A Rákoshegyi Közösségi Házban időutazást tehetünk a nem is olyan régmúltba. Amikor az emberek még a megjelenésükben is képviselték, a hajtókájukra tűzték a származásukat, a történelmi-lelki gyökereiket. Nem csak menyegzőre vagy a templomba, az utcára is felvették a hímzett népviseletüket, büszkén kimutatva, hová, kikhez tartoznak a Kárpát-medencei népcsoportok színes keveredésében. Az évkörhöz és a természethez tartozó népdalok, népmesék, szertartások segítettek ritmusba rendezni a dolgos hétköznapokat, időnként pedig lelassulni, átszellemülni. A kézművesség, mint a fafaragás, az ékszerkészítés, a használati tárgyak díszítése lehetőséget adtak arra, hogy a két kezükkel kapcsolódjanak a világhoz, alkossanak, teremtsenek, kifejezzék önmagukat. A táncház, a fonó és az ünnepeken megélt közösség oldotta a magányukat, táplálta a kapcsolataikat.
Persze ez sem volt könnyű világ, sok szempontból nehezebb, mint a mostani, de vannak köztünk olyanok, nem is kevesen, akik ezt a tudást a jelenbe igyekeznek átmenteni, és ebből egy új, teljesebb életet adó jövőt szőni.
– A népművészeti oktatás intézményesüléséről írtam a szakdolgozatomat, közben a Nomád Nemzedékhez, a népművészeti mozgalom kezdetéhez kapcsolódóan kutatásaimban megjelent a nagyapám és az ő munkássága. Ő akkor talált magára mint művész – meséli Borbás Kata. – Nem mindig ezt csinálta, szegény kanászcsaládba született, de kitűnt a fafaragói tehetségével. Nem volt sok lehetősége a tanulásra, ezért beállt csendőrnek. Haladt szépen a ranglétrán, okos volt, szorgos, aztán, mint oly sokaknak, a háború keresztbe vágta az életét. Mint csendőrt kollektív büntetés érte, utána visszament a tanyára, gazdálkodni kezdett, kitanulta a villanyszerelő-mesterséget, onnan ment nyugdíjba 1972-ben. Akkor indult a népművészeti mozgalom Magyarországon, és még feloldásra váró rejtély, hogyan került ekkor az én hatvanéves nagyapám a Fiatal Népművészek Stúdiójába, dolgozom rajta, hogy ezt is kiderítsem. A népművészet mestere címet 1977-ben kapta meg, haláláig, 1990-ig alkotott. Utána a család úgy döntött, nem szétosztják a hagyatékot, hanem kölcsönadják a nagykátai könyvtárnak kiállításra. Később megépült a nagykátai tájház, ott lett kiállítva. Aztán jött a Covid, minden bezárt, azóta ott állt a hagyaték érintetlenül, én pedig azt gondoltam, valamit kezdeni kellene vele. Végül Telek Mónika, a Rákoshegyi Közösségi Ház művelődésszervezője segítségével megszületett ez a kiállítás, részben nagyapám hagyatékából, a népviselet napjára az ő férfi- és női ékszereivel, valamint a népművészeti egyesületünk alkotásaiból, és ha már Rákosmentén német és tót nemzetiség is él, az ő ruháikat is behoztuk ebbe a térbe, a 17. Kerületi Német és Szlovák Nemzetiségi Önkormányzattól kölcsönözve.

Az egyik ilyen viselet egy fekete menyasszonyi ruha, amely színében a közvélekedéssel ellentétben nem a gyászt, hanem éppen az eleganciát sugározta, hozzá gyöngyös fejdísz tartozott. A másik egy selyembrokát ruha, mely alá ünnepnapokon öt vagy hét alsószoknyát vettek a nők. Nehéz elképzelni, hogy ma valaki ilyet felvegyen, de Kata említi, hogy a fejdíszt esküvőre viselte pár éve valaki, és akadnak a kiállított ruhadarabok közt olyanok, mint a hímzett hátú farmerdzseki, ami már hidat képez a modern viseletek felé. Rangáné Galamb Margit, a népviselet napjának nagykövete alkotását egy mai fiatal is hordhatná, még ha nem is magának hímezi ki, de a fast fashion egyendivatjával szemben ezzel ki lehetne tűnni a tömegből. Sokan szeretnénk, hogy a népviselet napja (április 24., Szent György napja) hivatalosan is bekerülhessen a jeles napok közé, ennek érdekében aláírásgyűjtést indítottak.



Következőnek a lószőr ékszereket mutatja be Kata, ezeket szálanként fonják fából faragott mintafára. A csengőformától a karikán át az indaalakokig bármi megalkotható belőle. Bodrogi Sándor munkáin látszik, hogy ő tartós, a mindennapi hordásra alkalmas ékszereket készített, fejlett szépérzékkel. A lószőr időtálló anyag, a molyok ellen viszont levendulával vagy dohánnyal tartósítják. Ahhoz képest, hogy ez viszonylag ritka alkotási forma – nem vesznek belőle annyit, mint cserépedényből –, elég sok lószőrékszer-készítő akad hazánkban még ma is.
– Ez egy pásztorkészség (Sajtos Szilvia alkotása), amelyben minden olyat tároltak, amire csak egy pásztornak szüksége volt a bicskától a tűzszerszámon át a dohányig. A szőlőlevélformával nagyapám sokáig kísérletezett, mire élethűen ki tudta faragni, ebben a munkában benne van annak feldolgozása is, hogy 1956 után ő nem tudta elhagyni az országot, mert a föld ide kötötte. Mindig volt földje, kis szőlője, és ennek az innovációnak az is a különlegessége, hogy ezt a lányával hozta létre, aki az én anyukám. Mellette ott a nagyapám kokárdája, mindig viselte, vagy legalább egy kis nemzeti színű szalagot a gallérján. Ennyire bele volt gyökerezve ebbe a földbe, nagyon erős volt a magyarságtudata – idézi fel az unoka. – Ez pedig az ördöggolyó, egy fából van kifaragva, mozog benne a golyó, rá van írva nagyapám neve és a dátum, amikor készítette – irányítja figyelmünket az egyik legvarázslatosabb tárgyra. Gyerekként sokat játszott a nagyapja műhelyében, tizenévesen megtanulta tőle az alapokat, később a varrás felé is elkanyarodott, a zalai ing az ő egyik munkája. A férfiviseletek mellett kiállított bőrcsizma Szeles László alkotása, hogy lássuk, nemcsak a nők tudják csinosítani magukat, hanem a férfiak is.

A beszélgetésben visszakanyarodunk a Visszhangnak pár hete írt véleményére az óvodapedagógia tervezett átalakításáról, amit rengetegen olvastak, megosztottak. Ebben kitért arra is, hogy „sokan állnak értetlenül a népi kultúra bevezetését szorgalmazó miniszteri biztosi direktíva előtt, mivel évtizedek óta léteznek ilyen profilú oktatási intézmények, pedagógiai programok.
A pedagógusok, akik ezzel a módszertannal dolgoznak, tudják, a néphagyomány nem csodaszer. Joggal félnek tőle, hogy a kormányzati akarat nyomán a néphagyományok elveszítik vonzerejüket, értékeiket. A megváltozott társadalmi környezetben sokszor nincs meg az alap, amelyre építeni lehet.
Az »átlagóvodára« nem lehet egy az egyben átvinni a néptánckülönórák tapasztalatait. Néptáncpedagógusi elvárásrendszerrel (a terület felelősévé májusban kinevezett Balatoni Katalin végzettsége szerint neveléstudományi kutató, néptáncpedagógus – a szerk.) az óvodákat irányítani módszertanilag hibás.” Adja magát a kérdés, hogyan lenne érdemes szerinte a népi kultúrát bevinni az oktatásba, hogy a gyerekeknek se menjen el ettől a kedvük.
– Ha egy óvónőnek ez a szívéből-lelkéből jön, úgyis be fogja vinni a gyerekek közé. Pontosan tudja, hogyan lehet megszerettetni egy aprólékos hímzést egy kis óvodással, mik azok a tárgyak, amiket már ők is el tudnak készíteni a maguk szintjén, és ami sikerélményt okoz, vagy mi az a körjáték, ami már a néptáncot megalapozhatja. Ha viszont megmondják, ezt így kell csinálni, ott van benne a dac, hogy ugyan hol van már a népi kultúra? Ha valaki úgy nőtt fel, hogy nem érzi ebben a saját kompetenciáját, akkor nem fogja csinálni, vagy megcsinálja duzzogva, úgy meg semmi értelme.

– Mit adhat akár a gyerekeknek, akár a felnőtteknek, ha a népi kultúrával összekapcsolódnak? – kérdezzük.
– Biztos gyökereket és identitást. Én azt vallom, Magyarország akkor fog felemelkedni, ha az emberek itt megállnak a saját két lábukon, és megélik a saját identitásukat. Én magyar gyökerekkel rendelkezem, nekem ez a magyarságtudat, de emellett még sokféle identitás létezik itt párhuzamosan. Rákoskeresztúron például a tót és a német nemzetiségtudat, amit harminc éven át itt élve én is csodáltam, hogy a faluromboláson, a kivetkőzésen, mindenen túl máig tartani tudják a saját identitásukat, összejárnak, megismerik a gyökereiket, továbbadják. Nekem a halálom az a szó, hogy „magyarkodás”. Van olyan, hogy németkedés? Vagy amerikaikodás? Nincs még egy nyelv, amin létezik ilyen szó, hanem azt mondják, én német vagyok, én amerikai vagyok, meg kiteszem a zászlót a házamra. Miért ciki magyarnak lenni? Pont ezt tudja adni az identitás, hogy nekem mondhatja valaki, hogy ez milyen már, ha nekem ez tetszik, akkor én ezt felvállalom.

– Hol „romolhatott” ez el? Hisz a Nomád Nemzedék a hatvanas-hetvenes években még újraélte ezt, sokan költöztek ki vidékre, a városban táncházba jártak, a fiatalok újra elővették a tarisznyát, a hímzett ingeket – soroljuk.
– Ha végignézzük a magyar történelmet, azt lehet látni, hogy ez végig hullámzik. Kicsit korábbról kezdve, a reformkorban jött annak az igénye, hogy az ország fejlődjön, ezért az oktatást, szakmaoktatást elkezdték fejleszteni, picit fejlődött is az ország, majd az 1848–49-es forradalom után ennek vége lett. Viszont 1850-ben, a legnagyobb elnyomás közepette volt Londonban egy világkiállítás, ahol a magyar cifra szűr aranyérmet nyert. Ettől kezdve összekapcsolták az országot a díszes népviselettel. Amikor megtörtént a jobbágyfelszabadítás, akkor, hogy a jobbágyoknak valamilyen munkát tudjanak adni, elkezdték a kézműves-háziipart fejleszteni. Sokan abból éltek, hogy népművészeti tárgyakat készítettek, ezáltal egy kis gazdasági fellendülés jött. A trianoni országvesztés viszont egy hatalmas törés volt a magyarság életében. Amikor már újra azon voltak, hogy épüljön az ország, megint az oktatás és a szakmaoktatás fejlesztése következett, elkezdtek ismét népi motívumokat gyűjteni, emellett ennek a szellemi örökségével is foglalkozni.
Kodály és Bartók már előtte is gyűjtöttek népdalokat, majd elindult a Gyöngyösbokréta-mozgalom, amire később rásütöttek ezt-azt, mint a csendőrségre, megint jött egy ellehetetlenítés, megint negatívvá vált a nemzeti identitás.
Az ötvenes években újfent kitalálták, hogy a falusi vidéki népesség háziiparként népművészeti alkotásokat hozzon létre, amit zsűriztek és a szuvenírboltokban eladták, ebből az országnak devizavagyona lett. Tehát egyrészről volt egy elnyomás, hogy a magyarságot felejtsük el, másrészről egy anyagi érdek, hogy ezt támogassuk. Ekkorra már túl voltunk a padláskisöpréseken, a téeszesítésen, a parasztság gerince megroppant, nem fejlesztették ezeket a régiókat, gyári munkára, városba költözésre próbálták rávenni a vidéki népességet.
1968–70 után a fiatalok érezték, hogy valaminek történni kell, hová fordultak volna a nagy szocializmusból? Hát a népi kultúrához, ott találták meg a saját gyökereiket.
De nem a háziiparban gyártott matyó meg kalocsai mintákhoz nyúltak, hanem még mélyebbekhez. Tizenöt-húsz év eltelt, mire beállt, hogyan tud e kettő egymással megférni, aztán jött a rendszerváltás, újabb fordulat. Akkor indult a BMK, az első felsőfokú népi mesterség- és szakoktatási képzőhely, ahol felsőoktatási szintre emelték volna a népművészet-oktatást, majd ez megszűnt, és azóta sincs hasonló. A ’90-es évek óta több olyan centrum alakult ki, ahol át is adják a hagyományt, meg is tanítják, de valamilyen szinten ez be is zárul ezekbe a terekbe. Nem könnyű bekerülni ezekbe a körökbe, akikből akár a meghívásos pályázatokra válogatnak művészeket – érzékelteti a népművészet-tudományi bölcsész tanár.
– Ha csak egy picit is elgondolkodunk, honnan jöttük... Nekem az egyik felem Tolnából, a másik felem a Jászságból, mindkét felől szegény emberek ivadéka vagyok, ennek ellenére mindkét oldal fel tudta magát valahogy küzdeni.
Nagyapám, bármennyire megtekerte az előző évszázad, tudott egy népművészet mestere címet szerezni, az apám is egy mérnöki végzettséget, amihez ma már a szorgalom vagy a tehetség kevés lenne.
Magyarország volt például az első a világon, ahol műszaki felsőoktatási intézményt alapítottak 1770-ben, Selmecbányán. Sikerült egyszer, másodszor, harmadszor is felvirágoztatni az országot, akkor most mire várunk? Nem betanított munkások kellenek az akkugyárakba, hanem minőségi oktatás meg szakmaoktatás, mert a múltból már tudjuk, csak ez visz minket előre.
Infó
Csinosítom magamat
Népi ékszer-, és viseletkiállítás
Rákoshegyi Közösségi Ház (1174 Budapest, Kép utca 7-9.)
Megtekinthető június 20-ig nyitvatartási időben.
A kiállításhoz kapcsolódóan élményszerű befogadás és a tudásbővítés céljából múzeumpedagógiai foglalkozást biztosítanak óvodások, általános iskolások és középiskolások számára, kézműves foglalkozással, beöltözéssel vagy interaktív játékkal. A jelentkezéseket a [email protected] címen várják.