Bármelyikünk lehet menekült

Amikor kutatni kezdte a nagyapja történetét, volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodott, hogy ezt valóban megossza-e a világgal?

Az érzelmi megterhelés szinte folyamatos volt. Egész életemben tudtam, hogy a nagyapám hangszalagra mondta a háborús emlékeit, de sokáig nem éreztem készen magam arra, hogy meghallgassam. Amikor végül megtettem, éppen gyászoltam az édesapámat, és ez még erőteljesebbé tette az élményt. Megrendítő volt hallani a nagyapám hangját, különösen azokat a részeket, ahol már nem volt ereje beszélni. A hangja egészen másképp csengett, amikor Budapestről vagy a zenéről mesélt – mintha újra élt volna benne az öröm. Nem volt kérdés számomra, hogy meg kell osztani a történetét, de az igen, hogy etikus-e kutatni azokat a részeket, amikről ő hallgatott.

Úgy tűnik, a családi örökséghez nemcsak emlékek, hanem egyfajta „túlélő bűntudat” is kapcsolódik. Mikor vált ez tudatossá önben, és hogyan hatott az írás folyamata?

Már gyerekként éreztem, hogy a mi családunk más, mint a többi. Nem voltak körülöttem rokonok, mindenki szétszóródott a világban. Egy idő után elkezdtem kérdezgetni: miért nem beszél apám magyarul? Miért nem utazunk Magyarországra? Felnőttként ismertem fel, hogy ez a szétszakítottság és a múlt súlya egy olyan sietségérzetet hozott magával: hogy az élet rövid, és mindent ki kell használni. A könyv írása segített rendszerezni ezeket az érzéseket. Valójában egyfajta önismereti utazás volt számomra.

Az édesapjával szoros kapcsolatban állt. Vajon ő hasonló beszélgetéseket folytatott a saját apjával, azaz az ön nagyapjával?

Nem igazán. Apám gyerekként esti meseként hallgatta a háborús történeteket, ami utólag nézve egészen abszurd. Akkoriban még nem vagy alig léteztek olyan fogalmak, mint trauma vagy pszichoterápia. A generációk között mélyebb szakadék volt. Én és apám barátok voltunk, sok mindent megbeszéltünk – ő és a nagyapám viszonya azonban teljesen más volt.

A könyvben említi, hogy a zongora a családja számára a csendes ellenállás szimbóluma lett. Az ön zenéje is ezt a hagyományt folytatja?

Igen, remélem. Sokáig nem is tudtam, hogy a nagyapám milyen jelentős zenész volt Magyarországon. Azt sem tudtam, hogy volt saját slágere is. Csodálatos érzés volt felismerni, hogy ezt a zenei hagyományt – tudtomon kívül – én is továbbviszem. A legszebb pillanatok egyike az volt, amikor rádöbbentem: ha lett volna lehetőségünk beszélgetni, mennyi mindenről tudtunk volna szót váltani. A zenéről, Budapestről, a hazaszeretetről – generációkat átfogó párbeszéd lehetett volna köztünk, és ez a gondolat egyszerre fájdalmas és felemelő.

Tudja, miért hagyott fel a nagyapja a zenei karrierrel, amikor Angliába került?

Sajnos új életet kellett kezdeniük, és a művészi pálya nem számított biztos megélhetésnek. Ő az anyját is Angliába akarta hozni, és gondoskodnia kellett a családról. Az 1950-es évek vidéki Angliájában egy magyar zsidó zenész számára kevés lehetőség volt. A xenofóbia is akadályt jelentett.

Ön Berlinben nőtt fel. Miért döntött úgy, hogy Londonban kezdi meg zenei pályáját, és nem marad Németországban?

Már tizenévesen tudtam, hogy zenélni szeretnék. Nagyon makacs voltam, és bár szerettem a tanulást, úgy éreztem, az egyetem nem az én utam. Ha nem tanulok tovább, akkor nem maradhatok otthon – gondoltam –, ki kell lépnem a komfortzónámból. London egyszerre tűnt ijesztőnek és vonzónak. Berlin akkoriban nem kínált sok lehetőséget egy angol nyelven éneklő, akusztikus gitáros előadónak. Úgy éreztem, az angol közönség jobban megérti majd, amit mondani szeretnék.

Hogyan indult el Londonban? Volt bármilyen kapaszkodó, vagy csak az intuíciójára hagyatkozott?

Az első néhány hónapot a nagynénémnél töltöttem, akiről egyébként írok is a könyvben. Dolgoztam kávézókban, bárokban, próbáltam eltartani magam, és közben fellépéseket kerestem – bárhol, bármikor. Kis lépésekben haladtam: összegyűjtöttem a pénzt a saját felvételeimre, eladtam a CD-ket koncertek után, és így építettem fel a közönségemet. Nem volt mögöttem kiadó, sem menedzser – csak elszántság.

Eleinte gitárral lépett fel. Miért nem a zongorát választotta, mint nagyapja?

Egészen prózai ok miatt: a gitárt könnyebb cipelni. (nevet) Mostanra már játszom billentyűs hangszeren is, de amikor elkezdtem koncertezni, a gitár logikus választás volt. Könnyű volt magammal vinni, és az akusztikus hangzás illeszkedett a mondanivalómhoz.

A könyvben hangsúlyozza, hogy a családja megpróbálta visszaszerezni a budapesti örökséget, de sikertelenül. Van ebben bármiféle előrelépés?

Sajnos nincs. A kilencvenes években apám és a testvére rengeteg energiát fektettek ebbe, de végül feladták. Amikor a könyvet írtam, még reménykedtem benne, hogy talán egyszer lehetséges lesz. De egyelőre ez csak álom maradt.

A kötetben több ponton is társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Hogyan látja a világot most – különösen a jelenlegi háborús és politikai helyzet tükrében?

Amikor leültem megírni a könyvet, már zajlott az ukrajnai háború – és az is döbbenetes volt. Azóta azonban még több a fájdalom: ott van Gáza és Izrael, a mindennapi tragédiák, és az a retorika, ami újra elárasztja Európát és a világot. Az Egyesült Királyságban a menekültellenes hangok egyre harsányabbak, Németországban a szélsőjobboldali pártok aggasztó ütemben erősödnek. A közbeszéd polarizálódik, az empátia helyett sokszor félelem és bezárkózás uralkodik. Megdöbbent, mennyire rövid a kollektív emlékezetünk, mennyire hajlamosak vagyunk újra és újra bedőlni ugyanannak a retorikának. Mintha ugyanaz a forgatókönyv ismétlődne – csak más szereplőkkel. Gazdasági válság, bűnbakkeresés, félelem, és újra ott vagyunk, ahol már egyszer voltunk. A múlt példái ott vannak előttünk, mégis mintha nem akarnánk tanulni belőlük. Számomra a könyv nemcsak személyes vállalás volt, hanem morális kötelesség is. Egy olyan korban, amikor a humanizmus hangja gyakran halkabb, mint a gyűlöleté, különösen fontos, hogy elmeséljük ezeket a történeteket. Hiszek abban, hogy ha emberek történetein keresztül közelítünk a múlthoz, az segíthet abban, hogy a jelenben másképp döntsünk. Mert ahogy a saját családom története is mutatja: bármelyikünk lehetne a másik oldalon. És bármelyikünk lehet egyszer menekült, ha az élet úgy fordul.

Ha a nagyapja elolvashatná a könyvet, mit gondol, mit szólna hozzá?

Egy ponton, amikor a magnóra mesélt, megállt, és azt mondta: „Remélem, nem csak udvariasságból hallgatod. Használd majd valamire.” Úgy érzem, ez felhatalmazás volt. Talán lenne egy-két megjegyzése, talán tiltakozna néhány jellemzés ellen. De szeretném hinni, hogy örülne. Hogy boldoggá tenné, hogy a zenéje újra él, és hogy a története, amelyet egykor csendben hordozott magában, most elér másokat is. És abban is bízom, hogy e könyv és a zenék által adhatok neki valamit abból a figyelemből, abból az elismerésből, amit életében sosem kapott meg – pedig megérdemelte volna.

Infó: Roxanne de Bastion: A budapesti zongorista - Igaz történet zenéről, túlélésről és reményről. Athenaeum Kiadó, 2025.