvánvalóvá vált amerikai árulás nyomán a vezető európai államok fővárosaiban látványosan megerősödtek az erőpolitizálás hangjai. Párizs, Berlin, London külön külön, de együtt is, élvezve a skandináv, és mediterrán államok támogatását, felvették a kesztyűt. Egyértelművé tették, hogy megvédik magukat, és azokat a demokratikus jogállami értékeket, melyek hosszú évtizedekig biztosították a békét az öreg kontinensen. Ezen szándékok ismeretében Európa a képességeivel kapcsolatban is igyekszik eloszlatni a kétségeket. Az Európai Unió gazdag, pénzügyi gátjai nem látszanak a katonai és versenyképességi terveknek. A sikert egyedül az kérdőjelezheti meg, ha az eddigi látványosan demonstratív egységet sikerül megrepeszteni a Moszkva által leplezetlenül támogatott szélsőjobboldali „hazafiaknak”. Sokatmondó, ahogy Kijev támogatásáról beszélve egyre többször hangzik el – Ukrajna a harcával Európát is védi. Vagyis az uniós és NATO-tagság nélkül Ukrajnára ideje úgy tekinteni, mint egy erős szövetségesre, olyan partnerre, aki a kontinens legütőképesebb hadseregével rendelkezik.
