Bagó Tünde: A lámpagyújtogató (részlet)

Konstanz, 1945. március

– Átjutottak? – kérdezte Ulrich a nagyapjától, amikor tisztes távolságba kerültek a határőrállomástól.
–  Igen, csak figyelmeztető lövést adtak le a svájciak. Nem a német őr lőtt, de nektek nem kellett volna ott ólálkodnotok. Bajba kerülhettek, ahogyan én is.
Az idős férfi meggyorsította a lépteit az óváros felé vezető macskaköves utcán.
–  Ne haragudjon, Albert bácsi! – kért elnézést Manfred, megelőzve Ulrichot. – Nem tudtuk, hogy Frau Fuchs és a lánya most szöknek át határon. Mi találkozni akartunk a…
Ulrich halkan leintette a barátját, aki rögtön elharapta a mondat végét.
Albert lassított, s megállt a Schnetztor, a városvédő fal nyugati kapuja alatt.
–  Miről beszélsz, Manfred?
A két fiú bizonytalanul pislogott egymásra. Ulrich nyelt egy nagyot, és végül megszólalt.
–  De igen, miattuk voltunk ott, nagyapa. Rüdiger nővérétől hallottam, hogy ma este indulnak. Csak szerettem volna elköszönni Frau Fuchs lányától.
Albert pár percig nézte a két gyereket, majd elmosolyodott, megsimogatta az unokája fejét, és továbbindult velük az utcán, amelyet a városban megégetett Husz Jánosról neveztek el.
Ulrich a házakat figyelte, amelyek fáradt őrként álltak sorfalat. A hold fénye bekúszott a szűk utcába, a fagerendás, néhol rogyadozó, egymáshoz simuló épületeken szellemjátékként osont utánuk hármójuk árnyéka. Ulrich korábban sokat figyelte az árnyékokat. Amíg világíthattak az utcai lámpák, Albert magával vitte a városnéző sétákra, amelyeket ő vezetett. A fiú olyankor páncélos lovagnak képzelte magát, aki legyőzi a fáradt őröket, a házakat. Nem szerette ezeket a rozoga épületeket, annak ellenére, hogy nagyapjának az életet jelentették. Albert régi házak tolmácsának tartotta magát, de évek óta egyetlen csoportnak sem közvetíthette a hatszáz éves konstanzi épületek üzenetét. Ahogy egyre tovább húzódott a háború, s Németország szegényebb, zárkózottabb lett, már csak ők, a gyerekek és a frontról gyógyulni ideküldött katonák alkották Albert közönségét. Felajánlotta a lábadozóknak, hogy megmutatja a várost, ezzel is segítve a lelkük újjáéledését. A múlt történetei erőt adnak, hogy megbirkózzunk a jelen nehézségeivel – hangoztatta sokszor, Ulrich pedig rábeszélte a barátait, hogy ők is csatlakozzanak, amikor Albert városi sétára viszi a katonákat. A fiúk, főleg Manfred, Jens és a Hamburgból érkezett Rüdiger, odavoltak a konstanzi zsinat alatt itt tanyázó papok és urak néhol pikáns történeteiért, a Fischmarkton szétguruló hordók vagy a királyi esküvői áldás részleteiért. Ulrich badarságnak tartotta, ha valaki túlzottan ragaszkodott az öreg épületekhez, de nem hagyhatta cserben a nagyapját. A városnéző sétákra a Fuchs lány is velük tartott, és rendszerint elkápráztatta őket értelmes kérdéseivel. Ulrichnak egyszer-egyszer sikerült a nagyapját megelőzve válaszolnia, s olyankor a lány barátságos mosollyal ajándékozta meg. Néhány napja Rüdiger nővére véletlenül elszólta magát Ulrich előtt, mire készül Gerhilde Fuchs és az anyja, de megeskette, hogy senkinek nem árulja el a szökés időpontját. Ulrich azonban látni akarta, hogy rendben átjut-e a két nő Svájcba.
Albert lelassított az Obermarkton szendergő középkori gyógyszertár előtt, mintha figyelne valamit a sötétben, aztán megállt.
–  Ti most menjetek haza, nekem még dolgom van – közölte a fiúkkal, de mielőtt azok válaszolhattak volna, már el is tűnt a Barbarossa Hotel melletti keskeny utcácskában.
–  Tényleg tudtad, hogy ma szöknek át Fuchsék, és szerettél volna elköszönni attól a lánytól? – kérdezte Manfred, amikor elindultak a Marktstätte felé.
–  Dehogy, csak nem akartam, hogy eláruld a nagyapámnak, igazából miért voltunk a bódénál.
Ulrich nem nézett a társára, zsebre dugott kézzel, a macskakövek egyenlőtlenségét fürkészve lépdelt az utcán. Peter mellett Manfred volt a legjobb barátja, de még előtte sem akart lányok után szaladgáló kamasznak tűnni. Jól jött neki Peter titkos mondanivalója és a bódénál szervezett találkozó. Manfred szerencsére nem várt magyarázatot, amikor megkérte, hogy még a többiek előtt érjenek oda.
– Talán a nagyapád segíthetne kideríteni az igazságot.
–  Az új kis családtagunkról, Tobiasról úgysem hinné el, hogy valami rosszban sántikál. Előbb bizonyítékra van szükségünk. Te is tudod, hogy még mindig lelkiismeret-furdalása van a szülei miatt.
– Nem tehet róla. A mamám szerint senki sem segíthetett. S a nagyapádnak legalább Tobiast sikerült megmentenie.
– Igen, de szerinte lett volna mód, hogy a szüleinek is segítsen. Hallottam, amikor erről vitatkoztak anyámmal. A nagyapa szerint a tizenhatos nekik is megoldást jelentett volna.
–  Mi lehet az a tizenhatos? – morfondírozott Manfred, és megvakarta fejét a sapka alatt.
–  Fogalmam sincs.
–  Ezt még soha nem említetted.
–  Nem tudom, mi lehet, s mivel láttuk, hogy Tobias szüleit elvitték, akkoriban nem is gondolkodtam rajta. Nem volt jelentősége.
–  Tobias is tudhat erről? – kérdezte Manfred.
–  Biztosan. Egy szobában alszunk, és úgy láttam, csak színleli az alvást, amikor kintről, a rozoga ajtón át beszűrődött a beszélgetés.
A Marktstättén álló császári kúthoz értek. A hiányos emlékműben nem csobogott víz, amióta a háború első évében leszedték róla a bronzszobrokat. Csupán a felgyűlt esővíz simogatta a kút alját. Manfred a kút peremére könyökölt, és a lapos tócsára meredt.
–  Ki kell derítened, Ulrich!
Ekkor megszólaltak a harangok, hogy elüssék a nyolc órát. Manfred elugrott a szökőkúttól. Sietős léptekkel elindult a tér másik oldalán álló házuk felé, és visszakiáltott a barátjának:
–  Most mennem kell. Megígértem a mamának, hogy időben hazaérek. Holnap találkozunk. Jó éjt!
A feladattal magára hagyott fiú lassan bandukolt hazafelé a Tirolergasse irányába. No de hogyan derítse ki?

*

–  Mit olvasol, mama? – kérdezte Ulrich, amikor belépett a lakásukba. Az ebédlőben csupán a bíborvörös, harang alakú búrával ékesített állólámpa világított a hajdani életüket idézve. Anyja az egyik vesszőből font karosszékben ücsörgött a kerek asztal mellett. Ulrichnak az volt az érzése, a nő estéről estére kisebb lesz, míg végül teljesen elnyeli a régi fotel.
–  Egy Hauptmann-drámát. Épp most halt meg a főszereplő fia – felelte csendesen a nő. Hangjából hónapok óta hiányzott az a szín, amellyel képes volt mosolyt csalni a fiú beteg vagy egy-egy iskolai kudarctól elkeseredett arcára.
–  Régebben vidámabb könyveket olvastál – jegyezte meg Ulrich, és közben leült anyja mellé a másik fonott székbe. Lábát törökülésben maga alá húzta, és megsimogatta a nő kezét. Pár napja észrevette, hogy anyja nem tudja a jegygyűrűjét viselni, főzés közben folyton lecsúszott megsoványodott ujján, ezért elrakta az ebédlőszekrénybe, férje kedvenc teáscsészéjébe.
–  Elfogytak a vidám könyvek – jelentette ki komor arccal Ilse.
–  Mesélek neked egy vidám történetet. Peter a gyárban pár napja azt ajánlotta az egyik munkafelügyelőnek, hogy a felesége pudingfőzésnél maradék kávéval pótolja a hiányzó tejet. Az meg úgy értette, hogy tegyék bele a zaccot. Még másnap is panaszkodott, milyen keserű és szemcsés volt a puding. Alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést. – Ilse végre elmosolyodott, de arcára hamar visszatért a szomorúság.
–  Én is olvastam az újságban, hogy a tejhiány miatt kávéval kellene pudingot főznünk. Holott egy ideje már pudingot sem lehet kapni.
–  Nem baj, úgysem szeretem.
–  Hol jártál ma este? – kérdezte váratlanul Ilse.
–  Megint nem vártál meg, Ulrich! – kiáltott a szobaajtóból a cingár Tobias, megmentve a fiút attól, hogy meggondolatlan választ adjon az anyja kérdésére.
–  Elhúzódott a munka, azután meg Manfrednak segítettem – lódította Ulrich.
–  Soha nem vársz meg a gyárnál, ma is követett az a két undok hitlerjugendes – panaszkodott Tobias.
–  Akkor barátkozz velük!
–  Eszem ágában sincs, veletek szeretnék lenni, de mindig leráztok.
–  Ez nem igaz – emelte fel Ulrich a hangját, és idegesen hátracsapta a szemébe omló hajtincseit.
–  De igen, hallottam, amikor arról beszéltetek, hogy még csak tizenkettő vagyok, és nem illek közétek.
–  Senkit nem érdekel, hány éves vagy.
–  Elég volt, fiúk, mi bajotok van egymással? – szólt Ilse, és kissé kihúzta magát a székben.
–  Már megint otthagyott – panaszkodott Tobias –, pedig jól tudja, hogy állandóan zaklatnak a szüleim miatt.
Ulrich felpattant, és a szobájuk felé indult.
–  Igaz ez, fiam? – kérdezte anyja.
– Nem igaz, Tobias rémeket lát. Senki nem követi, nem akarják bántani. Ki emlékszik már a szüleire?
–  Fejezd be! – ordította Tobias, és nekirontott a másik fiúnak, amitől Ulrich kissé megtántorodott.
–  Tudom, hogy mindenkire haragszol, amiért nem mentette meg a szüleidet – kiáltotta Ulrich –, de maguknak keresték a bajt! Biztos, hogy nagyapa mindent megtett értük.
Tobias ismét Ulrichnak esett, megragadta a fiú pulóverét, miközben sírással küzdve kiabált:
–  De nem mentette meg őket senki!
A vita hevében észre sem vették Albertet, aki időközben megérkezett. Közéjük állt, hogy lecsillapítsa őket. Tobias sírva fakadt. Ulrich berohant a szobába, és becsapta az ajtót.
Hallotta, ahogy anyja a befogadott fiút vigasztalja.