„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált” – József Attila Eszméletének híres részlete az új Závada-regény mottója lehetne. A mű tanúsága szerint ugyanis huszadik századunk „zivataros” fordulatai – miként a szerző lapunknak nyilatkozta – „nem külön létező kérdések, hanem egymással ok-okozati összefüggésben állnak. Ez mind a magyarság tragédiája külön-külön is, egészében is” (az interjút Rácz I. Péter készítette).
A regény cselekménye a rendszerváltás tájékán (1988-ban) játszódik, a szereplők – művész/bölcsész értelmiségi társaság tagjai – dokumentumfilmet készítenek az „ötvenes évek” justizmordjának jellegzetes változatáról, a kulákokkal szemben elkövetett törvénytelenségekről. A még föllelhető tanúk segítségével egy szélsőséges – a Viharsarok vidékén megtörtént – eset körülményeit igyekeznek föltárni. Ebben a koholt vádak alapján perbe fogott gazdálkodót halálra ítélik, s nyomban fel is akasztják. „…itt gyilkosság történt” – fakad ki a tárgyalás hangfelvétele nyomán az akkori rádiós szerkesztő. Igen, ez fehér/fekete ügy, úgy horrorisztikus, ahogy van, ám akik összehozták, többnyire maguk is áldozatok.
A mű önkéntes falukutatói a lezáruló Kádár-korszak nagyobb szabadságfokának fedezetében, a megnyíló lehetőségekkel élve vizsgálják a teljes szabadsághiányra épülő Rákosi-éra önkényének megnyilvánulásait. Az igazságtalanságok fölmutatása azért válhat többszörösen drámaivá, mivel a nyilvános tisztázásra az események lezajlása után csaknem negyven évvel kerülhetett sor. A súlyos megkésettségnek ára van: a társadalmi tudat zavaraival – frusztrációk sorával – kell megfizetni érte.
A cselekmény nemegyszer emeli ki azt, hogy az elhallgatások, a kibeszéletlenség hátterében többnyire a félelem rejlett. Az egymást váltó agresszív diktatúrák éppen erre alapozódnak. A fölidézett perek során is „mindenki félt. Félt a bíróság, félt az ügyészség. Még mindig tart ez a félelem. Mert sosem lehet tudni.”
A tisztázatlanság, az elemi konszenzushiány több változatban is megjelenik a regény világában. A társaságban például időről időre szóba kerül Németh László, Féja Géza, Sinka István vagy Erdélyi József antiszemitizmusa, s ilyenkor mindig akad valaki, aki – természetesen a „tárgyilagosságra”, a „kontextusra” hivatkozva – mentegetni próbálja rasszista nézeteiket.
Poétikai szempontból a mű történelmi regényként is olvasható. E tekintetben a klasszikus mintákat követi azzal, hogy főhőse, a pályája elején járó szociográfus/szociológus a szereplők struktúrájában középen áll, ráadásul a tradicionális „derekas átlagosság” (Lukács György) képviselője: mindenki bízik benne, csaknem mindenhol ott van, de a szenvedélyes vitákban ritkán exponálja magát, inkább megfigyelőnek, rezonőrnek számít. Vidékről jött, ha tetszik, népi származású, ám ugyanakkor magasan kvalifikált szakértelmiségi. Professzionális falukutatónak számít, ugyanakkor a nevezetes lakitelki sátorban kizárólag Konrád György felszólalásával tud azonosulni (nem véletlenül: ez ugyanis a párbeszéd kultúráját reprezentálta). Az eseményeket gyakran az ő nézőpontjából látjuk, ilyenkor egyes szám első személyben ő beszél.
De szintén középre pozicionálható a regény másik fő alakja, a dokumentumfilm rendezője. Érdeklődése és empátiája nemcsak a halálra ítélt, igaztalanul megvádolt kulákra terjed ki, hanem – hajdani családi kapcsolatok révén – az ítéletet meghozó bíróra is. Centrális helyzete a műbeli magánszférában is kifejeződik: a társaság mindkét nőtagjának érdeklődését fölkelti. Vonzalma az egyikükhöz azért maradt torzóban, mert hamarosan kiderült: amikor a még kisgyerek rendezőnek meg kellett élnie a gettósítás, majd a deportálás rettenetét, a hölgy apja volt az ottani főszolgabíró, a törvényesített igazságtalanság állami megtestesítője. Neki tehát hasztalan bizonygatják, hogy a kedves papa a maga módján milyen rendesen bánt az üldözöttekkel – a megaláztatás és a kiszolgáltatottság traumáján mit sem enyhíthetett. Ami azóta is vele maradt.
Interjúiban a szerző is utalt arra, hogy az értelmiség – és a magyar társadalom – jelentős része lelkileg-szellemileg mennyire felkészületlen volt a rendszerváltásra. Kifejezetten ebből – és csak ebből – a szempontból válhat elgondolkodtatóvá, hogy az átalakulás előestéjén regénybeli hőseink negyven évvel korábbi események föltárására fordítják alkotó energiáik zömét. Természetesen a kulákperek felülvizsgálata, a törvénytelenségek bemutatása roppant fontos ügy ugyan, mivel valamelyest csökkentette az évtizedek alatt felhalmozódott restanciákat. Ám nem biztos, hogy 1988-ban, a beinduló történelmi változások sodrában ez volt a nap – goethei értelemben vett – „követelése”. Igaz, a justizmord fölmutatása erősítheti a jogállamiság igényeit.
Lukács György klasszikus értelmezése szerint a történelmi regényben a múlt a jelen szükségszerű előtörténeteként jelenik meg. Závada műve ennek révén válhat nagyon aktuális alkotássá. Jórészt ugyanis épp a benne ábrázolt tegnapi konfliktusok, tragédiák, bűnök feldolgozatlansága, elfojtása, a működőképes konszenzusok hiánya miatt tartunk ott, ahol…
