Csinosítom magamat, avagy miért nem ciki a magyar identitás?

A Rákoshegyi Közösségi Házban időutazást tehetünk a nem is olyan régmúltba. Amikor az emberek még a megjelenésükben is képviselték, a hajtókájukra tűzték a származásukat, a történelmi-lelki gyökereiket. Nem csak menyegzőre vagy a templomba, az utcára is felvették a hímzett népviseletüket, büszkén kimutatva, hová, kikhez tartoznak a Kárpát-medencei népcsoportok színes keveredésében. Az évkörhöz és a természethez tartozó népdalok, népmesék, szertartások segítettek ritmusba rendezni a dolgos hétköznapokat, időnként pedig lelassulni, átszellemülni. A kézművesség, mint a fafaragás, az ékszerkészítés, a használati tárgyak díszítése lehetőséget adtak arra, hogy a két kezükkel kapcsolódjanak a világhoz, alkossanak, teremtsenek, kifejezzék önmagukat. A táncház, a fonó és az ünnepeken megélt közösség oldotta a magányukat, táplálta a kapcsolataikat.

Persze ez sem volt könnyű világ, sok szempontból nehezebb, mint a mostani, de vannak köztünk olyanok, nem is kevesen, akik ezt a tudást a jelenbe igyekeznek átmenteni, és ebből egy új, teljesebb életet adó jövőt szőni.

– A népművészeti oktatás intézményesüléséről írtam a szakdolgozatomat, közben a Nomád Nemzedékhez, a népművészeti mozgalom kezdetéhez kapcsolódóan kutatásaimban megjelent a nagyapám és az ő munkássága. Ő akkor talált magára mint művész – meséli Borbás Kata. – Nem mindig ezt csinálta, szegény kanászcsaládba született, de kitűnt a fafa­ragói tehetségével. Nem volt sok lehetősége a tanulásra, ezért beállt csendőrnek. Haladt szépen a ranglétrán, okos volt, szorgos, aztán, mint oly sokaknak, a háború keresztbe vágta az életét. Mint csendőrt kollektív büntetés érte, utána visszament a tanyára, gazdálkodni kezdett, kitanulta a villanyszerelő-mesterséget, onnan ment nyugdíjba 1972-ben. Akkor indult a népművészeti mozgalom Magyarországon, és még feloldásra váró rejtély, hogyan került ekkor az én hatvanéves nagyapám a Fiatal Népművészek Stúdiójába, dolgozom rajta, hogy ezt is kiderítsem. A népművészet mestere címet 1977-ben kapta meg, haláláig, 1990-ig alkotott. Utána a család úgy döntött, nem szétosztják a hagyatékot, hanem kölcsönadják a nagykátai könyvtárnak kiállításra. Később megépült a nagykátai tájház, ott lett kiállítva. Aztán jött a Covid, minden bezárt, azóta ott állt a hagyaték érintetlenül, én pedig azt gondoltam, valamit kezdeni kellene vele. Végül Telek Mónika, a Rákoshegyi Közösségi Ház művelődésszervezője segítségével megszületett ez a kiállítás, részben nagyapám hagyatékából, a népviselet napjára az ő férfi- és női ékszereivel, valamint a népművészeti egyesületünk alkotásai­ból, és ha már Rákosmentén német és tót nemzetiség is él, az ő ruháikat is behoztuk ebbe a térbe, a 17. Kerületi Német és Szlovák Nemzetiségi Önkormányzattól kölcsönözve.

Az egyik ilyen viselet egy fekete menyasszonyi ruha, amely színében a közvélekedéssel ellentétben nem a gyászt, hanem éppen az eleganciát sugározta, hozzá gyöngyös fejdísz tartozott. A másik egy selyembrokát ruha, mely alá ünnepnapokon öt vagy hét alsószoknyát vettek a nők. Nehéz elképzelni, hogy ma valaki ilyet felvegyen, de Kata említi, hogy a fejdíszt esküvőre viselte pár éve valaki, és akadnak a kiállított ruhadarabok közt olyanok, mint a hímzett hátú farmerdzseki, ami már hidat képez a modern viseletek felé. Rangáné Galamb Margit, a népviselet napjának nagykövete alkotását egy mai fiatal is hordhatná, még ha nem is magának hímezi ki, de a fast fashion egyendivatjával szemben ezzel ki lehetne tűnni a tömegből. Sokan szeretnénk, hogy a népviselet napja (április 24., Szent György napja) hivatalosan is bekerülhessen a jeles napok közé, ennek érdekében aláírásgyűjtést indítottak.

Következőnek a lószőr ékszereket mutatja be Kata, ezeket szálanként fonják fából faragott mintafára. A csengőformától a karikán át az indaalakokig bármi megalkotható belőle. Bodrogi Sándor munkáin látszik, hogy ő tartós, a mindennapi hordásra alkalmas ékszereket készített, fejlett szépérzékkel. A lószőr időtálló anyag, a molyok ellen viszont levendulával vagy dohánnyal tartósítják. Ahhoz képest, hogy ez viszonylag ritka alkotási forma – nem vesznek belőle annyit, mint cserépedényből –, elég sok lószőrékszer-készítő akad hazánkban még ma is.

– Ez egy pásztorkészség (Sajtos Szilvia alkotása), amelyben minden olyat tároltak, amire csak egy pásztornak szüksége volt a bicskától a tűzszerszámon át a dohányig. A szőlőlevélformával nagyapám sokáig kísérletezett, mire élethűen ki tudta faragni, ebben a munkában benne van annak feldolgozása is, hogy 1956 után ő nem tudta elhagyni az országot, mert a föld ide kötötte. Mindig volt földje, kis szőlője, és ennek az innovációnak az is a különlegessége, hogy ezt a lányával hozta létre, aki az én anyukám. Mellette ott a nagyapám kokárdája, mindig viselte, vagy legalább egy kis nemzeti színű szalagot a gallérján. Ennyire bele volt gyökerezve ebbe a földbe, nagyon erős volt a magyarságtudata – idézi fel az unoka. – Ez pedig az ördöggolyó, egy fából van kifaragva, mozog benne a golyó, rá van írva nagyapám neve és a dátum, amikor készítette – irányítja figyelmünket az egyik legvarázslatosabb tárgyra. Gyerekként sokat játszott a nagyapja műhelyében, tizenévesen megtanulta tőle az alapokat, később a varrás felé is elkanyarodott, a zalai ing az ő egyik munkája. A férfiviseletek mellett kiállított bőrcsizma Szeles László alkotása, hogy lássuk, nemcsak a nők tudják csinosítani magukat, hanem a férfiak is.

A beszélgetésben visszakanyarodunk a Visszhangnak pár hete írt véleményére az óvodapedagógia tervezett átalakításáról, amit rengetegen olvastak, megosztottak. Ebben kitért arra is, hogy „sokan állnak értetlenül a népi kultúra bevezetését szorgalmazó miniszteri biztosi direktíva előtt, mivel évtizedek óta léteznek ilyen profilú oktatási intézmények, pedagógiai programok.

Az »átlagóvodára« nem lehet egy az egyben átvinni a néptánckülönórák tapasztalatait. Néptáncpedagógusi elvárásrendszerrel (a terület felelősévé májusban kinevezett Balatoni Katalin végzettsége szerint neveléstudományi kutató, néptáncpedagógus – a szerk.) az óvodákat irányítani módszertanilag hibás.” Adja magát a kérdés, hogyan lenne érdemes szerinte a népi kultúrát bevinni az oktatásba, hogy a gyerekeknek se menjen el ettől a kedvük.

– Ha egy óvónőnek ez a szívéből-lelkéből jön, úgyis be fogja vinni a gyerekek közé. Pontosan tudja, hogyan lehet megszerettetni egy aprólékos hímzést egy kis óvodással, mik azok a tárgyak, amiket már ők is el tudnak készíteni a maguk szintjén, és ami sikerélményt okoz, vagy mi az a körjáték, ami már a néptáncot megalapozhatja. Ha viszont megmondják, ezt így kell csinálni, ott van benne a dac, hogy ugyan hol van már a népi kultúra? Ha valaki úgy nőtt fel, hogy nem érzi ebben a saját kompetenciáját, akkor nem fogja csinálni, vagy megcsinálja duzzogva, úgy meg semmi értelme.

– Mit adhat akár a gyerekeknek, akár a felnőtteknek, ha a népi kultúrával összekapcsolódnak? – kérdezzük.

– Biztos gyökereket és identitást. Én azt vallom, Magyarország akkor fog felemelkedni, ha az emberek itt megállnak a saját két lábukon, és megélik a saját identitásukat. Én magyar gyökerekkel rendelkezem, nekem ez a magyarságtudat, de emellett még sokféle identitás létezik itt párhuzamosan. Rákoskeresztúron például a tót és a német nemzetiségtudat, amit harminc éven át itt élve én is csodáltam, hogy a faluromboláson, a kivetkőzésen, mindenen túl máig tartani tudják a saját identitásukat, összejárnak, megismerik a gyökereiket, továbbadják. Nekem a halálom az a szó, hogy „magyarkodás”. Van olyan, hogy németkedés? Vagy amerikaikodás? Nincs még egy nyelv, amin létezik ilyen szó, hanem azt mondják, én német vagyok, én amerikai vagyok, meg kiteszem a zászlót a házamra. Miért ciki magyarnak lenni? Pont ezt tudja adni az identitás, hogy nekem mondhatja valaki, hogy ez milyen már, ha nekem ez tetszik, akkor én ezt felvállalom.

– Hol „romolhatott” ez el? Hisz a Nomád Nemzedék a hatvanas-hetvenes években még újraélte ezt, sokan költöztek ki vidékre, a városban táncházba jártak, a fiatalok újra elővették a tarisznyát, a hímzett ingeket – soroljuk.

– Ha végignézzük a magyar történelmet, azt lehet látni, hogy ez végig hullámzik. Kicsit korábbról kezdve, a reformkorban jött annak az igénye, hogy az ország fejlődjön, ezért az oktatást, szakmaoktatást elkezdték fejleszteni, picit fejlődött is az ország, majd az 1848–49-es forradalom után ennek vége lett. Viszont 1850-ben, a legnagyobb elnyomás közepette volt Londonban egy világkiállítás, ahol a magyar cifra szűr aranyérmet nyert. Ettől kezdve összekapcsolták az országot a díszes népviselettel. Amikor megtörtént a jobbágyfelszabadítás, akkor, hogy a jobbágyoknak valamilyen munkát tudjanak adni, elkezdték a kézműves-háziipart fejleszteni. Sokan abból éltek, hogy népművészeti tárgyakat készítettek, ezáltal egy kis gazdasági fellendülés jött. A trianoni országvesztés viszont egy hatalmas törés volt a magyarság életében. Amikor már újra azon voltak, hogy épüljön az ország, megint az oktatás és a szakmaoktatás fejlesztése következett, elkezdtek ismét népi motívumokat gyűjteni, emellett ennek a szellemi örökségével is foglalkozni.

Az ötvenes években újfent kitalálták, hogy a falusi vidéki népesség háziiparként népművészeti alkotásokat hozzon létre, amit zsűriztek és a szuvenírboltokban eladták, ebből az országnak devizavagyona lett. Tehát egyrészről volt egy elnyomás, hogy a magyarságot felejtsük el, másrészről egy anyagi érdek, hogy ezt támogassuk. Ekkorra már túl voltunk a padláskisöpréseken, a téeszesítésen, a parasztság gerince megroppant, nem fejlesztették ezeket a régiókat, gyári munkára, városba költözésre próbálták rávenni a vidéki népességet.

De nem a háziiparban gyártott matyó meg kalocsai mintákhoz nyúltak, hanem még mélyebbekhez. Tizenöt-húsz év eltelt, mire beállt, hogyan tud e kettő egymással megférni, aztán jött a rendszerváltás, újabb fordulat. Akkor indult a BMK, az első felsőfokú népi mesterség- és szakoktatási képzőhely, ahol felsőoktatási szintre emelték volna a népművészet-oktatást, majd ez megszűnt, és azóta sincs hasonló. A ’90-es évek óta több olyan centrum alakult ki, ahol át is adják a hagyományt, meg is tanítják, de valamilyen szinten ez be is zárul ezekbe a terekbe. Nem könnyű bekerülni ezekbe a körökbe, akikből akár a meghívásos pályázatokra válogatnak művészeket – érzékelteti a népművészet-tudományi bölcsész tanár.

– Ha csak egy picit is elgondolkodunk, honnan jöttük... Nekem az egyik felem Tolnából, a másik felem a Jászságból, mindkét felől szegény emberek ivadéka vagyok, ennek ellenére mindkét oldal fel tudta magát valahogy küzdeni.

Magyarország volt például az első a világon, ahol műszaki felsőoktatási intézményt alapítottak 1770-ben, Selmecbányán. Sikerült egyszer, másodszor, harmadszor is felvirágoztatni az országot, akkor most mire várunk? Nem betanított munkások kellenek az akkugyárakba, hanem minőségi oktatás meg szakmaoktatás, mert a múltból már tudjuk, csak ez visz minket előre.