Mit rejt az aranyos külső?

Csizmát és kalapot viselő cuki állatfigurákkal robbant be Bozó Szabolcs a nemzetközi művészeti életbe a covid idején, és a népszerűsége azóta is töretlen. A Pécsről származó festőművész Londonban vendéglátósként kezdett el komolyabban foglalkozni a festészettel, tehetségére pedig hamar felfigyeltek a műkereskedők és galériák, a művei rövid idő alatt New York, Velence, Hongkong és más művészeti központok rangos kiállításaira és gyűjteményeibe jutottak el, mígnem 2023-ban már ő volt a legmagasabb áron elkelt élő magyar képzőművész. A munkáit ezúttal a magyar közönség is láthatja a városligeti NEO Kortárs Művészeti Térben, a Millennium Házában a Liget Budapest Projekt programkínálatában. A Lelki társ – Soulmate című kiállítás mintegy húsz nagy méretű festményt és nyolcvan kis méretű grafikát mutat be, és átfogó képet nyújt a művész eddigi pályájáról, illetve legújabb alkotói periódusából is szemezget, melyben a játékos figurák már nem is annyira cukik, hanem felfedik a valódi, sötét énjüket.

– Lényei néha humorosak, néha groteszkek. Néha rögtön felfedezzük bennük a megszemélyesítést, hogy a karakternek jelleme van, néha pedig a groteszk elemek tűnnek fel. Hogy élesek a fogaik, hogy a mosoly mögött harciasság rejlik, és felfedezünk olyanokat is, akik konkrét, animációs figurákat idéznek – mondta Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora a sajtómegnyitón. Bozó művészete a cuteism, vagyis a cukiság stílusába sorolható, melynek másik két fontos képviselője a japán Joshitomo Nara és a német André Butzer, akik szintén leegyszerűsített és bájos alakokat festenek.

– Szerintem az embereknek azért tetszik a művészetem, mert a képeimen látják, hogy én szeretek festeni. Ha ez átjön, akkor jól végeztem a munkámat – mondta lapunknak Bozó Szabolcs. A festészetben azt szereti, hogy megélheti a szabadságát, mivel gyerekkorában is szeretett nyomot hagyni a papíron. – Most már teljes munkaidős művészként a klasszikus képeken is látom, hogy hogyan gondolkoztak a korabeli festők. Engem nagyon érdekel a festészet technikai oldala, mert bár a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jártam szobrász szakra, én a festészetet nem tanultam, hanem magamtól sajátítottam el, és jártam be ezt az utat – mondta a művész.

A képein olykor magyar rajz- és bábfigurák is feltűnnek, például a Mazsola és Tádé című bábfilmsorozat zöld színű, akaratos malaca vagy az álmos tekintetű TV Maci. – Én a kilencvenes években nőttem fel, és akkor ezek már nem igazán mentek a tévében, de arra emlékszem, hogy gyerekként a padláson anyukám a diavetítőn régi meséket mutatott – meséli.

Noha a képein kedves figurákat látni, Bozó üzenni is szeretne velük. Például azt, hogy nem szereti a tömeget: ezt fejezik ki azok a művei, melyeken alig férnek el az alakok, akik szinte nyomakszanak, hogy beférjenek a képtérbe. A legújabb munkáin pedig a kedvesnek tűnő lények apró, hegyes fogakkal jelennek meg, mellyel Bozó jelzi, hogy a világunkban nem minden az, aminek látszik, vagyis az aranyos külső akár gonosz, erőszakos belsőt is takarhat.

És hogy miért festi meg annyiszor az egyes alakokat? – Ha már kitaláltam a figurát, akkor miért ne fessem meg még egyszer? – teszi fel magának a kérdést. – Én nem gondolom túl a festészetet. Amikor iskolába jártam, akkor mindig túlmagyarázták, hogyan kell egy kockát megrajzolni. Nekem ez sosem imponált. Én mindig úgy tekintettem a festészetre, hogy azt csinálsz, amit akarsz. A műtermemben is azt festek és rajzolok, amit csak akarok. Legalább ott nem tudja megmondani senki, hogy mit csináljak. Ha lefolyik a festék, akkor folyjon le. Ki vagyok én, hogy megállítsam?