Mindegyik pavilonnak megvan a maga karaktere a Velencei Biennálén: az 1909-ben átadott, Maróti Géza tervezte szecessziós Magyar Pavilon például mozaikkal, Zsolnay-kerámiákkal és -cseréppel díszített, a Német Pavilon robusztus, akár egy múzeum, míg a Brit Pavilon egy XVIII. századi, olasz stílusú, angol vidéki házra hasonlít. Ezzel szemben a Koreai Pavilon a letisztultságával hívja fel magára a figyelmet, vagyis a terebélyes fák között az áttetsző üvegfalaival, illetve azzal, hogy ez az egyetlen építmény a Giardini területén, melynek fel lehet menni a tetejére, a tervezésekor pedig figyelembe vették a természeti környezetet. Az építmény a mostani kiállításán ezúttal nem is egy új épületet vagy építészeti trendet mutat be, hanem magát a Koreai Pavilon múltját, jelenét és jövőjét kutatáson és alkotásokon keresztül a harmincadik évfordulója alkalmából.
A pavilon ugyanis a Giardini „legfiatalabb” épülete közé tartozik. Dél-Korea először 1986-ban vett részt a Velencei Biennálén, de kezdetben helyszín hiány miatt az Olasz Pavilonon belüli kis térben állított ki, mígnem 1995-ben a Kim Szeok Csul dél-koreai és Franco Mancuso olasz építészek által tervezet épület megnyitott a Giardiniben, és a park huszonhatodik nemzeti pavilonja lett. Azóta kulcsszerepet játszik a koreai képzőművészet és építészet népszerűsítésében, sőt 2014-ben elnyerte az Arany Oroszlánt a „Varjúszemszögből: A Koreai-félsziget” (Crow’s Eye View: The Korean Peninsula) című tárlatért.
A jelen kiállítás a pavilon múltját és jövőbeli lehetőségeit tárja fel. Erre utal a tárlat „Kis varangy, kis varangy” címe, mely egy koreai népdalt idéz, és melynek szövegében elhangzó régi és új ház motívumot a pavilon jelenére és jövőjére lehet vonatkoztatni, az égő ház motívumot pedig a klímaváltozásra és fenntarthatóságra, melyek az idei biennálé tematikájához is kapcsolódnak. A kiállítás két fő részből áll: az első az épületet gondolja újra térben és időben – ennek kapcsán szövegeket olvashatunk, melyek a pavilon történetét írják le, illetve láthatjuk a földalatti és tetőtéri szintek alaprajzait is. A második komponens négy építész helyspecifikus munkáiból áll, melyek újraértelmezik a pavilont, feltárva annak figyelmen kívül hagyott értékeit és jelentéseit.
A fő térben látható videómunka például a pavilon harminc éves történetének archív anyagaiból épül fel, és rendhagyó módon olyan „láthatatlan” szereplők szemszögéből meséli el az épület történetét, mint a varangyok, a fák, a tenger és a talaj, így mutatva be azt tágabb perspektívában. Lee Dammy munkája szintén szokatlan perspektívából tekint az épületre, egy akácfa és Mucca, a macska szemszögéből, aki a pavilon körül szokott kószálni, mintha az övé lenne.
Young Yena alkotása, a 30 millió éve a pavilon alatt című munka az építmény területének ősi történetét idézi meg, de fiktív módon. A mű egy hatalmas, fehér buborék, melynek felületén apró emberfigurák és torzók láthatók, mintha azok a föld alól kerültek volna elő. Heecsan Park művei a Koreai Pavilon és a Giardini fái közötti kapcsolatot vizsgálja, és kihangsúlyozza utóbbiak szerepét az építmény identitásában.
Kim Hjunjong Új utazás című, vitorlás hajót formázó alkotása az épület tetején kapott helyet, melyet eredetileg kiállítótérnek is szántak. A tető másrészt azért is fontos helyszín, mivel a biennálén más nemzeti pavilonok tetejére korlátozott vagy lehetetlen a feljutás. Az installáció tehát felhívja a figyelmet erre a térrészre, másrészt metaforikusan a jövőbeli távlatokra, illetve a pavilon körülötti térre, a terebélyes fákra, és a köztük felbukkanó Adriai tengerre és Velence ékkövére, a Dózse-palotára.
